Csak néhány pályakezdőt övez olyan figyelem, mint Bék Timurt, akinek első kötete, az Aszterión Khelidón-, Gérecz Attila- és Debüt-díjat is kapott. Huszonöt éves, de a szakma és az irodalmat kedvelő közönség érdeklődését máris magára vonta verseinek mélységével és esztétikájával. 

­– Markáns és bátor hangvételű első kötetedért sok elismerést kaptál, mondhatjuk, hogy díjakkal rajzszögeztek ki a fiatal irodalom parafa táblájára. Indulásod rendhagyó, hiszen nem jellemző, hogy szonettkoszorúval kopogtassanak be a fiatal költők a szerkesztőségekbe. Miért a legkötöttebb formát választottad az induláshoz? Biztonságot nyújt a kötött forma, vagy szilárd talajt az elrugaszkodáshoz? Kontroll a szabadsághoz?

– Mindig is szerettem a komplex struktúrákat, a szonettkoszorú műfaja rengeteg lehetőséget rejt, ki akartam próbálni. A vers lényegét a tömörségben látom, ezért általában nem szeretem a hosszú verseket, kevés szövegem lóg át a lap másik oldalára, de vannak témák, melyeket nem lehet, vagy nem érdemes néhány sorban kibontani – ilyen például az apokalipszis. Grandiózus formát kerestem a világvégének, olyat, ami kisebb egységekre bontható, melyek még kisebb részekre tagolódnak, és így tovább. A szonettkoszorúban többek közt az a jó, hogy az egymástól távoli, szeparált részegységek között a forma, a rímképlet kapcsolatot biztosít, mindennel minden összeér benne, az egyes szonettek a mesterszonettben összeolvadnak, s úgy általában olyan az egész, mintha mikroszkóppal benéznénk a mesterszonett sorai közé. Tetszett ez a formai komplexitás, nagyon jó élmény volt megírni, talán akkor éreztem először életem során, hogy valami jelentőset csinálok.

– Egy hozzád hasonló korú, épp huszonhat éves ifjú ember így írt a mű keletkezéséről: „Teremtőnek látszhatik a művész, hiszen olyat létesít, mely előbb nem volt, és isteni önkényességgel alakítja saját külön világát; és mégsem teremtő, mert csak a rendelkezésére álló tárgyi és szellemi elemek felhasználásával készülhet a műve, a semmiből valamit nem alakíthat. De hasonlatos az anyához is, mert a benne kialakulót hozza világra; csakhogy a művésznek részben saját akaratától függ, hogy szellemi gyermeke miféle és mekkora legyen…”  Weöres Sándor filozófiai esszéjéből s egyszersmind doktori disszertációjából, A vers születése című műből idéztem. A verseidet olvasva legalább annyi bölcseletben, mint esztétikai élményben lesz része az olvasónak – de hogyan születik nálad a vers?

– Erre röviden azt szoktam válaszolni, amit arra a kérdésre, hogy hogyan mosom a hajam: ritkán és sokáig. Alkotás során az ember végig döntéseket hoz, válogat a rendelkezésre álló nyersanyagból, és a döntéseknek e sorozatát szükségszerűen kételyek kísérik. Valahol az ideális jövőben már létezik a mű, melyet éppen most írok, a maga tökéletes formájában, és nekem kell kiszobornom a nyelvből (vagy nyelvvel, ha így jobban tetszik). Mi van, ha rosszul döntök? Akkor másik verset írok, nem azt, amelyiknek feltétlenül meg kell születnie, csak torz képét, és így silányabb jövőt teszek jelenné. Persze mondhatjuk könnyelműen, hogy nem egy versen múlik a jövő, főleg nem egy-egy szón, mit számít egy zavaros kép az univerzumnak, de az alkotó vagy mindent kockáztat, vagy semmit, de ez utóbbi esetben tényleg nincs értelme az egésznek. Én nem tudok úgy írni, hogy azt gondoljam közben, nincs tétje, mert ha ezt gondolom, megdermedek, nem írok, nem csinálok semmit. Ahhoz, hogy létre tudjam hozni, muszáj elhinnem, hogy meg kell születnie a szövegnek, muszáj elhinnem, hogy a jövőben már létezik, és ide kell rángatnom onnan. 

– „Az ember nem tehet szert teljesen új ismeretekre, mert csak olyasmit képes megérteni, amit már eleve tud, így a tanulás lényegében az elménkben rejlő tudás felfedezése. Ehhez hasonlóan verset írni sem lehet. A verset csupán fölfedezi szerzője, lehámozza róla a kultúra és a nyelv erdejének leveleit, de nem tud újat alkotni, mert a költemény, a szavak meglepő, ám logikus egymásutánisága már potenciálisan létezett. A nyelv tartalmazta minden elemét, ott voltak a szerző fejében, s ott lesznek az olvasó tudatában is, amikor öntudatlanul beteljesíti célját ez a gyönyörűen haszontalan dolog: a vers.”Ez a részlet már nem Weörestől, hanem tőled származik, a Bárkaonline Ütőér-sorozatában megjelent egyik tárcádból. Hasonlít Weöres mondataira – eszerint a vers csupán kombináció?

– Igen, legózás. Slavoj Žižek mondja, bár azt hiszem, a gondolat Borgestől származik, hogy minden írónak vannak elődei, de az igazán jó író létrehozza saját elődeit. Vagyis általa úgy tűnik, mintha minden korábbi hatásnak nem csupán eredményét, hanem célját testesítené meg. Ez persze nemcsak a szerzőkről mondható el, hanem valamennyi olyan dologról, ami annyira jelentékeny, hogy késztetést érzünk visszafejteni a hozzá vezető kauzális láncot. Žižek az efféle dolgokat nevezi eseményeknek. Azt gondolom, az igazán jó vers azt az érzetet kelti, hogy a szavaknak, melyek alkotják, ez az ideális kombinációjuk és sorrendjük. Nemcsak arról van szó, hogy a jó vers a helyes szavakból épül föl, hanem arról, hogy a szavak benne helyükre kerülnek – legalábbis ezt érezzük. A vers a szavak eseménye. 

– Első köteted címe Aszterión – mit is jelent ez a cím?

– Aszterión a görög mitológiában a Minótaurosz neve (merthogy a minótaurosz csak annyit tesz: Minósz bikája). A nevet Borgestől ismerem, az Aszterión háza című novellából, mely a bikafejű, embertestű lény szemszögéből meséli el a jól ismert történetet. Borgesnél a minótaurosz nem vérengző szörnyeteg, csak egy szerencsétlen gyerek, akit elzártak a világtól, ezért megmaradt gyermeki szinten. Számomra Aszterión az állati ösztönök és az állatvilág feletti erkölcsök harcának középpontjában álló egó szimbóluma, bár talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy az egó épp e harc eredménye. Aszterión az ember, aki elméjének és vágyainak labirintusában bolyong, aki a föld porában él, de nevén viseli a csillagokat. A minótaurosz története egyébként a bikakultuszt követő minószi civilizáció legyőzésének allegóriája.

– Nem magánmitológiát alakítasz ki, sokkal inkább kifordítod a már meglévő mitológiát, más nézőpontba helyezkedsz, új irányból szemléled a régi egzisztencialista kérdéseket. A kötet címéből és a Vitruvius-tanulmány-ciklusból arra következtethetünk, hogy érdekel az antikvitás. Helytálló ez a gondolat? Vagy csak analógiákat keresel?

– Érdekel sok minden, az antikvitás is, noha sohasem ástam bele magam annyira, mint amennyire érdekes. Az analógiákat nem kifejezetten keresem, csak rájuk találok. Nincs új a nap alatt – ez egyrészt lehangoló, nem fog kipattanni a fejünkből Pallasz Athéné, másrészt felszabadító, nem kell kipattanjon a fejünkből Pallasz Athéné. Megszámlálhatatlanul sok ember élt, gondolkodott és alkotott ezen a kőgolyón, azért vagyunk sokan, hogy ne legyünk egyedül, azért írunk, hogy ne kelljen mindent újra kitalálni. A világ változik, de az ember maga kevéssé változott az óidők óta, a mítoszokban benne van minden, a szerző akarva-akaratlanul kidolgozott motívumokat használ, úgyhogy jó, ha ismeri ezek eredetét, a legősibb történeteket – vagy történetet, mert végső soron egyetlen történet van, amit újrafogalmazunk eltérő nyelveken, más-más korokban és kultúrkörnyezetben. Talán furcsán hat, hogy a történet szót használtam, holott lírával foglalkozom. Ez a történet, a legősibb, a lírát is áthatja, s mindenféle művészetet, éppúgy, ahogyan az égboltot vagy az ember lelkét. 

– Az Aszterión első ciklusa a hangütés, tartalmilag a legvegyesebb. A Reggeli című versben egyszerű, sőt elemi dolgokról írsz: „Gyors az idő, hogy azzal kergetőzz! / – vállat vontál – közhely –, nem hitted el. / Végtelennek tűnik minden ősz, / mégis mindig a télbe érkezel.” Mi a mérce, a kontroll? Könnyen megmenekülsz a közhelyek csapdáiból?

– Ez számomra tán a legnehezebb része az írásnak, mert arról írok, amire rádöbbenek, csakhogy – s ezzel, azt hiszem, nem vagyok egyedül – nem minden rádöbbenésem eget rengető felfedezés, epifánia. Mármint nekem az, mert ilyenkor kapcsolatot találok távoli dolgok között, vagy megértek valamit, amit korábban nem értettem, s ez azt jelenti, hogy idegsejtjeim között új kapcsolódások, új útvonalak alakulnak ki: konkrétan megváltozik agyam szinaptikus, neuronális hálózata, vagyis megváltozom én magam is. De attól még, hogy belső égboltom belereng valamibe, nem biztos, hogy másoké is megrezdül ugyanettől. Olykor a nyilvánvalóra jövünk rá, ilyenkor könnyű közhelybe, klisébe, giccsbe zuhanni. Jó, ha van valaki, aki megkérdezi ekkor, hogy ugyan már, mit képzelsz magadról. És akkor jön a józanság, a szégyen, tényleg, mit képzeltem, buta vagyok én, Karak? Nem vagy buta, csak még keveset olvastál. 

– A verseidnek a természettudományhoz kötődő, nem kifejezetten lírakedvelő barátaim is lelkes olvasói.  Hoztam ismét egy vendégszöveget: Marx György, a Fizikai Szemle szerkesztője írt egy elemzést József Attila természettudományon alapuló költői képeiről: „A káoszból kibontakozó törvénynek, a hőtan második főtételének senki nem adta kifejezőbb (szinte négydimenziós) képét, mint ő ugyanitt. És senki nem írt a megoldó lazulásról, a statisztikus törvény által adott érték körüli elkerülhetetlen ingadozásról ennyire a szükségszerűség érzésével.” Marx az Eszméletből idéz – én a szonettkoszorúd II. verséből hívok ide egy versszakot: „Egy fekete lyukhoz közel kerülve / a változás öröklétté szépül, / az anyag, mely szétgurult az űrbe, / horizontján újra összeszédül.” Mélyen megértettnek tűnnek az analógiák, a VIII. szonett szupernóva-robbanása, a XI. relativitáselmélete. Honnan ez a sok fizika? Miért foglalkoztat?

– Számos feminin vonásom mellett szerencsére maszkulin személyiségjegyekkel is bírok, ezek közül az egyik legjelentősebb, hogy alapvetően jobban érdekelnek a dolgok, mint az emberek. Amikor az embert vizsgálom, akkor is inkább az érdekel, hogy hogyan működik, miért érzi, amit érez, milyen általánosságok manifesztálódnak benne és így tovább. Még saját magamban sem foglalkoztatnak kifejezetten az érzelmek, nehezemre esik azonosulni az emocionális világommal, esetként szemlélem magam – megérteni szeretek. Amennyire értek a neurológiához (nem nagyon), ez szerintem azért lehet, mert a prefrontális kérgem túlfejlett, az amygdalám meg alulfejlett, de mindegy, a lényeg, hogy jobban foglalkoztat a világ működésének megértése, mint az érzelmek megélése. Mérhetetlen szépséget látok a logikában, ezért vonzanak a természettudományok, és rendkívül örülök, ha az írásaim lekötik azokat, akik nálam jártasabbak e területeken. 

– A matematika és a fizika hazugságra idomíthatatlan nyelve áll a szolgálatodban, amelyet rokoníthatunk az újklasszicizmus, sőt akár az Újhold-nemzedék líranyelvével, de természetesen szólnak a szádból a kortársaidra jellemző szavak is. Erről így írsz a már említett Entrópia XI. szonettjében: „A régi nyelvnek nincs erélye itt, / önmagunkban elszavalni az elme / kimondhatatlan költeményeit. // Az új nyelven szól minden szívverés / de Isten nem hall – nincs, vagy félrenéz.” Honnan ered, mi ez a versnyelv?

–  Itt inkább valamiféle nyelven túli nyelvre gondoltam, ami bennünk beszél, transzcendentális természetű, de még így sem éri el a mindenhatót. Persze van az idézetnek olyan konnotációja is, hogy saját líranyelvről beszélek, főleg, mivel ez került a kötet hátoldalára, de merő arrogancia lenne azt gondolni, hogy huszonévesen teljesen új líranyelvet hozok létre. Mindenre, amit használok, találhatunk példát mások költészetében, szó sincs itt spanyolviaszról. Állandó kérdés számomra, hogy hogyan szólaljon meg a versem, nem akarom teljesen úgy beszéltetni, ahogyan én beszélek, hétköznapian, bár úgy volna a legkönnyebb önazonosnak maradni, a kortárs líranyelvek őszintesége talán ebben rejlik. Vannak nyelvi formulák, melyeket nem szívesen használok versben, mert úgy gondolom, hogy inkább a raphez, a slam poetryhez, az alternatívrock-szövegekhez s más műfajokhoz illenek, s nem a hagyományos értelemben vett költészethez. A természettudományos terminus technicusokat szívesen elegyítem a modernségre jellemző kifejezésekkel és lírai ethosszal, mert bár erre is bőven akad példa a magyar költészetben, sok a kiaknázatlan lehetőség. A tudományos szakzsargonnal azonban óvatosan kell bánni, az olvasó lírát akar olvasni, nem fizikakönyvet, és főleg nem akarja butának érezni magát olvasás közben, mi meg nem akarunk lábjegyzetekben magyarázni és magyarázkodni. Szélesebb körben ismert szakkifejezéseket érdemes használni, kevéssé ismerteket csak indokolt esetben, hogyha tényleg nincs más szó arra a jelenségre, amiről írni szeretnénk. Érezni kell azt is, hogy mennyit bír el a vers ezekből a szavakból, mert ezek súlyos szavak, akár egyetlenegytől is összeomolhat a lírai építmény – ez persze másokra is igaz, a szerző nem lehet könnyelmű a szóválasztás terén, tulajdonképpen ez az egyetlen dolga.

– „Mindegy, hogy négyzetbe, körbe / vagy versbe foglalják, / az ember addig ér, amíg a teste engedi” – írod a Vitruvius-tanulmányban. A művészetet értelmező ember Vitruviusban elsősorban az ember mérésére, mértékké válására felfigyelő tudóst, az antropometriát felfedező szakembert látja. Vitruvius azt mondta ki, hogy az építészet (és akkor mondjuk ki azt, hogy művészet) arányai az emberi test arányait követik. Tudsz költőként hasonló aranyossági elvről beszámolni? Miért választottad ezt a ciklus címének? Vitruvius neve – már csak Leonardo közvetítése miatt is – ismerősebb a művelt befogadónak. (Ha az egész kötet kapja, akkor elnyomja az Entrópiát?)

– A kötet három ciklusát három nagy témakör rajzolta ki: A vonzás közönye a kapcsolatokról szól, szerelemről, családról, az önmagunkkal való kapcsolatról; az Entrópia az apokalipszist meséli el egyéni, közösségi, planetáris, galaktikus és univerzális szinten. A Vitruvius-tanulmányba azokat a szövegeket gyűjtöttem, amelyek az emberi természetről szólnak. Azért lett ez a neve, mert ezekben a versekben általános pszichés arányosságok rajzolódnak ki, az ember vágyainak, félelmeinek, akaratának, szégyenének geometriai összefüggései. Nem akartam az egész kötetnek ezt a címet adni, az Aszterión jellegzetesebb, és jobban passzol, mert valahogy minden versből, nem csak a Labirintus-trilógiából, kihallszik a bikaember hangja.

– Rend és rendezetlenség, kontroll és szabadság van a verseidben, költői indulásod legelső műveiben.  Ha szonettkoszorú a kezdet, akkor mi lesz a folytatás? 

– Goethe mondta, hogy egy költőnek négy alkotói szakasza van: az elsőben egyszerű és rossz verseket ír, a másodikban bonyolult és rossz verseket, a harmadikban bonyolult és jó verseket, a negyedikben egyszerű és jó verseket. Büszkén mondhatom, hogy a rossz verseim is egészen bonyolultak, úgyhogy valahol a második és harmadik fázis között lehetek. A cél az, hogy valamikor elérjek a negyedikbe, de ahhoz még meg kell írnom egy csomó bonyolult szöveget. Szeretnék saját formát kifejleszteni, valami komplexet és izgalmasat, továbbá szeretném idővel elhagyni a kötött formát, az elmúlt egy-két évben írtam szabályos formaverseket és szabadverseket egyaránt, most leginkább azzal kísérletezem, hogy az egyes szabadversekben bizonyos részeket (ahol tartalmilag indokolt) kiemelek a rím és ritmika segítségével, így egy művön belül ötvözöm a szabályosságot és a rendezetlenséget.

–  Látsz-e olyan jegyet, tendenciát, ami összeköti a nemzedéked költőit? (Különösen érdekes lehet ez a kérdés azért is, mert markáns hangon szólnak a verseid.) Témaválasztásban, problémafelvetésben, formában vannak-e hasonlóságok?

– A témaválasztáshoz és a beszédmódhoz tartozik, hogy a legtöbben alanyi lírát írnak, viszonylag ritka manapság a tárgyi költészet, én legalábbis ezt tapasztalom. Ehhez kapcsolódik az is, hogy rettentő kevesen írnak aktuális, társadalmi problémákról, ami érthető, mivel nagyon nehéz ezekről jól írni, én is ódzkodom efféle témákhoz nyúlni. A belső világot lírában kibontani kevéssé kockázatos; ha valamit rosszul ítélünk meg magunkban, ha idővel át is formálódnak az egykori érzelmek: semmi gond, lenyomatot készítettünk egy idegállapotról; ám ha a külső világot, a közöset ítéljük meg hibásan, az ciki. Aztán meg a közhelyek is sokkal fenyegetőbbek, ha az aktualitásokról van szó. Olvastam az elmúlt egy évben egy rakás verset az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban, és nagyon kevesen tudtak azon a tézisen túllépni, hogy a háború = rossz, a béke = jó, ami különben igaz, de vershez nem elég csak az igaz. Vershez valami megrázó, meglepő felismerés kell, amire talán csak akkor tehet szert a szerző, hogyha saját bőrén tapasztalja tárgyát, de még akkor sem garantált a siker. Amikor a halálról és a gyászról írtam, folyvást közhelyekbe ütköztem, mert nem tudtam felülemelkedni azon, hogy ez a tárgy önmagában nagyon jelentős és újszerű számomra. A halál mindig itt volt, terebélyes irodalma van, szinte lehetetlen róla újat mondani, sőt, semmi újat nem tud meg az ember azáltal, hogy elveszít valakit, aki közel állt hozzá, csak megérti azt, amit már eleve tudott. Furcsa és kényelmetlen paradoxon ez, a gyászból nem származik új ismeret, mégsem tud a világról semmit az, aki még egyetlen szerettét sem temette el. 

Visszakanyarodva az eredeti kérdéshez, azt is tapasztalom, hogy a fiatal kortárs (magyar) lírát áthatja valamiféle cinikus nihilizmus, de ez a fajta esztétikai kiábrándultság talán az egész (poszt-?) posztmodernre jellemző. Mintha lenne egy ki nem mondott tézise, programja a kortárs irodalomnak, hogy minden, ami szép vagy magasztos vagy nem ironikus, az giccses. Mintha a 21. századi líra annyira igyekezne elkerülni a pátoszt, hogy átesik a ló túloldalára, ahol ugyancsak giccs van, a nihil giccse, csak erről ritkábban beszélünk. Ezzel párhuzamosan a jelenkor költészetében növekedést érzékelek az önreflexió és a metareflexió mértékében, ami olybá tűnik, visszarántja a szerzőt a nyeregbe – Isten óvjon minket az önreflexió giccsétől, ki ne derüljön, hogy szamáron ülünk!

Ami a formát illeti, gyakorta érzek esetlegességet és öncélúságot: nem értem, miért épp ott ütött entert a szerző, ahol, miért úgy vannak tagolva a szakaszok, ahogy. Nagyon kevesen használnak rímeket, és ritmikai szabályosság sem jellemző a versekre, ami alapvetően nem baj, de a költészet eredetileg szabályos formákat használt, s attól még, hogy a szerző nem él velük, köteles őket ismerni. Határozottan úgy vélem, hogy jó minimalista rajzot is csak az tud készíteni, aki egyébként képes a valóság pontos, részletes vizuális ábrázolására. Nemcsak azokat az eszközöket kell ismernünk, amiket használunk, hanem azokat is, amiket nem, az alkotó tudja, miről mond le!

– Úgy tudom, új kötet készül. A felelősség, a nyomás nagyobb, hiszen most a szakmai körök elvárásain túl az olvasókéval is szembesülsz. Mennyire maradsz a járt úton? 

– Nem írtam hónapokig, mert szakdolgoztam, és készültem a záróvizsgákra, s most kezdtem neki újra a munkának. Új témák felé nyitok, új formai megoldásokat alkalmazok, igyekszem eltávolodni a kozmikus képektől, és saját motívumrendszert kialakítani, továbbá más kultúrák mitológiája felé is kacsintgatok; a közelmúltban foglalkoztam például a hinduizmussal és az egyiptomi vallási történetekkel, csodálatos dolgokat találok, nagyon gazdag anyag. Ez persze sok idő, de hát inkább ülök rajta tovább, minthogy összecsapott fércművel jelentkezzem. Reményeim szerint az új kötet úgy lesz jó, hogy nyomokban tartalmaz csak Aszteriónt. 

Szil Ágnes

Az interjú lapunk 2023. szeptemberi számában jelent meg.