Még felsorolni is hosszú ideig tartana Jánosi Zoltán irodalomtörténész tudományos, pedagógiai, szerkesztői, főszerkesztői, az irodalmi és kulturális életben végzett munkáit. Az önálló és szerkesztett kötetek, tanulmányok, funkciók, díjak lehengerlő száma önmagában nem fejezi ki az eddigi életmű jelentőségét, azt a szellemiséget, amely sokrétű pályáját meghatározta. Idén átadta a Magyar Napló folyóirat főszerkesztői és a kiadó irodalmi vezetői feladatait a következő generációnak, így már arra kérhettem, hogy szerénységét félretéve vállalja ezt a beszélgetést tartalmas és példaértékű szakmai, emberi útjáról, szemléleti sajátosságairól.

– Mielőtt eddigi tudományos életműved főbb kutatási területeire fókuszálnánk, kérlek, mutasd be értelmezői gondolkodásmódod főbb összetevőit – értem ez alatt a magyar, az európai, az ázsiai, a latin-amerikai, az afrikai ihletettségű elméleti hálót, valamint a „bartóki modell” jelentőségét ebben a teoretikus rendszerben!

– Abban a „debreceni” iskolában alakult ki véglegesen az irodalomról való gondolkodásom, amelyet Barta János, Bán Imre, Julow Viktor nyomán Tamás Attila, Görömbei András, Bitskey István és Imre László alakítottak ki, Márkus Béla és Bertha Zoltán őriztek és építettek másokkal együtt tovább, és amelyben funkcionális szerepet viselnek – az esztétikai értékek tanulmányozásán túl, de azokkal szoros összefüggésben – az európai történelem, a nemzeti sors és annak egyetemes antropológiai párhuzamai. Amikor – Nagy László költészetének értelmezésével egybekapcsoltan – a „bartóki modell” mélyebb elemzésébe fogtam, ennek katalizátorán át, főképp a világirodalmi analógiák kitapintásával, hirtelen az egész, addig a „népi” vagy a „népies” fogalmak bilincseibe szorított magyar irodalmi törekvéslánc kiszabadult e sztereotip kategóriák zárványaiból. A „bartóki modellben” a mozgalom gondolati és esztétikai tartalomrendje részint egy belső, régóta készülődő, sok százados magyar irodalmi fejlődési ív eredményeként, részint pedig az egyetemes irodalommal együtt lélegző nagyszerű jelenségként nyilatkozott meg. E felismeréshez nem is kellett sokat tenni: csupán a nemzeti irodalomról szóló nézőpontokat kimozdítani a hagyományosan elfogadott és az elemzői tudatokba rögzített euro-atlanti látószögből, a világirodalom fogalmát pedig nem csupán az elsősorban nyugat-európai vagy észak-amerikai, avagy az orosz irodalomra szűkített módokon, hanem valóban a teljes világ irodalmaként értelmezni. Ebbe az egyetemes tartományba pedig Dél-Amerika, Ázsia és Afrika irodalma is beletartozik, nem csupán a fejlettebb, a gazdagabb országok, hanem a gyarmatosítottak, a neokolonializáltak, a nagyhatalmaktól függőségi viszonyban álló népek, nemzetek irodalmi teljesítménye is. A művek értékét elemző szempontjaim közül itt egyértelműen kiderült, hogy mennyire „fejlett” egy-egy állam, a fontos az lett, milyen nemzeti és egyetemes emberi problémákat mutat fel – nyilván igényes poétikai karakterekben –, és kínál rá válaszokat a maga geográfiai és históriai helyén az illető irodalom. (A Nobel-díjas mexikói költő, Octavio Paz nyilatkozta egyszer, hogy a lelkét leginkább megérintő szöveg, amit valaha megismert, egy csaknem írástudatlan népnek, a pigmeusoknak egy gyászéneke volt.) 

Mind a háttérben álló történelmi helyzetek, mind az irodalmi kifejezésmód tekintetében a magyar „népi” vonulat és a „bartóki modell” számos analógiás elemet mutatott fel az így értelmezett világirodalom, különösen perem-Európa, Latin-Amerika és Ázsia írói-poétikai törekvéseivel, de mind gondolati, mind esztétikai vonásaiban (például a Négritude révén) Fekete-Afrika egyes írói mozgalmaival is. Röviden: a „bartóki modellt” olyan irodalomtörténeti értékünknek látom, amely nemzeti irodalmunkat nagyszerűen kapcsolja az egyetemes literatúra óriási hálózatába, és leveszi a vele összefüggő magyar írói teljesítményekről, s így teljesebb irodalmunkról is a „megkésettség”, a „másodlagosság”, a „provincializmus” bélyegét.            

– Nem neveztünk meg irodalomelméleti, filozófiai, esztétikai irányzatokat, ami talán nem véletlen, noha tudományos munkáid egyértelműen utalnak elméleti ismereteid gazdagságára is. Hogyan látod az elmélet és a szépirodalom viszonyát a 21. században? 

– Az aktuális elméleti, filozófiai, esztétikai kutatások és következtetések nyomon követése elemi érdeke az irodalomértelmezésnek. Az elmúlt félszázadban fordítások és belső koncepciókba építések révén a hazai elmélet igen jelentékenyen gazdagodott. Ami az én munkáimat illeti: igyekeztem figyelemmel követni a frissebb analitikai áramlatokat, de sohasem „szentnek” tartott vagy hirtelen felkapott elméleti „téziseket”, különösen más társadalmi és irodalomtörténeti talajokon fogant rendszereket igyekeztem rávetíteni – csupán az új koncepció demonstrálása vagy ismereti tudatosítása miatt – a vizsgált témáimra. A diszciplínák eredményeit arra alkalmaztam, amire valók: az irodalmi művek és folyamatok mélyebb megértésére és ezek láttatására, függetlenül attól, ki mondta, mikor és hol, és mit „írnának elő” a legújabb kézikönyvek. A 20. század végén és századunkban, hazánkban is, az irodalomteoretika egy része mintha szereptévesztésbe is került volna: olykor nem vagy nem elsősorban az irodalom belső önmozgásaira figyel, hanem – filozófiai, ideológiai és egyéb külső „tételekből” kiindulva – az eleven irodalom fölé törekszik kerekedni, meg akarja szabni annak arculatát, irányítani próbálja, s normatív módon ítélkezik róla. Vagyis, a jelen idő szűk mezsgyéin kialakított diszciplináris elvek használatával uralkodni kíván azon a nagy hagyományú, több százada a szóbeliségből fölmagasodó művészeti tömbön, amelynek a létét is köszönheti. Az ennek a rejtettebb vagy nyilvánvalóbb önérvényesítő szándéknak a következtében gyakran megképződő toleranciahiány – vagyis az adott elmélet ideológiai és esztétikai programsávjába nem illeszkedő művek gyors és merev kitagadása – nemcsak a jelenkor irodalmát csonkítja, hanem súlyos zavarokat okoz visszamenőleg, az irodalomtörténeti értékek tudatosításának rendszerében és oktatásának közegében is. Szellemi óriások kerülhetnek partvonalra, sőt a mögé, abszolútnak érzett és igen gyakran importált, más társadalomtörténeti és civilizációs bázisokon született teóriák következtében. Azt is észleltem, hogy az elmélet egy jelentős része mintha már nem is magával az irodalommal, hanem saját önmeghatározásával kezdene foglalkozni. Mintha nem az autonóm művészet mélyebb és összetettebb megértése lenne már fontos számára, hanem az erre rakott kategóriakörök cizellálása, burjánoztatása, sőt reklámozása, amely az irodalmat magát már gyakran csupán önigazolásra, vagy ami még rosszabb: téziseinek illusztrálására alkalmazza. Miközben – természetesen – a külföldi elméleti tudás megismerése, és eredményeinek a belső tartalmakhoz illesztett organikus – nem kópiaszerű, felületes – alkalmazása jelentősen hozzájárult Magyarországon az egyes művek, életművek, folyamatok pontosabb megértéséhez, elhelyezéséhez.          

– Származott-e hátrányod a szellemiséged, szemléleti látásmódod miatt a tudományos, pedagógusi pályád során?

– Hátrányom nem származott, a fontosabb terveimet maradéktalanul valóra váltottam. De ennek része és oka volt az is, hogy sohasem kerestem kapcsolatot olyan alkotói vagy elemzői csoportokkal, ahol nem észleltem a mérlegelő türelmet, a megértést az övékétől eltérő nézetek iránt. Az olyan helyzeteket különösen kerültem, amelyek alkura kényszerítettek volna nézőpontjaimban, magam pedig igyekeztem nyitott maradni az enyéimtől eltérő látásformák értékeinek befogadására is. Köszönhető ez annak is, hogy szüleim első generációs értelmiségiek voltak, és gyermek- s fiatalkorom jelentős részét töltve nagyszüleimnél – az egyik ágon a nagyváros peremén élő munkások: vasutasok, iparosok s más kétkeziek; a másikon földművesek, vagyis alföldi parasztok között –, egyformán volt bejárásom a polgári, a fizikai munkás és a földműves közösségek világába: életébe, szokásaiba, gondolkodásába, emberi gondjaiba, kultúrájába, nyelvi karakterébe is. Cseperedvén aztán ugyanolyan kíváncsisággal olvastam a polgári, a munkás és a paraszti rétegek forrásaiból származó vagy ezek sorsát megjelenítő irodalmi műveket, mindhárom környezetem: rokonságom és létközegeik vonásait poetizáltan fedezve fel bennük. Sinka István sárréti pásztor- és parasztszellemisége és a művelt Kosztolányi vagy Márai polgárképe éppúgy vonzott, s vonz ma is, mint Gelléri Andor Endrétől a kisiparosok vagy munkások korabeli életének remekbe szabott megjelenítése, avagy Nagy Lajos, József Attila, Déry, Kassák, Moldova munkásarcai. Hogy konkrét példát is mondjak, Sinka Öreg juhászné búcsúzik régi legelőktől című versének, vagy még inkább: a jóval hatalmasabb Szigetek könyvének vagy Erdélyi József: Libapásztorának a lelki és környezeti perspektíváit, a zsellérek, parasztok tekintetébe fogott létkörzeteket ugyanolyan friss élményszerűséggel, ismerősen magam előtt látom ma is, mint ahogyan a Kosztolányi-novellák vagy versek polgáralakjait: a Boldog, szomorú dal, az Ének a semmiről vagy a Hajnali részegség sorai mögött a kivételes intellektualitást hordozó személyiséget; illetve Fejes Endre Rozsdatemetőjének s más műveinek kispolgárait, munkásait. S az e tematikai csoportokon átszűrődő realizmus, folklórtelítettség vagy avantgárd és a mai kísérletező irodalom egyaránt hordozhat számomra értékeket; nem a témához, a stílushoz és az irányzathoz kötöttség, hanem az emberi mélység és a művészi kifejezőerő az értelmezési szempontjaim. Sajnálatosnak tartom, hogy az elmúlt században és részben máig tartóan a „népi”, a „nemzeti”, illetve a „polgári”, valamint a más társadalmi rétegekhez kötődő irodalmak és a hozzájuk tartozó értelmezői csoportosulások vagy képviselőik szembefordultak egymással. Az a legtermészetesebb, hogy egy olyan, a történelemtől folyamatosan szaggatott, új és új népelemeket integráló, származási, kulturális hagyományok szempontjából sokféle eredőből származó, összetett, s társadalmilag is sokszorosan tagolt nemzetnek, mint a magyar, a témák, irányzatok és ízlésformák szerint is sokféle irodalma van. A – valójában a történelmi tudat és a nyelv síkjain a legmagasabb közösségi egységnek nevezhető – nemzet kultúrájában ezek nem ki- vagy megtagadják, hanem sokrétűen kiegészítik egymást, valójában a gazdagságát jelentik. Egyet vagy néhányat a többi fölé ültetni, a többit pedig aláminősíteni a kritika és az irodalomtörténet-írás részéről teljesen értelmetlen vállalkozás, és hatalmas csonkítás, deformálás is. Ami a politikában a nemzeti minimum hiánya, ahhoz hasonló az irodalomban, az irodalmi életben a megérteni akarás hiánya, ami tudatos vagy féltudatos kirekesztésekhez vezet. Ilyen szándékokat éreztem az elmúlt évtizedekben a társadalmi folyamatokra érzékenyen figyelő, a küzdő elvű nemzeti irodalommal szemben, és más irányzatok, törekvések értékeinek becsülése mellett is ezért választottam azt, még a nyolcvanas évek elején, hogy kutatóként főképp az ő eredményeik tudatosításával foglalkozzam.                       

– Húsz könyv, több mint 300 tanulmány, számos könyv- és folyóirat-szerkesztői munka, a szó legnemesebb értelmében vett pedagógiai pálya, intézményvezetői feladatok, alapítványi, egyesületi funkciók révén a szellemi közteherviselésben való részvételed során szellemi pályaíved egy privát irodalomtörténetet vázol fel, amelyet vertikalitás, komplex időbeliség, tág látókörűség, komplexivitás jellemez. Ebből a privát irodalomtörténetből, amelyben Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, József Attila, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Weöres Sándor, Pilinszky János, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Ratkó József, Ágh István, Oláh János, Szécsi Margit, Szilágyi Domokos, Kiss Anna és még számos szerző alkotásairól szóló értelmezéseidet olvashatjuk, emeljük ki azokat az életműveket, amelyek kutatásaid során különösen nagy hangsúlyt kaptak!

Elsőként kérlek, beszélj Nagy László „költői szintéziséről”, mitopoétikai vizsgálataidról, Nagy László poétikájának nemzeti, egyetemes, ontológiai vonatkozásairól, értelmezéseid egyik konklúziójáról, mely szerint: „A magyar lírának költészettörténeti pillanata, amikor az addig nyugatra mutató orientációs esztétikai iránytű […] Nagy László és nemzedéktársai verseiben hirtelen kilendül ebből a helyzetből, s az Európa alatti mélyekbe s a világirodalom új, az archaikus, mitologikus és a folklorisztikus elemekkel telített, a multikulturalitás számos elvét a világkultúrában is kezdeményezően felcsillantó tendenciájának irányába mozdul el. […] Nagy László költészete varázslatával letakarja a hagyományos centrumot, egyszersmind új […] centrumokra is rámutat. Ezek a centrumok Latin-Amerika, Fekete-Afrika, Ázsia, Közép- és Dél-Európa, s a fejlettebb államokban […] élő színes kisebbségek […] irodalmára irányítják a figyelmet. S már a posztmodern kultúra felismerése előtt egy több centrumú világ új ábrájának körvonalait rajzolják elő.”

– A népinek-nemzetinek nevezett irodalmi irány értelmezésében ott támadt elsősorban hiányérzetem, hogy az abban megképződött esztétikai minőségeket többen igencsak konzervatívan és szűkítetten mérték: folytonosan hozzákötötték egy 19. századi ízlésformához, avagy egy-egy nyugat-európai tendenciához, s ekként minősítették elavultnak. A teljes jelenség egyik meghatározó centruma: a folklórintegráció, az antropológiai gyökerek és az ennek révén is kifejezett társadalmi gondolat mélységeinek vizsgálata és egyetemes analógiáinak keresése helyett az egész mozgalmat az „időszerűtlenség” sablon-tégláival falazták körbe. Egyik bíráló érvként folyamatosan az új nyugati irodalmi és elméleti áramlatokra mutogatva, ahol ezek a tartalmi-poétikai elemek gyengébbek voltak vagy hiányoztak. Nem véletlen, hogy az új kulturális antropológia („új egyetemesség”) szempontjait a mozgalommal, poétikájával és történetével kapcsolatban nem egyetemi tanszékek vagy kutatóintézetek, hanem (Németh László, Illyés Gyula, Bartók egyes meglátásai után) először a költő-író Csoóri Sándor fejtette ki átütően híres esszéiben, például a Tenger és diólevélben (1977).  Első ilyen írása, a Szántottam gyöpöt – ma már szinte jelképesen – García Márquez Száz év magányának (1967) írása idején, kiadása előtt egy évvel jelent meg. Az Egykor elindula tizenkét kőműves pedig épp abban az esztendőben, 1969-ben, amikor az első Pán-Afrikai Kulturális Fesztiválon a kongói Henri Lopes megtartotta – a magyar népi mozgalmakra is pontosan visszanyilazható tartalmakkal – híres beszédét, a folklór és identitás kapcsolatait is értelmezve, az afrikai kultúráról. A ’80-as évek elejétől etnográfiai, mítosz-, irodalom- és zeneelméleti könyvek sorát, magyar népköltészeti gyűjteményeket s számos – archaikus regisztereket tartalmazó – magyar és nem magyar életművet elolvasva, egyre inkább kikristályosodott előttem, hogy a „bartóki modell” az a centrum, amelybe a népi mozgalom számos alkotójának útkeresése világirodalmi szinkronitással beletorkollik. Maga az ebbe a mederbe törekvő irodalomtörténeti folyamat és értéktartalmai pedig a kortárs időben Nagy László életművében, illetve ahhoz kötődve koncentráltan mutathatók fel. Az is mind bizonyosabbá lett: irodalomtörténetünk Petőfi és Arany utáni szakaszában a magyar világ – távoli vidékekkel, közöttük gyarmatokkal és félgyarmatokkal is analóg – történelmi,  politikai, kulturális és irodalmi körzeteiben, azaz a „népi” líra és a próza történetében a ’20-as, ’30-as évektől hasonló folyamatok: témafelemelések, esztétikai modulációk és értékteremtések valósultak meg, mint az ugyanebben a periódusban fokozatosan világhírre emelkedő latin-amerikai regényben, illetve a világ több más pontján született, a helyi vagy az örökölt népi kultúra impulzusait is beépítő művekben. Ezek közül most csak a spanyol Federico García Lorca, az ír William Butler Yeats, az orosz Szergej Jeszenyin, a kubai Nicolás Guillén és Alejo Carpentier, a guatemalai Miguel Ángel Asturias, a brazil Jorge Amado, a szenegáli Léopold Senghor, a martinique-i Césarie Aimé, a kirgiz Csingiz Ajtmatov és az Egyesült Államokban élő Toni Morrison munkáit említem. Világos, hogy csupán az euoratlanti kánon(ok) mérlegei, amelyek a magyarországi elemzők egy részének az etalonokat adták a népi irodalom értékeléséhez, önmagukban alkalmatlanok voltak ezeknek a súlyoknak a teljes világ irodalmában történő lemérésére. A világ teljesebb irodalma és irodalomtörténete e szűkebb köröknél jóval egyetemesebb látómezőket biztosított a magyar „bartóki modell” és előzményei szemléléséhez. Ez az indoka és a lényege annak az általad fentebb idézett mondatnak, hogy a Nagy László-i „bartóki” költészet Európa peremeire, mélyebb történetére és Európán kívüli tájak – a magyar történelemmel, kultúrával, irodalommal rokon – vonásaira is rámutat.            

– Nagy László életművének különböző szegmenseit vizsgáltad, értelmezéseidet több kötetben foglaltad össze, mint az 1996-ban Az Év Könyve díjas Nagy László mitologikus költői világa, A Csodafiu-szarvas. Poézis, ember és univerzum Nagy László költeményében, vagy a „Szólítlak hattyú” című kötetekben. Te szerkesztetted verseinek és versfordításainak három gyűjteményes kötetét is. Hasonlóan kiemelt figyelmet szenteltél a Hetek költői csoport tagjainak, különösen Ratkó József életművének – a „Kő alatti fény” című könyved, a róla szóló monográfiád és a Ratkó-olvasókönyv szerkesztésének tanúsága szerint. Alkotásainak értelmezése során is kiemelted az elméleti terminológiai dobozolás, beskatulyázás veszélyeit, többek között az életmű differenciáltságának szem elől vesztését. Ezt elkerülendő feltártad a költői, drámai életmű „mélyén mozgó elemi erővonalakat”. Foglalkoztál többek között a Ratkó-líra folklorisztikus kapcsolataival, azok funkcióival, drámáinak korértelmezésével, időszerkezetével, Ratkó nyelvszemléletével. Miben látod az életmű fő erővonalait? A Hetek mellett a Kilencek költői csoport egyes tagjainak alkotásait is vizsgáltad, Oláh Jánosról monográfiád is született…

– Miután a Nagy Lászlóról írott munkámmal elnyertem Az Év Könyve díjat, többen ajánlották, hogy ezután csak hasonló „nagyokkal” foglalkozzak, s egyébként is hagyjam az akkortájt írásaimban sorozatosan vissza-visszatérő magyar vidéki és folklórtematikát. Németh Lászlót, Pilinszkyt, Weörest, majd Móriczot, Kölcseyt és más „nagyokat” elő is vettem később, de hát Szabolcs-Szatmárban éltem, ott voltam – Nagy Imre búcsúztatása (1989. június 16.) után néhány hónappal – 1989. szept. 22-én Ratkó József – Lezsák Sándor búcsúbeszéde alatt – szinte az új Magyarországért kiálló tüntetéssé változott nagykállói temetésén. S tudtam azt is: a magyar peremvidéken tízszer nehezebb ismertebb íróvá lenni, mint Budapesten vagy nagyvárosainkban. Tanárként pedig azt is láttam: a magyar vidéknek százszorosan kellenek a fénylő emberi példák. Ezért fogtam hozzá a korábbiaknál erősebb összpontosítással Ratkó életművének mélyebb megismeréséhez és szélesebb körű tudatosításához a tőled említett könyvek sorában, s ezzel párhuzamosan, illetve szorosan ezek után a Hetek és a Kilencek alkotóinak elemzéséhez is. Ratkó nagy értéke, hogy a magyar vidék egy távoli településén élve tudott országos visszhangot kiváltó, igényes műveket: verseket, drámákat, prózát felmutatni számos égetően aktuális tárgyról. Közöttük a 20. századi magyarság sorskérdéseiről: a nemzet fogyatkozásáról (Halott halottaim, Törvénytelen halottaim), a vidék magára hagyottságáról, a jövőkép bizonytalanságáról (Üzenet, Tanyák), a diktatúra természetéről (Chanson a hatalomról). (A Törvénytelen halottaimat Horváth Kálmán roma versmondó, költő, képzőművész 1996-os Ki mit tud?-on az egész ország tudatába vésve megrázóan adta elő.) 

Ratkó – lírai munkáin kívül – az 1956-os forradalom 30. évfordulójára újra fordította az Antigonét, mert, ahogyan mondta, „temetetlen halottakkal nem lehet együtt élni”. A „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb…” híres Szophoklész-sorokat (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) a kommunizmus béklyóiból kivergődő Magyarországra és Közép-Európára nézve így ültette át: „Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb.” Majd Kádár arcát figyelve drámát írt Kreónról. Drámaszerzőként legelőször mégis – s augusztus 20. közeledtekor erről részletesebben illik szólni – István királyról alkotott darabot. A nemzeti sorsot figyelő szeizmográf idegrendszerével Ratkó érezte, hogy rövidesen politikai földrengések jönnek Európában. S kisfia, Attila halálát (1981) mérő olthatatlan fájdalmában is, e művében az Imre herceget elveszítő István király alakjába öltözött. Segítsd a királyt! című Szent István-drámáját 1984-re vetette papírra, s személyes drámáját a nagy királyéval párhuzamosító munkájával egyszersmind a magyar értelmiségnek a várható új történelmi helyzetben betöltendő felelősségéről üzent. A mű jelennek szóló figyelmeztetéseit – Cs. Nagy Ibolya szavait idézve – a történelmi példázat allegorikus ereje motiválta: „hogyan, milyen áron maradhat meg erős, erőszakos, szervezett népek karéjában egy kis náció”. A mintegy háromezer soros alkotást Márkus Béla „a legjobb nemzeti drámáinkhoz mérhető gondolkodói s költői remeklésnek” nevezte, Kósa Ferenc pedig a nemzedék „talán legjelentősebb irodalmi megnyilatkozásának” minősítette. A mű dikciója mintegy ezer év magyar költészettörténeti és más nyelvi értékeit szintetizálva, az ősi bájolóktól régi szerzőink szövegkorpuszain át József Attiláig számos töredéket, képet, tartalmat magába szőve, – Szekrényesy Júliát idézve – „a fűrészporstílus rémuralmában” teremtett poétikai példát. „Bizalmat ébreszt: azt sugallja, a költészet nemcsak – és nem elsősorban – cifrálkodás, hanem tartalmas, kifejező erejű közeg.” Ratkónak számos, egyéb alkotásából vagy nyilatkozatából felkopogó mondata ma még talán figyelmeztetőbben cseng a fülünkbe, mint a maga korában: „Meg kell laknunk ezt a hazát. A magunkévá kell laknunk minden talpalatnyi földjét, s művelni azzal is, hogy belehalunk.” Nemcsak műveivel, hanem egész sorsával üzente, hogy az országperemek minden négyzetcentimétere épp olyan fontos számunkra, mint a nagyvárosok körzete. Nehogy végül azt bizonyítsuk be – üzente gondolati ívével –, hogy nekünk a Trianon utáni Magyarország is túl nagy. Nagykállót könyvtárigazgatóként, noha folyamatosan besúgóktól figyelve, szinte országos jelentőségű irodalmi centrummá emelte, Nyíregyházán hangos irodalmi folyóiratot alapított és főszerkesztett, kisebbségi magyar szerzők sorát, közöttük nyugati magyar írókat mutatott be, hazai és határon túli magyar fiataloknak adva példát. Ratkó és a pártállami világ másik kitaszítottja, a lírában, prózában, drámában is nagyszerű újításokkal fellépő Oláh János életművéről monográfiákat írtam, de kisebb-nagyobb mértékben érintettem munkáimban a Hetek és a Kilencek többi tagját is. Azért éppen őket, mert úgy éreztem, mozgalmaik és alkotásaik jelentőségéhez képest a magyar recepcióban éppen úgy árnyék borul rájuk, mint ahogyan egyre sötétebbre satírozódott Németh László, Sinka, Tamási, Illyés teljesítménye.

– Nem titok, hogy az irodalmi művek tudományos megközelítésén túl a szerkesztői életműhöz is kapcsolódtál, hiszen Oláh János téged kért fel a Magyar Napló Könyvkiadó irodalmi vezetésére, valamint az Irodalmi Magazin és a Magyar Napló folyóiratok főszerkesztésére. A könyvkiadás terén és a János által újraalapított – idén 30 éves – Magyar Napló folyóiratban is számos újítást vezettél be, új sorozatokat, új rovatokat indítottál el. Kérlek, vázold fel az ezekkel kapcsolatos elképzeléseidet, koncepciódat!

– A Magyar Naplót Oláh János tiszta koncepcióban hagyta az utódokra, a lapnak csak a vizuális arculatán, képi-tartalmi letisztultságán csiszoltunk, s erőteljesebbé tettük benne a tudományos természetű írásokat. A magyar világ hátországának, társadalmi kérdéseinek, a határon túli magyarok szerepeltetése, az európai irodalmakra műfordítások révén történő kitekintés, a történelmi önvizsgálat igénye továbbra is kiemelt maradt. Az egyre közismertebbé vált Irodalmi Magazint ma már fiatalok szerkesztik. A kiadónál új sorozatok indításával szabtunk élesebb vonásokat könyves programjaink karakterére. Így születtek meg a Rádiusz Könyvek (2019–), a Rejtőzködő Európa (2019–) és a Magyar Mikrokozmosz (2021–) sorozatok, s 2020-tól mi adjuk ki a Badacsonytomajon Pusztay János szellemi és kapcsolati erejével a határon túli magyarság irodalmának meghatározó fórumaként, évente megrendezett Határtalan magyar irodalom konferenciák köteteit is. A Rádiusz Könyvek első darabjait – Árkossy István remekbe szabott címlapjával – Trianon 100. évéhez közeledve emeltük az olvasók szemhatárába. A sorozat azóta is elsősorban a határokon túli magyar kultúra, művészet, irodalom jelentősebb értékeit teszi közzé, s a szét nem darabolható nyelvi-szellemi egység: a magyar értékteremtések gondolatát közvetíti. Erdélyből kiindulva már körbe is mentünk a magyarok lakta Kárpát-medencén: Lászlóffy Aladár, Cseke Péter, Lászlóffy Csaba, Páskándi Géza, Beke Mihály András, Árkossy István, Kenéz Ferenc (Erdély), Gion Nándor, Majoros Sándor (Délvidék), Vári Fábián László, Finta Éva (Kárpátalja), Tőzsér Árpád, Tóth László (Felvidék), Deák Ernő (Ausztria), Iancu Laura (Csángóföld) művei jelentek meg a kötetekben. A 20. könyv: a Szlovéniában élő Bence Lajos verseskötete most áll nyomdai előkészítés alatt. Magyarországi szerzőktől a sorozatban eddig Kovács István, Kulin Ferenc és Babosi László munkáit közöltük. Nem kevésbé fontosak a magyar mikrovilágból, az egyes tájak, tájegységek sorsáról, történelméről, természetéről beszélő Magyar Mikrokozmosz-könyvek, valamint az európai történelem zártabb, takargatottabb eseményeit az irodalom eszközeivel drámaian felrajzoló Rejtőzködő Európa kötetei sem.      

– Az időben kissé visszaugorva, meg kell említeni Krúdy Gyula prózája iránti érdeklődésedet. Több tanulmányban és egy német nyelvű kötetben foglalkoztál az életművel. Mi a te Krúdy-örökséged?

– Noha Miskolcon születtem, kisebb-nagyobb megszakításokkal kétéves koromtól Nyíregyházán vagy a környékén éltem. S minden nyíregyházinak, akár irodalmár, akár nem, a város utcáit járva kitéphetetlenül a tekintetébe rögzül az egyik legnagyobb magyar író neve. Szülőháza, lakóháza, a középiskola, ahová járt, és számtalan emlék, épület, szobor tudatosítja emlékét. Felsőoktatási pályámon a róla beszélő órák egy részét Krúdy-kötetekkel a kezünkben a Sóstón, a szobra közelében vagy az általa is bejárt erdei utakon tartottuk meg. Így közvetlenül is éreztük, hogy a fiatal alkotó a „nyíri csend” milyen forrásaiból merítette erői fontos részét. Igazán közel viszont akkor kerültem hozzá, amikor 125. születésnapja alkalmából róla nevezték el a városháza dísztermét, és polgármester asszony engem kért fel az ünnepi beszédre. Hetekig Krúdyval keltem és álmodtam, végül életem egyik legszeretettebb esszéjét írtam meg róla. Szindbád figurája különösen izgatott: nem a nők szoknyája és a kiskocsmák körül bolyongó árnyékfigurát, hanem az európai és a magyar történelem üldözöttjét, a menekülő emberiség allegóriáját láttam meg benne. Ahogyan akkor fogalmaztam: „Szindbád a szökevény emberiség, aki rákiált a történelemre, hogy az emberből kifelé megy az ember. A XX. század nagy emberi alaphelyzetét testesíti meg: az üldözött, a szökevény, az utakra kényszerült ember állapotát. […] De szuverén és megőrző birodalom mégis, mert szabad maradt, szabad a szeme csillogásával, a színek barbár erejével, a szoknya fényeivel… 

Szindbádot nem lehetett deportálni. Sem munkaszolgálatra hajtani, mint Radnótit, Szerb Antalt, Gellérit, Rejtőt és Pásztor Bélát. Szindbádot nem lehetett a Dunába lőni. Málenkij robot-ra sem lehetett hurcolni. S már Szolyván halálra éheztetni vagy a tajgába fagyasztani. Nem lehetett áttelepíteni a Maroson, a Latorcán, a Dunán. Nem lehetett letépni a körmeit. El nem követett tetteket nem lehetett aláíratni vele. Nem lehetett sortüzet nyitni a tömegben álló, a zsarnokság ellen tüntető alakjára. Szindbád – megszökött.”

Később azért tértem ismét vissza hosszá, mert erősen izgatott, honnan merítette a Debrecen, majd Nagyvárad után Budapestre költöző és az egész országot meghódító író – az 1848-as nagyszülői örökség és a világirodalmi olvasottság már sokszorosan ismert forrásai mellett – az új tematikai elemeket és stílusmegoldásokat létrehozó erejét. Noha a szabolcsi-szatmári helyszínek és szereplők hosszú sorát tárta fel már műveiben a kutatás, e színes motívumsorozat mögött mélyebb ösztönzéseket is sejtettem: olyanokat, amelyek alapvetően alakították az író sajátos stílusát is. S ezeket a hatásokat részben az akut történelmi idejéből kiesett szabolcsi, szatmári dzsentri – Krúdytól igencsak jól ismert – megmerevedett időélményében és emlékező attitűdjében, részben pedig az 1700-as évek közepén betelepített, s a várost – Madách és Krúdy által is elismerten – naggyá tevő tirpákság életakaratában s életre nyitottságában találtam meg. Mindezek – a nyíri természet hangjaival, fényeivel együtt – ott izzanak Krúdy varázsos mondatláncolataiban, költői képeiben, alakjaiban, helyzeteiben. Annak az írónak az egész párját ritkító teljesítményében, aki „kétkerekű talyigán, szilaj hámos lóval, a ló farkán ülő kocsislegénnyel” távozott szülővárosából, s 1931-ben, két évvel halála előtt, a Budapest–Nyíregyháza közötti első repülőgép-járattal érkezett vissza, s ilyen magasságokból formálja, erősíti azóta is szülővidéke és nemzete öntudatát.     

– Szintén számos tanulmányt és egy idegennyelvű – ezúttal spanyol – kötetet szenteltél Federico García Lorca alkotásainak, a magyarországi befogadás- és hatástörténet mellett a magyar irodalom vonatkozásában komparatisztikai vizsgálatokat is végezve például Tamási Áron drámáinak vonatkozásában. Hogyan kötődik Lorca-élményed a „bartóki modellhez”, a folklorisztika és irodalomtudomány kapcsolódásához, mitopoétikai vizsgálataidhoz?

– García Lorcát már fiatalon a szívembe zártam Nagy László zseniális Siratóének- és Cigányrománcok-átültetései révén. De az igazi találkozás a harmadik évezred első évtizedében következett be, amikor az európai felsőoktatási programok segítségével több látogatást is tehettem Andalúziába. Máig hálás vagyok ezért Jeney István barátomnak, aki létrehozta, és hosszú évekig működtette ezeket a kapcsolatokat. Spanyol barátainkkal kialakult viszonyunkban jelképes is talán, hogy Magyarország 2004-es uniós csatlakozását is Andalúziában értük meg, és együtt ünnepeltük flamenco zene hallgatása közben, spanyol, francia, német és görög jókívánságok kíséretében!  Egy Granadát bemutató városi séta alkalmával azután eszembe jutott az ott sok időt töltő García Lorca egyik verse, és félhangosan, magyarul mondani kezdtem A lovasember dalát: „Jaj lovam, te kedves kanca, / jaj te út, te út pora! / Jaj, a halált azt elérem, / Téged soha, Córdoba…” A körülöttünk levő spanyol társaink, akik közül egyébként egy sem volt irodalmár, de ízig-vérig andalúz, akikben természetes vonás legnagyobb költőik ismerete, mintha darázs csípte volna meg őket, hirtelen felém fordultak: ez Federico ritmusa, honnan ismered? Tolmács segítségével elmondtam, milyen kultusza van Lorcának Magyarországon, s hogy közeli rokonának érzem leggazdagabb magyar fordítóját, Nagy Lászlót, akivel munkáimban foglalkoztam. Azonnal kocsit hívtak, és míg a többiek másutt folytatták az ismerkedést Andalúzia fővárosával, engem elvittek García Lorca granadai otthonához és más emlékhelyeihez. Ők csak úgy mondták, hogy Federico, ahogyan mi is gyakran csak Attilának szólítjuk A hetedik költőjét.  S most már rövidre fogva: két év múlva, 2007-ben az Almeríai Egyetem kiadta a García Lorca magyarországi befogadása (La acogida de Federico García Lorca en Hungría) című kis könyvemet, amelyben a magyar „bartóki modell” és a spanyol költő művészete között húzom szorosra a szálakat. A kötet egyként szolgál García Lorca kisugárzásának tudatosítására, és a magyar „bartóki” költészet, Nagy László és mások lírájának odahelyezésére a világnyelvet beszélő spanyol olvasók tekintete elé. A kötet bemutatója, nekem felejthetetlen élményként, először García Lorca szülőházában, Fuente Vaqueros-ban, az ottani emlékmúzeumban volt, a spanyol állam egyik európai parlamenti képviselője is megjelent a rendezvényen. Noha nem beszélem a nyelvet, egy oldalnyi könyvismertető szöveget megtanultam spanyolul, s García Lorca tiszteletére az anyanyelvén mondtam el. A második bemutató, a város vezetőinek és az egyetem számos oktatójának jelenlétében az almeríai városházán volt, ahol a könyvünnep részeként Berek Katalin színművésznő előadásában lejátszottam Nagy László Siratóének Ignazio Sánchez Mejías torreádor fölött fordítását. Később elvittek a költő Vérnász (Bodas de sangre) című drámáját evokáló tanyai történések színhelyére is. Andalúz barátaink örök példát adtak arról, hogyan kell szeretni a költészetet, tisztelni legnagyobbjainkat. S most ezt a magatartást csak azzal állítom szembe, nálunk hogyan lökdösték, kicsinyellték, parodizálták az utóbbi évtizedekben Illyés, Tamási, Nagy László, Utassy, s manapság, épp 200 éves születésnapja időszakában Petőfi életét, alkotói teljesítményét is. Később, más tanulmányaimban, az egymáshoz közeli években (Tamási: 1923; Lorca: 1929) Amerikába tartó hajókra szálló, ott New Yorkban élő, a kisebbségekkel rokonszenvező, s onnan a hazára visszapillantó García Lorca és Tamási népkultúrákból eredő forrásai és drámái között vontam párhuzamot. De találtam közös elemeket Arany folklórszintetizáló balladái és a spanyol alkotó egyes Cigányrománcokban (Romancero gitano) szereplő kompozíciói között is. Spanyol barátaim: David Padilla Góngora, Nazario Yuste, Francisco García Marcos, valamint a többiek és a nemcsak a napsugaraktól, hanem a káprázatos szellemektől is ragyogó Andalúzia emlékét örökre őrzöm magamban.             

– Személyes irodalomtörténeted, elméleti munkád egyik markáns darabja a legutóbb megjelent, a Magyar Művészeti Akadémia Szépirodalmi Tagozatának nívódíjával elismert, a címében Ratkó Józsefre visszautaló Antigoné gyűrűi. Kézjelek Kreón árnyékára című köteted, amely nem csupán megszerkesztett, de sok esetben újraírt tanulmányok sora. Ahogy Cs. Nagy Ibolya fogalmazott kötetedről, „a témák szakirodalmi előzményeinek, recepciós tablójának, lényeges kutatási forrásadatainak megidézése mellett mindig más, egyedi megközelítés szerinti, meghatározó észrevételekkel, tézisekkel gazdagítja választott témáját. Nem előzetes elméleti építményben helyez el irodalmi műveket, művészeti jelenségeket, hanem a művek karakterjegyeiből, genetikus és esztétikai portréjából von le teoretikusan is megfogalmazható, egyetemes stílus- és eszmei következtetéseket.” Az általad Lorca művei kapcsán is értelmezett interkulturális kapcsolatok vizsgálata más szerzők alkotásainak vonatkozásában egyetemessé tágítja a diktatúra, politikum és irodalom viszonyának esztétikai kérdéseit. Ezek a kérdések az egyedi megközelítések mellett, ahogy a könyved címében is jelezted, közös halmazt alkotnak. Miben látod ennek a problematikának a lényegét, és miért volt ez annyira fontos számodra, hogy a Barbárok hangszerén. Társadalom és antropológia a XX. századi irodalmunk életműveiben című kötetedhez hasonlóan e könyved fókuszába is ezt helyezted?

– Ahogyan korábban említettem, sokféle magyar irodalom létezik, és természetesen sokféle elemzői-értelmezői magatartás is. Az irodalmi alkotások sorában, hacsak nincs az emberiség ellenére, akkor helye van mindnek. Ahogyan Weöres a költészetéről fogalmazott: „mint az élőfa, növekedjék, gyökereivel a földnek, csúcsaival az égnek, ágaival a négy égtájnak...”  Meg tudom tehát érteni azt is, ha valaki – igényesen – csupán tárgyias, transzcendens vagy csak természetfestő műveket ír, még azt is, ha sohasem hősökről, hanem hőscincérekről beszél. Nincs gondom azzal sem, ha magával a nyelvvel babrál, külső filozófiai tézist igyekszik igazolni, mert úgy gondolja, hogy ezzel lesz korszerű. Motiváló források és kifejezési formák tekintetében is végtelenek a lehetőségek, és érdeklődéssel olvasok minden változatot. De irodalom-értelmezőként ugyanakkor – a rendelkezésemre álló emberi idő korlátai és alaptermészetem miatt is – jelentős szűkítésekre kényszerülök. Ki kell tehát hagynom az olyan művek vizsgálatát, amelyek nem érintenek meg. Neveltetésem, olvasmányélményeim, történelmi emlékeim, tapasztalataim és még ezer más ok miatt engem a küzdő elvű, eleven sorsokat, históriai, lélektani, közösségi helyzeteket feltáró, a világ jobbítására irányuló, azért emberi erőfeszítéseket felmutató, a társadalom adott problémáiról beszélő, a személyiséget a közösség koherenciájában, nem csupán izolált individuumként szemlélő művek vonzanak. Ez nemcsak a döntésem, hanem a szabadságom is. Már az aspirantúrára történt budapesti felvételimen az egyik neves professzor – noha kulturáltan – el akart téríteni a Nagy László életművével történő foglalatoskodástól, helyette a szintén kiváló Szabó Lőrincet ajánlotta. Válaszom az volt, hogy noha jól ismerem Szabó Lőrinc költészetét, sőt Kabdebó Lóránt róla írt tanulmányait is (nem ő volt a felvételiztető), és igen nagyra is tartom a miskolci alkotót, engem mégis Nagy László érintett meg igazán, lélekből és szívből az ő életművét tudnám vizsgálni, és azért is jöttem ide. Becsületére legyen mondva, nem aggályoskodott tovább, zöld utat kaptam a kutatásokhoz. Nemcsak ugyanilyen szerencsémnek, hanem életem egyik meghatározó emberi találkozásának mondhatom, hogy debreceni éveimtől Görömbei András kísérő figyelme követte munkáimat. Még nyíregyházi főiskolásként, ismeretlenül írtam neki levelet, mert átolvasva a Nagy László-szakirodalmat, az ő tanulmányait tartottam a legjobbaknak. Azt kérdeztem, elolvasná-e a költőről írott tanulmányomat. Legnagyobb meglepetésemre napokon belül ott volt a válasza, hogy szívesen megteszi ezt, és keressem meg mielőbb személyesen is Debrecenben. Görömbei András tudósi, tanári és emberi magatartása egyszerre lett támasz és példa is az életemben. Úgy vállalta fel az övétől eltérő, sőt helyenként vele is vitatkozó kutatásaimat, hogy akkoriban fejezte be a Nagy Lászlóról írt nagydoktori értekezését, amely rövidesen szintetizáló etalonja lett a Nagy László-értékeknek s meghatározó alapja a további vizsgálatoknak. Ő már kézirat formájában ideadta e művét, tanulmányozzam, merítsek ötleteket továbbgondolásaimhoz. Görömbei András nagyon hiányzik ma is az akadémiai szintű irodalomértelmezésből, az oktatásból – egyáltalán a nemzeti kultúrából.

Annak a szerzői névsornak az alkotási akarata pedig, amelyet korábban említettél, nagymértékben vállalja fel történelmi-társadalmi s az ezzel is összefüggő lélektani, antropológiai, transzcendens és nemzeti helyzetünk kifejezését. A nemzet sorsának követése ebben az értelemben már nem csupán a „náció” érdekeiből – és szenvedéseiből – fogan, hanem az emberiség jelen esetben magyarul beszélő része iránti antropológiai felelősség kihívása is. Nem állítom, hogy az irodalomnak csak ezekre kell irányulnia, de azt már igen, hogy mindezek a tárgyak kihagyhatatlanok az irodalom és a rá irányuló értelmezések funkcióiból. Egy olyan világtörténeti periódusban, amikor a marxista okoskodások után a globalizáció szélsőségei igyekeznek a víz alá nyomni a nemzeti tartalmakat. Az elméletek egy része pedig a megtagadott korábbi Nagy Elbeszélés áthúzása örvén a küzdő embert, a világos nyelvet és a nemzettudatot satírozza ki. Már csak a magam szemléleti egyensúlyának arányban tartásáért is foglalkoztam ezért elsősorban olyan művekkel, amelyek az általad idézett nagyszerű írók elszánásaihoz kapcsolódnak. A tudomány, a tömegkommunikáció és az intézmények szintjén is önmagát egyre szilárdabbá épített és építő újfajta, elődjénél is nagyobbnak látszani akaró „Elbeszélés”-sel szemben, amely alábecsüli a tradíciót, benne a „népi” örökséget és a nagy emberi erőfeszítéseket. Mindennek a kultúránkra szakadását Nagy László már a ’70-es évek közepétől érezte, és versekben s esszéiben is megnevezte az új „ármány” veszélyeit.  A Szólítlak, hattyú című verséből idézem: „Gúny bitangol akár a járvány, / beront a tűzhelyhez akárhol, / rendelkezik mint nyegle ficsúr, / utálattal mindent kirámol, / szabad keze bóvlit virágzik, / országutat ír nyála, kitúr, / kitaszít a házból, hazából.” A föltámadás szomorúsága című, az Ady-pörre reflektáló versprózája pedig mintegy összegző szentenciaként tömöríti az előbbi művében megfogalmazott jelenségek okát, s minősíti a háttér-magatartásokat: „Akiknek ország nem fáj, azoknak póz-magyarság, akiknek semmi nem fáj, azoknak póz-emberség.”             

– Az eddig általad elmondottak és kutatásaid tematikája szempontjából csak látszólag különös akadémiai székfoglalód témája: Az indián kánon. Több nemzedék Cooper-élménye és Cseh Tamásék meghatározó indiánozása mellett feltártad az indián fogalom terminológiai sokszínűségét, a történelmi analógiákat, a magyar indián kánon komplexitását. Melyek az indián kánon összetevői, és a magyar szépirodalomban ebben a tekintetben mely művek voltak számodra különösen izgalmasak?

– Sokféle előzetes forrásból, részmegfigyelésből koncentrálódott bennem úgy két-három éve, hogy nem egyszerűen egy egzotikus, izgalmas tartalmakban gazdag és gyermekkori nosztalgiákkal telített motívumhálóról van szó a magyar nyelvű irodalomba befogott indián tematika esetében, hanem ez a jelenség paradigmatikus vagy akár kánonszerű vonásokat visel. Irodalomtörténeti szempontból pedig több mint 150, csaknem 200 éves múltra vezethető vissza. Ha Zrínyi Miklós, Bessenyei György és Kölcsey Ferenc villanásszerű utalásait nem is vesszük figyelembe, a természettudós Xántus János Észak-Amerikából írt, s itthon 1858-ban kiadott leveleitől ez a paradigma már markánsan eredeztethető. A szabadságeszme, a tiszta morál, a természetvédelem s egyéb jegyek, közöttük filozófiai elvek, valamint a gyermekidők egyes emlékeinek megjelenítésén túl igazából Trianon erősítette fel az indián sorspárhuzamok magyar irodalomban történő hangsúlyozott megjelenését. A kisebbségben élő, lakóterületéről, otthonából elűzött, több helyen szabályos népirtásokat is elszenvedő magyarság az indiánok drámájában találta meg több utódállamban is a saját léttragédiák kifejezésének, a paralelitások megfogalmazásának esélyét. Idebenn pedig a diktatúrákkal, illetve elméleti képződményeivel, a gondolati és fizikai szorongattatásokkal, a korlátozott létlehetőségekkel és a konvenciókkal állt és áll elsősorban szemben – különösen Borvendég Deszkáss Sándor, Baktay Ervin, majd Cseh Tamásék indiánozó mozgalmai, jelenleg pedig a 2021-ben kiadott Az utolsó indiánkönyv szerzőinek művei révén – ez a téma és eszme. Az alaptörténetet és a főbb vonásokat korábban már felvázoltam, jelenleg további adatgyűjtéseket végzek, kinyitva a témát a gyarmati világ és a posztkolonializmus terepeire is. 

– A tudományos és a szerkesztői munkád mellett, de azoktól szemléleti szempontból nem elkülönülő pedagógiai tevékenységed is pályád elválaszthatatlan része a Nyíregyházi Főiskola tanáraként, a bölcsészettudományi és művészeti kar 2000 és 2007 közötti megszervezése és vezetése után pedig, 2007 és 2015 között rektoraként. Nem a nehézségekről kérdeznélek, inkább arról, hogy mi volt fontos számodra pedagógusként, majd vezetőként? 

– Az emberi értékteremtés nemcsak műalkotásokban vagy tudományos könyvekben testesülhet meg, hanem abban is, milyen segítséget, többletet adhat a személyiség a közösségének: szűkebb és tágabb világának. Az is megeshet, hogy az ettől elzárkózó és csupán a tudományos eredményre figyelő életmű, azaz bármelyikünk tudományos koncepciója egy apró lábjegyzetet vagy annyit sem jelent majd a jövő gondolkodásában. Csak a rendszerváltozás után a különböző könyvtárakból ruháskosarakkal hordták ki konténerekbe a már nem – vagy sohasem – olvasott, a történelemben kompromittálódott, illetve szükségtelennek látszó könyveket. Egy ilyenbe éjszaka zseblámpával belemásztam, s nem mondom el, milyen, korábban nagy tekintélynek tartott nevekkel találkoztam a borítókon.

A feladatok vállalása szervezetekben, testületekben – ahogyan Ratkó József, Görömbei András, Nagy Gáspár élete is mutatta – nemcsak kiegészíti, hanem transzformálja is a világról tudást. Egyébként sem vonzott sohasem a csupán a felsőoktatási tanszékekben izolált, csak a saját témához illő konferenciákra kimozduló kutatói magatartás. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a Nyíregyházi Főiskola rektoraként, a Kölcsey Társaság elnökeként, majd a Magyar Napló főszerkesztőjeként a magyar szellem nagyon sok kiválóságával: művésszel, művészetértelmezővel, tudóssal, intézményvezetővel, kulturális és kétkezi munkással, a legkülönbözőbb társadalmi szinteken feladatot teljesítő emberrel ismerkedhettem meg. Valamennyiükből megragadt bennem magas szintű szolgálatuk képe, tisztelete. Itt állnak előttem ma is, a ma már minket felülről figyelők: Törőcsik Mari, Kányádi Sándor, Beke György, Czine Mihály, Kósa Ferenc, Hóvári János, Kovács András Ferenc, és a ma is fáradhatatlanul itt munkálkodók: Juhász Judit, Sebestyén Márta, Tőkés László, Deák Ernő, Szakály Sándor, Cs. Varga István, Vári Fábián László, Turczi István, Horváth Sándor Domonkos, Kasztovszky László, és sorolhatnám tovább a sok-sok kitűnő embert, akiknek megismerése nélkül iszonyúan szegény maradtam volna.

S csupán a Kölcsey Társaságról: szemben a külső világ dermesztő hiányaival, ott, Kölcsey temploma körül, mint egy szigeten, egymást elfogadó, egységes nemzeti közösséget teremtettek a polgári gondolkodásúak, a népiek, a belül élő és a határon túli magyarok, a bal- és a jobboldali meggyőződésűek s a liberálisok. A Kölcsey Társaságban senki sem a pártokat, mindenki a nemzetet szolgálta. Egy olyan szellemi modellt képviselve, amelyben a demokrácia természete – Kölcsey mához szóló, a nemzeti egységre mutató eleven üzeneteként – magától értetődően nyilvánul meg.  

            Rektorként pedig a pilótaképzéstől a művészeti gyakorlatokig, a természettudományoktól a gazdálkodásig, a gépészetig – nyolc éven át – számos tudományterületre tekinthettem rá. S vehettem részt – a Máté János barátom által vezetett testnevelők és sportolók csapatával – több esetben is a Magas-Tátra csúcsaira vezető gyalog- vagy a tiszai vízitúrákon. S igen sok előadást is hallgathattam meg az érintett diszciplínáktól, nem beszélve a rengeteg rendezvényről, amelyek többsége mindig tartalmazott valami számomra elgondolkodtatót. Amikor például 2010 májusában a Nyíregyházi Főiskolán – Farkas Bertalan, Loren Acton amerikai és Valerij Kubaszov orosz űrhajósok jelenlétében a magyar űrrepülés 30. évfordulóját ünnepeltük, az amerikai kozmonauta ezeket mondta az ünnepet követő koccintáson: „Sok mindent láttam odafentről, a kanyargó folyókat, a hegyláncokat, a kínai nagy falat, és elgondolkodtam, hogy ott, azon az akkor tőlem már messzi bolygón élő emberiségnek mi a legnagyobb találmánya. S arra jutottam, hogy nem más, mint az iskola, az egyetem.” Ezt a kivételes üzenetet sokszor elmondtam később kollégáimnak, barátaimnak, hogy lássuk az amerikai űrpilóta képzeletbeli helyzetéből, de a magunk helyéről is még tisztábban a magunk küldetésének dimenzióit. Néhány év múlva pedig munkatársaimmal egy olyan, a szenátus által is támogatott intézményfejlesztési tervet készítettünk, amelyben kiemelt szerepet szántunk a szabolcsi és a borsodi roma fiatalok képzésének. Forráshiány miatt ez csak korlátozottan valósulhatott meg, de sohasem felejtem el azoknak a roma szülőknek az arcát, akiket Farkas Flóriánnal együtt konzultációra hívtunk a nyíregyházi campuson. A közös boldogulás hite égett a tekintetekben, s az ég most is az emlékeimben. Arra a kitüntetésemre vagyok a legbüszkébb, amit – együtt keresve a magyar jövőt, és itt, belül, nem pedig a kivándorlásban – az ország legszegényebbjeitől, a szabolcsi cigányoktól kaptam, csupán azért a rájuk figyelő néhány mozdulatért.  S ide kívánkozik még ez is: amikor Ratkóról 1998-ban Kántor István rendező barátommal, volt tanítványommal filmet készítve, a költő gyermekkorának színhelyén, a tiszadobi gyermekvárosban jártunk, a felvételek zárásaként két roma fiatal gitárkísérettel elénekelte a költő Egy ágyon, egy kenyéren című versét. Egyikük az akkor még ismeretlen Oláh Ibolya volt, a másik énekes pedig Balogh Tibor (ő ma grafikus- és festőművész), a költemény legfontosabb szakasza pedig – máig visszhangozva – akkori hangjukon szól hozzám most is az időből: „egy földön, egy hazában, / égve egyforma lázban, / hidegben, nyári lángban / egyforma szó a szánkban.”    

– Idén továbbadtad a stafétát, ami a Magyar Napló folyóirat és kiadó munkálatait illeti. Milyen terveid vannak?

– Nem vonulok vissza, hiszen számos feladatom van jelenleg is a különböző irodalmi fórumokon, csak – augusztusban töltve be a hetvenedik évemet – több időt szeretnék fordítani a még befejezetlen munkáimra, és még annál is többet az unokáimra. Most vannak abban a korban, amikor leginkább szükségük lehet nagyszüleik figyelmére. A Magyar Naplónak és a kiadónak pedig kiváló szerkesztőgárdája és külső segítő csapata van, eljött az ideje az őrségváltásnak, s ahogyan azt a „költők futása” évenkénti maratonján is köreim után mindig megtettem, a stafétabot és vele a felelősség átadásának. Segítsétek, segítsék őket munkájukban! Én pedig a „ha élek, hát legszebben éljek” kamaszkoromtól belém vésődött Nagy László-i üzenetével végzem tovább irodalmi és nem irodalmi teendőimet, ameddig képes vagyok rá ebben a „széllel, fűvel haragos”, hol „izgalmak    szilaj nevelőjeként” működő, hol a „jókedvet” fagyasztó, hol mégis „boldog rázkódásokat” hozó: „virágok, veszélyek” szirmaival nyíló napvilágban.  

Ekler Andrea

Az interjú lapunk 2024. augusztusi számában jelent meg.