L. Móger Tímea 1981. május 20-án született Zomborban. A vajdasági Doroszlón, egy nyugat-bácskai szórványtelepülésen él és alkot. Költő, újságíró, művelődésszervező, a Nyugat-Bácska Portál szerkesztője, a Kuckó Gyermeksarok elnöke, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács tagja. Több kötete jelent meg, verseit, kisprózáit rendszeresen publikálja vajdasági és Kárpát-medencei irodalmi és művészeti folyóiratokban, társszerzője több antológiának.

– Több helyen vallod, írod, hogy nagy mértékben meghatároz az, hogy Zomborban születtél, és Doroszlón élsz. Ha csak a térség utóbbi három-négy évtizedének történelmét nézzük, akkor is könnyen belátható, hogy nem vonhatja ki magát a hatása alól senki, aki kötődik a vidékhez, viszont alkotóként mi módon vetül rád a szülőföld és az élettér? 

– Több irányból történő hatásmechanizmusról van szó. Itt elsősorban a kisebbségi, azon belül is a szórványlétre utalok. Születésemkor Nyugat-Bácska még nem számított szórványvidéknek. A doroszlói iskolában többségben voltak a magyar tanulók, a szerbhorvát ajkú gyerekek számára adott volt az összevont alsó tagozat, fölső tagozatba pedig a szomszédos Sztapárra vagy a legközelebbi városba, Zomborba jártak. A ’90-es évek történései változásokat hoztak, átírtak sorstörténeteket is. Nyugat-Bácskából ki- és bevándoroltak a különböző etnikumok. Megfordult velünk a mikrokozmoszunk. Bekerült a köztudatba a szórványközösség kifejezés, annak minden életviteli megnyilvánulásával, sajátosságával együtt. Beletanultunk, az újabb generációk pedig beleszülettek az egyéni és közösségi megsokszorozódás folyamataiba. Ahhoz, hogy népes, eredményes programokat szervezzünk, érdekeket képviseljünk, egyáltalán, hogy létünket igazoljuk, egyenként is több emberként kell dolgozni, ünnepelni, lenni, tenni. Mondhatnánk, tenni vagy nem lenni élethelyzet a miénk. Az alkotásokban pedig ott van mindennek a lenyomata, hiszen arról (is) írunk, amit megélünk, amit az észlelések, az idegpályák (köz)vetítenek (f)elénk. Ilyenformán ezekről a közös küzdelmekről, amelyek a mindennapok szerves részei. Annyira megszokottak, hogy szinte természetesnek vesszük, az alkotási folyamatok szintjén inkább ,,csak” a tudatalatti ,,termékei”. „A házaló hajnal vigasztal:/ így lesz, úgy lesz, / két hajóm lesz, / hétkor vacsorázunk, / holnap is hétköznap lesz” (Szürkület). 

Ez az egyik vetület, a másik pedig az, amire jobban szeretek gondolni, amelyről jólesőbb beszélni, az a végtelen gazdagságú szellemi örökség, a néphagyományok (Doroszló, együtt Gombossal és Bácskertessel a három nyugat-bácskai hagyományőrző település egyike), a vallási énekeken, népdalokon szocializálódott közösség tagjainak költészetet el- és befogadó közege, amely élteti az alkotó embert. Nagyszerű példa erre, hogy ez volt Herceg János akadémikus író, műfordító és Fehér Ferenc költő választott faluja is a múltban. Mindez pedig csodálatos együttállásban van a szakrális és természeti környezettel. Doroszlón található a Délvidék Csíksomlyójának is nevezett Szűz Mária-kegyhely, a Doroszló-Szentkút. Azt viszont határozottan állíthatom, ragyogó hatással volt rám, hogy gyerekkoromban megélhettem, amit ma a modern pszichológiában-pedagógiában olyan üdvösnek kiáltanak ki: kicsit engem a falu is nevelt, hiszen a szüleim, a testvérem, a meséket olvasó, imádságokat, versikéket tanító dédmamám mellett naponta ,,bandázhattam” az idős szomszédokkal az utcában, kiültünk a padra, és megtárgyaltuk kis életünk nagy dolgait. ,,Mesés vidék” (volt?) a miénk... 

– Viszonylag későn, harmincegy évesen jelentkeztél az első köteteddel, egy karcsú kis verseskönyvvel, a Kollázs cíművel. A rendkívül szikár, tömör szöveg nagyon kiérlelt világot mutat. Hogyan jutottál az első kötetig, s mi az oka a – költői életpályád szempontjából – aránylag késői megjelenésnek? 

– Valóban, több mint tíz év terméséből, nagy belső szigorral válogattam össze az első kötet tartalmát. A szikár kötet mindegyik verse előzőleg megjelent valamelyik irodalmi folyóiratban, átesett szerkesztői szűrőkön. Ilyen szempontból tudatos összeállításról beszélhetünk, viszont tematikailag nem volt még meg az az alkotói ,,rutinom”, hogy viszonylag objektíven rálássak a megszületett versekre. Ezért jó, hogy nem előbb ,,engedtem el” a szövegeket, hanem érlelődhettek bennem és kívülem is. Az Areión Kiadó bizalma, hogy mindezt megtehettem, rám hagyta még a szerkesztést is, olyan inspiráló erővel hatott rám akkor, amiért azóta sem tudok elég hálás lenni.  

– Fekete J. József szerint ebben az első kötetben „nyoma sincs (…) tévelygő útkeresésnek, vagy az induló költőkre jellemző elragadtatott lendületnek, itt minden átgondolt, megfontolt, leülepedett, és ha ezek után bárki is valamiféle hidegen steril, hermetikus költészetre gondolna, ne tegye, mert Lennert (Móger) Tímea verselése éppenséggel szenvedélyes. Ráadásul csipkelődőn ironikus és marcangolón önironikus.” Az iróniára és a kettősségekre, többletjelentésekre azóta is fogékony vagy, ennek is köze van a környezethez, vagy inkább alkati kérdés? 

– Komoly játék ez nálam. Már az első kötetben is fellelhető volt a többjelentések, a zárójeles jelentéstartalmak gyakorisága. Később ez csak fokozódott, mára pedig talán letisztult ez a sajátságosnak is nevezett közlési forma. Tömör, szabatos a versnyelvezetem a kezdetektől. Bizonyosan az embernél mindez összefügg a gondolkodással is, ki, hogyan rendezi egybe a történéseket, a történeteket, a fogalmakat, az érzeteket a fejében, szellemében... Ösztönösen jöttek a nyelvi, fogalmi játékok, és talán néha túl nagy teret is engedtem nekik, de alapvetően máig csak örülni tudok a meglétüknek, hogy lehetővé teszik, egy-egy szóösszetétellel többet közölhetek, egyúttal rejthetek el a jelentésből, mintha kerekperec monologizálnék. A visszajelzésekből tudom, mindez kicsit meg is ,,dolgoztatja” az olvasót, ugyanis nem olyan gördülékeny a befogadás, de nem bánom, ha megakasztom, elgondolkodik, érdemes-e folytatni az olvasást, megküzdeni vele(m), aztán, ha úgy dönt, ,,benne van a játékban”, azzal máris nyert ügyünk van. Megállunk, összekapaszkodunk a kapkodó időben, odafigyeltünk egymásra egy szellemi térben. Kell ennél több...?    

– Második köteted, a 2015-ös Innensemerre szigetecske már a címében is egy hitvallás. Ha jól tudom, a Kollázs megjelenése után rövidebb időt töltöttél Németországban, de végül nem maradtál kinn, hazatértél. A második kötet mintha ráébredés volna arra, hogy vállalnod kell a sorsod… Jól érzem?

– Még külföldön tartózkodtam, amikor a kötet készült, tehát a könyv írásával párhuzamosan történt a ráébredés. Élet és vers állt egymással folyamatos párbeszédben bennem. Valóban, időnként nem árt tudatosítania magában az embernek, hogy hol is van a helye (nemcsak térben, hanem akár a végzett munka, tevékenység szempontjából is), hova tartozik igazán. Próbáltam lakhelyet váltani, de nem működött, több okból sem. Egyrészt lelkileg terhelt időszakban történt a váltás, amikor még az addigi napi rutin is nehezemre esett, másrészt nem tudtam elszakadni a nyelvi környezettől, a tájtól, a szerető családi és baráti közegtől, a közösségtől, amelyről úgy éreztem, őszintén visszavár. Arra jó volt a németországi ,,kaland”, hogy elmozduljak, kirajzolódjon a lényeg, mi számít igazán. A közeg számított, ,,dolgom” volt/van még itthon. „Százszorszép sárga nap / s(z)ótlan szavak / százszorszép / pipacs szirom- / tapintás / bársony viszony / szénaboglya / csonka foglya / vér virág” (Csokor). 

Az Innensemerre szigetecske verseinek zömében Stock János doroszlói fotós képeire reagáltam, erősen inspiráltak a helyi, a nyugat-bácskai tájat és annak kiüresedését ábrázoló fotográfiák. Később erről a közös alkotómunkáról úgy fogalmaztunk, hogy mintha mindketten a fellépő emberi, közösségi hiátusokat szerettük volna betölteni, kitölteni ebben a folyamatban. 

– Goretić Péterrel közösen ráadásul egy filmet is készítettetek 2014-ben, a Menni vagy nem lennit, amely szintén igen beszédes című…

– Ugyanebben a dilemmákkal teli, átmeneti életszakaszomban készült a kisjátékfilm is. Tulajdonképpen a teljes folyamat eleve megadta számomra a választ: maradni érdemes ott, ahol ilyen (m)értékű összefogásra képes a közösség, egy filmalkotás elkészítésének érdekében is. Doroszlón forgattuk a Menni vagy nem lenni című kisjátékfilmet, amelynek forgatókönyvét írtam. A falu, sőt a nyugat-bácskaiak, amellett több vajdasági neves filmes és színművész állt az ,,ügy” mellé, mind segítette a film elkészülését. Szerencsés együttállása volt ez a közös (alkotói) szándéknak, Goretić Péter és köztem is. A mára már a youtube-on is megtekinthető kisfilm, egy szerelmi történet által keretezve, felteszi azokat a kérdéseket, amelyek akkoriban kis és nagy közösségeket egyaránt érintettek. Tény azonban, hogy a szórványban fokozottabb és fájdalmasabb módon érzékeljük (azóta is) az elvándorlás, a népességfogyás áldatlan következményeit. A világfolyamatok mai állása szerint pedig arra érdemes koncentrálni, hogy a hely, ahol élünk biztonságos, élhető legyen azok számára is, akik esetleg vissza-, hazaköltöznének kisebb-nagyobb külföldi tartózkodások után.   

– Celler Kiss Tamás szerint „Móger Tímea első, Kollázs című kötete kapcsán a sűrűn emlegetett gyermeki rácsodálkozást második kötetében a formával való játékosság váltja fel.” A játékosság egyik eszköze a zárójelezés, amellyel a szavaknak olykor már-már a végtelenbe tágítod a jelentéstartományát. Ha azonban a Kányádi Sándor által idézett kislányra gondolunk, aki szerint vers az, amit mondani kell, ez a zárójeles technika bizony erősen megnehezíti a verseid előadását, szavalását. A te verseid ezek szerint inkább olvasásra, semmint mondára valók? 

– Érdekes, hogy mégsem ez a tapasztalat a verseimmel kapcsolatban, illetve kezdettől fogva vannak megzenésítések például. Kónya Sándor volt az, aki elsőként felfigyelt a verseimre, melynek nyomán a tornyosi (sajnos már nem működő) Mosoly versénekes csoport zenés előadást készített a költeményeimből, még jóval azelőtt, hogy egyáltalán kötetem lett volna. Azóta is, talán a szövegek ritmusa, ,,belső zeneisége” miatt több formáció ,,hangot adott” a verseimnek. Mindezért nagyon hálás vagyok! Példaadó eseményként meg kell említenem az Énekelt Versek Zentai Fesztiválját, amelynek tavaly díszvendége lehettem, ezáltal két költeményem a versenyprogram részét képezte. Maradandó élmény volt a sok tehetséges zenész, énekes interpretálásában hallani a verseket. Tehát egyetértek Kányádival is, a verseket mondani, ugyanakkor énekelni kell, ahogyan tették azt a kezdet kezdetén. Nem gondolom, hogy a vers mint műfaj megmentésre szorul, de ha valaha szüksége lesz rá, biztos, hogy a zene, az ének nyit majd új utakat neki az olvasók, a közönség felé.       

– A szenvedés, a pusztulás, a kilátástalanság, a társas és társtalan magány rendre visszaköszönnek a verseidben. Mégsem érzi azt az olvasód, hogy minden elveszett. Nehéz megfejteni ezt a jelenséget. Te amúgy amolyan „világfájdalmas” költőnek tartod magad? 

– Nem arról írunk-e elsősorban, ami körülöttünk zajlik, amit megtapasztalunk, ami a legerőteljesebben hat ránk? Ha nyitott szemmel járunk, figyelünk a végbemenő folyamatokra, akkor tapasztalhatunk egyfajta globális (m)értékválságot a világban (sajnálatos, hogy lassanként, de biztosan, ez beszivárog lokálba is). Azt érezhetjük, átalakulásban, átmenetben vagyunk... Az ember lánya meri remélni, hogy legalább nem ront sokat a helyzeten, igyekszik megtenni a tőle telhető legjobbat, amihez az is hozzátartozik, hogy megkísérli szavakba önteni, nemcsak a valódit, hanem az igazat is, amennyire ez lehetséges, megélések szintjén. Azaz nem tartom magam ,,világfájdalmas költőnek”, pusztán a világot tartom fájdalmasan ,,prózai” helynek manapság.      

– 2018-ban a Homo labilis következik a kötetek sorában. Ismét egy beszédes cím… A válaszod a saját kérdéseidre és az élet kihívásaira továbbra sem változik: maradni, megmaradni mindenáron. Miközben valami végtelen keserűség is ott húzódik a háttérben, mintha tudnád, hogy sziszifuszi vállalkozásba fogtál... 

– Arra utalnék vissza, amit az interjú elején említettem, számunkra a szórványban élők számára a szó szoros értelmében létkérdés a hit és a remény fogalmak megélése. Amíg csak értelmét látni, újra meg újra próbálkozni kell, szóval és tettel. Megtartani az alapértékeket, identitásunkat, azt gondolom, ma napi kihívás nemcsak nemzetiségi, közösségi, hanem pusztán alap emberi szinten is. Ehhez persze tisztában kell lenni, tudatosítani, kik is vagyunk, minden pillanatban, megújulva, megküzdve a kiégés, az elmagányosodás, a széthúzás és sorolhatnám, mennyi egyéb gátló tényezővel. Mindezek mélyére próbáltak ásni a Homo labilis kötet versei, talán a kelleténél kissé elvontabb, sterilebb módon, mint az indokolt lett volna az olvasói befogadhatóság tekintetében. Akkor éppen ilyen periódusban voltam, fogalmazhatnék úgy is, hogy ennyi telt tőlem. A zEtna Kiadónál jelent meg a könyv, Beszédes István szerkesztette. Ő a hátoldalon a következő sorokat emelte ki nagyszerű érzékkel- a mit és miértekről szólva: „Harmat van / (H)ideg. Lövésem nincs a békéhez. Tör- / ténetem velem hal. Ha nem él a hely. / Ahol helyem van. Hal az akváriumban. / Embernyi csal(ód)ás. Vagyok kóbor eb. / Amit befogtak. Mint egy szájat.” 

Később végbementek bennem különböző önismereti, felszabadító folyamatok, amelyek véleményem szerint kedvezően hatottak a vers-hangomra, amely közvetlenebb lett. No, meg ,,gyűri” az embert az élet, vagyis edzi, ha úgy tetszik... Addig viszont semmi nem lehet hiábavaló, amíg megélhető és megosztható a hit, hogy mi magunk tartalommal tudjuk megtölteni, bármit hozzá tudunk tenni az adott közös(ségi) helyzet megjobbításához.  

– Ha a földijeid olvasnak, mit éreznek? Magukra ismernek, megerősödnek, elszomorodnak?  

– Sok és folyamatos visszajelzést kapok, nemcsak a nyugat-bácskai, hanem például a bánáti szórványból is az olvasóktól, hogy ,,szívükből beszélek”, úgy érzik, mintha az ő megéléseikről verselnék. Más tájakról is írnak, leginkább az értékválságra utaló költemények olvasatán, hogy ugyanígy éreznek, és megköszönik, hogy kimondtam ,,helyettük” is. A pillanatban, amikor írunk, teljesen egyedül vagyunk az üres, fehér papírral. Én akkor még nem az Olvasóra gondolok, az intim

,,átcsatornázási” ideje ez a belső, külső és felső ,,hangoknak”. Ám azt gondolom, a versírás mégiscsak az Olvasóval együtt fejeződik be. A befogadás, az értelmezés teljesíti ki és be az írói szándékot, vagy éppenséggel felülírja azt. Lényeg, hogy megvalósul valami éteri interakció az Olvasó és az alkotó között. Nagyon régóta használom a közösségi oldalak felületeit verseim megosztására. Arra természetesen ügyelek, hogy csakis már másodközlésként, a folyóiratokban, lapokban való megjelenést követően, továbbá jelölve a helyüket, teszem közzé a szövegeket, mondjuk a Facebook-on. Ott aztán általában önálló életre kelnek a versek, jönnek a kommentárok, olvasói vélemények, pörögnek a ,,versesemények”, vagyis rövid úton eljut a szöveg a legkülönbözőbb érdeklődésű, szakmai irányultságú, nemű, korú Olvasóhoz. Micsoda ,,tüköreffektus”…! 

– 2020-ban következett a Falvédőszövegek. Ahogyan a régi falvédők álbölcsességeiről lehullik minden szépség és igazság, ha az ember jobban átgondolja őket, úgy csupaszítasz le ebben a kötetben fogalmakat, kiüresedett „nagyérzéseket”… Ez talán a legkeserűbb köteted, miközben tele van humorral és iróniával.

– ,,Életes” ennek a magyarázata is: a keserűséget nem éppen humorral és iróniával tudjuk kissé könnyebben viselni...? Bizonyára ennek a kötetnek a verseire már hatottak némileg a fentiekben említett, bennem zajló letisztulási folyamatok, és ilyenformán kísérletezem az életem meg azzal párhuzamosan a szövegeim, tematikai, formai kiegyensúlyozásával. Minden értelemben feszegetem a határaim, prózaversek, rövidprózák egyaránt találhatók a kötetben. Talán fogalmazhatunk úgy, kísérleteket végeztem a fejlődési utak felismerése érdekében. Ha mindezt tekintetbe vesszük, akkor nemcsak, hogy összefüggnek a megírt könyveim (miként, ismerjük a mondást: az is lehet, hogy egyetlen könyvet írunk egész életünkben, sorozatosan), hanem a magam számára műhelyként is értelmezhetők, emberileg és alkotói szempontból egyaránt. „Nem ad elég fényt a petróleumlámpa. Égni. Nem könnyű megtanulni. A múlt / Leckéit. Hideg vízben mosdani reggelenként. Lámpással világítani be az / alkonyatot. Megtörölközni a fűben. Elaludni a küszöbön. Állatként (f)élni. / A tavasz közeledése időt idéz. Amikor mindent lehetségesnek hisz. Belebotlik / önmagába. A csillagok fényerőssége már nem jelenti ugyanazt. A csillagképek / nem (érte) állnak össze. Földről nézve. Legfényesebb égitest a Jupiter. Ez az / öregedés. Visszafelé (f)él. Szanaszét hagyott ruhafogasok. Amelyekről / eszébe jut az élet. Öröm és bánat egybeérhet”[(R)égitest]. 

– A Falvédőszövegek egy jó része nehezen besorolható, akár próza is lehetne, de prózaversként is olvasható. Mintha elindultál volna egy úton, amely a tiszta versnyelvtől a próza felé vezet. Valóban így történt, s ha igen, hol tartasz most?

– Valóban, elkezdtem ,,történetet mesélni”, igaz ez az új verseimre szintén, mégis úgy látom, amikor éppen rövidpróza-félét írok is, ,,kihallani” belőle a költőt, erősen lírai a hangvétele. Továbbá a jelenlegi életvitelem is megnehezíti a prózaírás útját, ugyanis a napi újságírás, szerkesztés mellett nehezen jutna energia nagyobb lélegzetvételű szépirodalmi szövegek megalkotására. Ám, ha valamikor a későbbiekben mégis komolyan prózaírásba fogok, biztos vagyok benne, hogy költőként teszem majd, érezhető marad a lírai attitűd. Egyszerűen alkati dolog ez, adottság kérdése. Ezt ,,kaptam”, mindezt csakis ebben a formában adhatom hitelesen át és tovább.    

– Érdekessége ennek a kötetnek, hogy az illusztrációit is te készítetted… 

– Ez a tevékenység ugyanolyan természetességgel ,,lépett” az életembe, ahogy annak idején az írás, de nem olyan intenzíven van jelen. Egy-egy szöveg, hangulat nyomán elindul bennem valami képileg is. Világéletemben vizuális alkat voltam. Kezdeti gyerekkori emlékeim közé tartoznak azok a képzelet-játékok, amikor egy-egy festménybe, csendéletbe, tájképbe (amelyek nagy részét anyám festette!) történeteket láttam bele. Tulajdonképpen azt mondhatom, életem közepén(?) visszataláltam ehhez a kezdeti alkotói ,,játékhoz”, amely fordítva is működik, versekre rímelnek bennem kialakuló rajzok, okostelefonnal készített fotográfiák, fotómanipulációk. Miként a versekben, úgy a képeken, a rajzokon szintén gyakori motívumok a csigák és a halak. Elcsendesedés és lelassulás… A csiga, amely magán, folyamatosan magával cipeli a házát… Képek ,,beszélnek”, versek ,,rajzolnak” bennem. (?) Ahogyan a társművészetek általában, úgy ez a folyamat is képes elmozdítani az időnkénti alkotói holtpontokról. Nagy megtiszteltetésként élem meg, szinte egy díjjal felér számomra, ha például egyéb művészeti ágak képviselői, zenészek, képzőművészek, színészek tovább gondolják, tovább alkotják, amit leírtam. Mindez megint egy újabb dimenzióba helyezi a szöveget, és az alkotás hallatán, láttán, hiszem, hogy engem is. Ugyancsak a kezdetektől fontos volt, hogy milyen külalakot, ,,testet” kapnak a könyveim. A Kollázsnál Pusztai Virág grafikáinak, az Innensemerre szigetecskénél a már említett Stock-fotóknak, a Homo labilisnél pedig Ágoston Lóránt alkotásainak köszönhetem, hogy ,,jó ránézni” a könyveimre. Az interakciókkal kapcsolatban lényegesnek tartom még kiemelni a tényt, hogy minden az olvasással kezdődött, és ma is azon múlik. Mindjárt kisgyerek koromban rengeteg könyv vett körül, hála a szüleimnek. Amíg nem tudtam olvasni, addig leggyakrabban a már szintén említett dédanyám kalauzolt a mesék világában. Később is a könyvek váltak a leghűbb társakká, iskolaszünetekben, nyarakon keresztül ,,rejtőzködtem” regények társaságában a csendes, hűvös szobában.  Mindez a szókincs- és képzelet-batyu olyan alapot jelent, amelyből még ma is táplálkozom. Ahogyan meghatározó mindaz a szellemi, hozzáállásbeli útravaló is, amelyet anyám és apám nyújtott, ésszerű nevelési keretek mellett az által, hogy soha nem mondták meg, miről mit ,,kellene” gondolnom, hanem szabad utat biztosítottak a bennem zajló folyamatoknak és képzeletvilágnak. Természetesen mindez nagy élettapasztalati ,,pofonokkal” jár(t) együtt, de így már, ,,vén” fejjel állíthatom, megérte(m).    

– Legutóbbi köteted Sajátfalu címen jelent meg. Már nem is kellene mondanom, mennyire beszédes a címe ennek is! A hang is rendkívül sajátos, hiszen a lírai én hol egyértelműen te vagy, hol a közösség egy tagja, aki te is lehetsz, mintha megpróbálnád visszaállítani a hajdani organikus közösség perspektíváját, ami újfent egy lehetetlen küldetés… Hogyan bírsz a folyamatos mission impossible-lel? 

– Magam is számtalanszor felteszem ezt a kérdést… Miért is nem egy harmonikus életrend megteremtése körül foglalatoskodom? A válasz, amennyire egyszerű, annyira bonyolult: nincs ilyen, legalábbis a bajok, a problémák, a hibák feltárása nélkül nem hiszem, vagyis hiszem, hogy nem elérhető. Legcélszerűbb magunkkal, magunkon kezdeni… aztán ha már megtapasztaltunk egy s mást, akkor a magunkon átszűrt tapasztalatokról lehet, van mit leírni. Valahogy így van ez a közösségformálással is. Csakis úgy alakíthatsz rajta, ha megéled, ha a része vagy, ha ,,odateszed” magad, itt, ahogy az írás esetében is, ,,belülről dolgozol”. Lám, itt találkoznak az én többsíkú tevékenységeim… Az megint más kérdés, hogy kitettség ez, amely könnyedén felőrölhet, szétszedhet, aztán kezdheted elölről ,,összerakni” magad. De nem-e a folytonos megújulásról és a folyamatok részekénti tanulásról szól ez az EGÉSZ? Így hát éppen lehetetlenségében rejlenek az ember sorstörténetének lehetőségei. A veszprémi Művészetek Házának tartozom érte köszönettel, hogy (az általam elképzelt formában!) megjelenhetett a Sajátfalu című kötet. Címében otthonosságot sugall, mégis talán leginkább a hely-, az otthonkeresésről szól, több hangon és síkon. „Van olyan / hogy minden / jó / ahogy van / és a történ(e)tek / Megfeneklenek // Mentőcsónakban élek / Mégsem félek / ismer / ős // Teremtés nélkül / nincs tér / és levegő / mindenki temető // Semmi nem / változik / tétlen ülnek / a házak is / Tartják a falat” (Itt, hon).

Örülök, hogy úgy fogalmaztál, kicsit mindenki másról is szólnak ezek a versek. Jelenleg nem (csak) az ember és a helyzetek, hanem az ÉlőLényekkel val(l)ó, minden másnál hitelesebb és eredendőbb szimbiózisunk foglalkoztat, ,,tanít”. Várhatóan a következő könyv TERMÉSZETesebb lesz, teli a lég apró, tapintatos neszeivel, mint bogarak, fák, vizek, kutyák, madarak…

Bene Zoltán

Az interjú lapunk 2024. júliusi számában jelent meg.