Győri László egybegyűjtött verseinek kötete két évvel ezelőtt látott napvilágot kiadónk gondozásában. A József Attila-díjas alkotó egyik elmaradhatatlan vonása, hogy az 1969-ben megjelent Elérhetetlen föld című antológia szerzője, a Kilencek költőcsoport tagja. Ezúttal mégsem a Kilencek történetéről faggattuk, hanem saját irodalmi műhelytitkairól, legkedvesebb olvasmányairól, költői hangjának formálódásáról.

– Rendhagyó módon kezdjük a végén! Legújabb verseskönyved néhány héttel ezelőtt jelent meg a Napkút Kiadónál…

– Amikor harminckét éves lettem, kamaszkoromtól nagy József Attila-rajongóként, én is írtam egy verset a születésnapomra, amellyel azonban később elégedetlen voltam, úgyhogy kihagytam egybegyűjtött verseimből. A negyvenkettedikre, az ötvenkettedikre, a hatvankettedikre írni nem éreztem késztetést – ám amikor túlléptem ismét kettővel a hetvenediket, és már kellően öregedőnek láttam magamat, újra visszatértem Attilához. Mit ad Isten, kezdtem ugyanúgy és folytattam ugyanúgy, természetesen: „Hetvenkét éves lettem én”… József Attila e verse nagyon sokakat megragadott, sorra egymás után köszöntötték a maguk kettőre végződő születésnapját; egy régebbi Új Forrás-számban egy irodalomtörténész össze is szedte őket. Nem a kísérőtanulmány érdekelt, hanem maguk az idézett versek, és kárörvendve állapítottam meg, hogy nem is kevésnél jobb utánzatot írtam – ám az enyémet az irodalomtörténész nem ismerte, ezért nem is iktatta bele a számvetésbe. Szomorú lettem, de hamar megvigasztalódtam: ilyen a világ, nem jelent semmit, mások is jártak már ugyanígy. Egyetlen irodalomtörténész sem csalhatatlan. Idén január végén, a születésnapomon nekiveselkedhettem volna, hogy „Nyolcvankét éves lettem én”…, de ez már igazán túlzás lett volna. Helyette egy új verseskönyvet írtam, azaz szinte a születésnapommal egy időben új kötetet adtam ki a Napkút Kiadónál, amely könyveim egyetlen közrebocsátója volt sokáig.

– Hogyan lett a kötet címe Láncra vert eső?

– Néhány éve ugyanezzel a címmel írtam egy verset, amely nem azonos azzal, amelyik ebben a könyvben megjelent. A költő úr és a könyvkiadó úr is nagyon fontosnak tartja a jó címet, nem oktalanul. Babits Mihály, amikor a Nyugat 1911-ben kiadni készült új verseit, ajánlott egy címet, de a Nyugat túl szürkének találta: feltűnőbbet kért tőle, amely magára vonja az olvasók figyelmét. Így keletkezett az izgatott cím: Herceg, hátha megjön a tél is. A Herceg Villon ajánlásainak rendszeres megszólítottja, de Babits aligha gondolt erre, és ami furcsa, nincs is ilyen című verse, holott nála elég gyakran előfordul az efféle címadás. Babits esete járt a fejemben, amikor elégséges minőségű felütést keresgéltem. Eszembe jutott a régebbi vers, a Láncra vert eső, és kibővítettem, mert úgy láttam, több lehetőség van benne. Egy kicsit reflexív vers, látványból ered. Amikor többeket megkérdeztem, láttak-e láncról lecsurgó esőt, mindenki tudta, miről van szó: láncra vert eső. Igaz, a versben az áll, a lírai hős engedelmesen tűrte, hogy láncon vezessék egész életében, a mélyén azonban az rejtőzik, hogy ne tűrjük a szabadság semmilyen korlátozását. Az emberiség örök vágya a szabadság, még akkor is, ha nem tudja pontosan, mi az. Egy 1845-ös Petőfi-vers, A gyüldei ifjakhoz egyik sora szerint: „Hol a szabadság, ott van a haza”. Ennél tömörebben ezt nem lehet megfogalmazni.

– Mit jelent a te életedben a szabadság? Biblikusan szólva, a szél ott fúj, ahol akar, az eső ott esik és akkor, ahol és amikor neki tetszik – leláncolható a természet?

– Nem egy versemben írtam a szabadságról, ez a motívumom vissza-visszatér. Nem határoztam el, hogy én pedig beleírom egy-egy versbe, szándéktalanul történt: nagyon foglalkoztat a szabadság gondolata, mert annyiszor volt dolgom az ellenkezőjével. Amikor 1956 őszén Orosházán, természetesen Kossuth Lajos szobra előtt, összegyűlt a hatalmas tömeg, és egy gimnazista fiú elszavalta a Nemzeti dalt, én is rekedt lettem tőle: „Rabok legyünk, vagy szabadok!” Tizennégy éves múltam, nagyon szép kor volt – nem lesz többé ötvenhatos földindulás, még az 1989-es újratemetés sem ért föl vele.

A francia forradalom hármas jelszava a libertével indul, amelyet először a szabadkőművesek iktattak a világról való elmélkedésükbe, onnan egyenes út vezetett a francia forradalomig, majd még tovább. És máig az emberiség egyik leglényegesebb szava. Ám a versíró nem filozófus, nem is kell annak lennie: elég, ha méltó verset ír. Szépen idézted az evangéliumból, hogy „a szél ott fúj, ahol akar”, és szabadon folytatom: a természetet nem lehet láncra verni, de a valódi emberi szabadságot nagyon is. Például minden háború a szabadság hihetetlenül durva megsértése.

– 2022-ben jelent meg a Magyar Napló Kiadónál gyűjteményes verseskönyved, Aki ha voltam címmel. Ahhoz a kötethez képest miben más a 2024-es Láncra vert eső, végbement eltolódás a költői hangodban?

– Szinte megváltoztam. Általánossá tudtam tenni az egyedit – ez volt az elmúlt két év legnagyobb újdonsága, persze, nem előzmények nélkül. Az olvasónak látnia kellene, miről beszélek, mi gyűlt össze ebben az új könyvben. Hogy írnak-e majd róla? Megszoktam, mint nem egy pályatársam, hogy nincs visszhang, és magamnak kell ítélkeznem önmagamról. Nem könnyű, de szabadság van benne.

Nagyot lendített rajtam egybegyűjtött verseim kiadása. Jólesően meglepett, hogy a Magyar Napló vállalkozott rá, mert néhány évvel azelőtt tettem egy kósza kísérletet egy másik kiadónál, de rövid úton elutasítottak. Több helyen nem is kopogtattam – minek vegyek újabb kudarcot a nyakamba? Kikoptam már a mai világból, véltem, megmaradok a Napkút Kiadónál… Akkor kaptam felkérést a Magyar Naplótól: ha van hozzá kedvem, kiadnák egybegyűjtött verseimet. Igazán nem kellett noszogatni, és megnőtt az önbizalmam. Szegény családom már azt hitte, belebolondulok, mert egyre csak írtam, kísérleteztem egy-egy újabb verssel. Mintha megvilágosodtam volna, kiegyensúlyozott voltam, és úgy éreztem, birtokolom a mesterséget. Talán valóban birtokolom, hiszen hatvan éve írok, és sok mesterfogást ismerek.

– Az ám, Hazám!, több mint hatvan éve írsz. Bella István egyszer arról beszélt nekem, hogy minél idősebb egy költő, annál nehezebben ír verset. Mert az évtizedek során szerzett szakmai tudás-tapasztalat besűrűsödik, és korlátozza az ihlet szabad áramlását. Te is megélted ezt?

– Bella István a Ménesi úti kollégiumban a szomszéd szobában lakott, s gyakran betért hozzám és Ágh Istvánhoz, megmutatni frissen, hogy mit írt. Bella is könyvtár szakos volt, és úgy adódott, hogy egy évfolyamra kerültünk, mert olyan hanyagul látogatta az órákat, hogy évet kellett ismételnie. Végül nem szerzett diplomát, anélkül is elboldogult az irodalomban. Csodáltam húszévesen írt verseit, könnyedek voltak és nagyon szépek, és az volt a vágyam, hogy én is úgy írhassak: olyan fesztelenül, természetesen, légiesen és mégis fegyelmezetten, pontosan, elejétől az utolsó pontig. Például erre gondolok: „Apám elúszott észrevétlen, / nyújtott testtel, mint a szarvasok, / átszökkent a nagy tétlenségen, / s az idő fenyvesébe futott.” Ilyen metaforikusan emlékezett meg a háborúban tragikusan odaveszett apjáról. Nem érzékelem egyetlen Bella-versnél sem, hogy az ihletet valami korlátozná: örökös ihletben élt. Lehet, belül úgy érezte, hogy letapasztja a félelem, a vers iránti felelősség, de ezt a külső szemlélő szerencsére nem veszi észre.

Ahogy múltak fölöttem az évek, egyre tudatosabb lettem, és a tudás nemhogy megakasztott volna, inkább segített: könnyebben írtam, mintegy fölényesebben, a vers uraként. A megítélés, persze, más kérdés: az olvasó ítélkezik. Mostanában úgy érzem, szabadabb vagyok, semmi nem kötöz le.

– Kiket tartasz mestereidnek?

– Sok költőtől tanultam. Vannak megbízható barátaim, érdekes módon nem az irodalomból: filozófusok, szociológusok a liberális, nagyvárosi világból. Tőlük is sokat tanultam. Gondolkodni, összegezni tanítottak. Már nem izgatott, hogy elfogadják-e a verseimet, nem kötött semmi; olyanokat is írtam, amelyek nem fognak megjelenni, csak vannak, mert kissé élesek a mai világban.

– Ha már kezdésnek Attila Születésnapomra-versét emlegeted, adja magát a kérdés: Te is lehettél volna oktató, s nem ily töltőtoll koptató (szegény) legény? Hiszen a hatvanas években az ELTE bölcsészkarán tanultál.

– Lehettem volna katedrakoptató, diplomám van róla. Csakhogy eleve azért jelentkeztem könyvtár szakra is, mert nem akartam tanár lenni. A könyvtárosság volt az álmom. Nem egy költőt ismerünk, aki a könyvtárban találta meg a helyét, hirtelen Csorba Győző, Bertók László jut eszembe, akik egyenesen igazgatók voltak. Egy időben Weöres Sándor is könyvtárosként dolgozott. A könyvtár csendes, egész kincstárban dúslakodatsz, nem kell mihaszna gyerekekkel vesződni, bár nincs szebb annál, ha olyan kedves, jó eszű tanítványod van, aki sokra viszi. Például Nemes Nagy Ágnes egyik diákját Tandori Dezsőnek hívták.

Még egy mellékkörülmény miatt választottam a könyvtár szakot. Orosházi gimnazistaként a szegedi egyetem beiskolázási körébe tartoztam. Ha például magyar–orosz vagy magyar–történelem szakra szerettem volna menni, Szegedre irányítanak; én azonban Pestre, az igazi nagyvárosba, az irodalom központjába vágytam. Márpedig könyvtár szak akkor csak az ELTE-n létezett. Ezzel a kis csellel Budapestre jutottam, életem egyik legjobb döntése volt.

– Aki ha voltam köteted hatszázötven oldalas. Milyen felismerésekre jutottál, amikor több hónapos munkával javítgattad, egybefésülted életed verstermését? Régebbi könyveid anyagának mekkora részét hagytad el, „tagadtad meg”?

– Szerencsére minden egyes könyvem fent van a számítógépen, csak azt kellett eldöntenem, hogy mit hagyjak el, s mit tartsak meg, netán dolgozzak át, hogy mai tudásomnak megfeleljen. Voltak olyan darabok, amelyeket ügyetleneknek találtam, és kíméletlenül kiszórtam őket. Megijedtem, hogy nem marad elég anyag, kishitűség gyötört: újra meg újra átfésültem őket, s még többet töröltem, aztán visszavettem. Végül összeállt a gyűjtemény, és kezdtem hinni benne. Aki nem így van ezzel, az nem néz eléggé magába, hiányzik belőle az önkritika, az önfegyelem. Nem jó túlzásba vinni, persze, mert az ember írt, amit írt, nem tagadhat meg mindent, de nem is hihet mindent magához képest tökéletesnek.

Első könyvemből hagytam ki a legtöbbet, és ott simítottam a legtöbbet, ami nagyon természetes, hiszen az még csak az út eleje volt. A többiből alig-alig hagytam ki, összességében mintegy a versek tizedét tüntettem el. Versem ugyan több lett volna, de szigorúan csak a könyvekben megjelentekből állítottam össze a végeredményt.

– Vannak költők, akik egy-egy teljes ifjúkori kötetüket kiradírozták a bibliográfiájukból…

– Nemzedékem, amely 1956 után indult, abban a szerencsés helyzetben van, hogy egyetlen könyvét sem kellett megtagadnia: számunkra más volt a történelmi helyzet, mint az ötvenes évek diktatúrájában. A mi fiatalságunk idején másféle diktatúra volt, nem olyan szörnyűséges. Aki börtönben ült 1956 miatt, nyilván ugyanolyan diktatúrának látta, és akiket fölakasztottak, azok már beszélni sem tudtak a halál zónájában. Lassan elmúlt a halálos ítéletek ideje, és a hóhérból jó uralkodó vált, ahogy a zsarnok Ferenc József is jó bajtárs lett a század végére. A költészet lélegzetet vehetett, szabad volt jó verset írnia annak, aki tudott – csak azt nem írhattuk, hogy „akárhogy is, de én itt nem érzem jól magam”.

– Elkészült verseidet gyakran át- meg átírod?

– Hogy az Ómagyar Mária-siralmat átírták-e, nem tudjuk, de bizonyára hosszasan töprengett, aki pergamenre vetette, annyira tökéletes. A népdalokat át- meg áténeklik, mire elnyerik azt a formájukat, amelyet a népdalgyűjtő lejegyzett. Egy népdal vándorol, máshogyan éneklik Erdélyben, máshogy a Dunántúlon. A verseknél Petőfitől, Aranytól, Vajda Jánostól, Adytól csak a végső kéziratokat ismerjük. Elképzelhetetlen, hogy Ady hozzányúlt volna a verseihez a megjelenésük után, elképesztően magabiztos volt. Vagy mégsem? Babitsot ebből a szempontból nem ismerem, lehet, hogy a nemrég megjelent kritikai kiadásból kiderülne, igenis bíbelődött velük. Szabó Lőrinc a versein is, a fordításain is sokat javítgatott.

A romantikus felfogás szerint a költő olyan zseni, akiből készen bukik ki a mű, és szégyen volna, ha megtudnánk, hogy mesteremberként dolgozik a versein. A legszélsőségesebb eset, ha valamely más költő igazít rajtuk, mint Arany János Az ember tragédiáján. Ha már erről van szó: van, aki azt állítja, hogy a Tragédia legnevezetesebb sorait nem Madách, hanem Arany írta. Ám ez bizonyíthatóan tévedés. Az első színben az Úr első mondata csakugyan Aranytól való: „A gép forog, az alkotó pihen”, de a többi mind Madáché. Arany egy helyen megváltoztatott egy jelzőt. Madách azt írta: „dagadó kebled tőlem el ne vond…” A szemérmes Arany János a dagadó helyére a puhácska szót javasolta, és sajnos így maradt: milyen mesterkélt, milyen prűd!

Amikor a költők saját maguk írják át a versüket, vagy jól teszik, vagy rontanak rajta: elveszhet az eredeti frissessége, ahogy azt Szabó Lőrinc esetében kimutatták. Mindebből nem tudom, kiderül-e, hogy az átdolgozás híve vagyok: egy vers sincs kőbe vésve, a költőnek joga van változtatnia. Ha jól jár el, az eredetileg kusza vers pontosabb formát kap.

– 1942-ben születtél. Ha most azt a feladatot kapnád, hogy három mondatban fogalmazd meg az ars poeticád, nyolcvankét évesen mi lenne az?

– Bizony, 1942-ben születtem, nemzedéktársaim egyre halnak, most ez, most az, kapkodom a fejem. De az én nemzedékem átlagéletkora mégis emelkedett, sokan elérik a nyolcvanadik évüket.

Harmincévesen írtam egy szonettet Kis ars poetica címmel, megjelent az egykori miskolci irodalmi lapban, a Napjainkban. Azt írom benne, a vershez fegyelem kell, figyelem kell, egyszerre képzelet és gondolat – ez a kettő feszítse egymást. Nagyon fontos a forma: ha szonettet írunk, az csakugyan szonett legyen a maga szabályaival, a rímei rímek, és ne hanyag szavak egymásra hányva. Ma van olyan költő, aki azt sem tudja, mi a hím-, a nőrím. És nem tudja, hogy a rím nemcsak fogollyá tesz, de szabaddá is, mert új távlatot nyit. Ha jók a rímek, a vers szinte észre sem veszi, természetesen halad előre: el is rejtőzik, föl is fedi magát. Babits Mihálytól a Jónás könyve a legcsodálatosabb rímképződmény, miközben az egyik legmegrendítőbb magyar vers. Egyszóval úgy kell írni, mintha nem lenne ars poeticánk, miközben nagyon is van, csak a maga módján időről időre mindig változik. Az új verseknek az a dolguk, hogy klasszicizálódjanak, de ez csak akkor történik meg, ha minőséget hordanak – ha nemcsak héjuk van, de tömör belsejük is: így egységek.

A versnek tétje van, és ha nincs tétje, nem is vers. A tétet egyre magasabbra kell emelni, különben kicsúszik a kezünk közül. A téttel bíró vers megtalálja a maga szintén téttel bíró olvasóját. Egy irodalomtörténésznél azt olvastam, hogy kétféle vers van: ontológiai és reflexív. Valószínűleg nem lehet a kettőt mereven elválasztani, a legjobbaknál elegyedik a kettő. Én arra törekszem, hogy ontológiai jegyeim legyenek a reflexitivásban. És fordítva.

– Mindamellett más műfajokban is alkottál…

– Nemcsak verseket írok, prózaköteteim is megjelentek: A kései Éden, A rabbiánus kecsketartó, A káder, és vannak még kiadatlan elbeszéléseim, valamint egy regényem. A drámaírásba is beleártottam magam, A végrehajtó címmel háromjelenetes színművet írtam. Sajnos nem folytattam, pedig mindig vágytam rá, hogy drámaíró is legyek. A hetvenes években, amikor még nem volt divat, egy cigánybibliográfia összeállításán dolgoztam, amelyet aztán átadtam a Szabó Ervin Könyvtárnak. Ennek a mellékterméke volt, hogy Nomád katona címmel közreadtam magyar írók cigányokról szóló elbeszéléseit, valamint lefordítottam egy kötetre való cigány népdalt. Könyvtárosként Piros a vér a pesti utcán címmel összegyűjtöttem a forradalom idején megjelent verseket, értékükre való tekintet nélkül, kordokumentumként. A több műfajúság az eszményképem: irodalmár szerettem volna lenni, nem csak versíró.

– Milyen módszerrel írsz verset? Hetekig hordozod a fejedben, vagy csak úgy napvilágra tör belőled?

– Előbb eszembe jut egy kép, egy gondolat, anélkül, hogy erőlködnék, és addig tartom fejben, amíg papírhoz nem jutok. A múltkor gyógyszertárba mentem, és mit ad Isten, a zebrán átkelve bújt belém az a két sor, ami addig hiányzott egy versből. A patikában várakozva memorizáltam, nehogy elfelejtsem, és amikor sorra kerültem, kértem a gyógyszerésznőtől egy darab papírt. A nő csodálkozva nézett rám, de elém nyújtott egy kis lapot. Éppen ráfért az a két sor. Azon helyben, a szeme láttára felírtam, a papírt a zsebembe dugtam, és hazáig memorizáltam, melyik zsebemben van. Otthon persze hiába keresgéltem, viszont a két sort föl tudtam idézni, és leírtam a Nagy Füzetbe. Egy másik versemnél hetekig nem találtam rá egy bizonyos két szótagos, jambikus rímre, ami éppen oda kellett. Végül Garábon, az étterem udvarán ötlött eszembe, miközben a családtagjaimra vártam, akik elmentek megnézni egy rettenetesen gazdag ember buddhista hangtálját. Nagyon sok versrészletem keletkezésének pontos helyszínére emlékszem.

Rövidebb verseimet sokszor fejben írom. Utassy József mesélte, hogy legtöbb versét fejben írja meg, ahogy bolyong a dolgai után. Hosszabb verset persze lehetetlen fejben írni. Belém ül egy hangulat, egy érzelem: elkeseredettség, öröm, üresség, telítettség, bármilyen emóció, és addig nem tudok nyugodni, amíg meg nem fogalmazom. Nagyjából előre elképzelem a formát, mert az elképzelt tartalomhoz éppen az illik majd, és leülök megírni. A vers, hát még a próza, asztalt, széket, papírt, tollat kíván. Régen állva is írtak, egy sajátosan kialakított bútordarab, a pulpitus lapján – gyerekkoromban még láttam ilyen íróasztalt. Nagyon egészséges, jót tesz a gerincnek, de én inkább asztalhoz ülök, előveszem a Nagy Füzetet, és egy új lapon belekezdek a Műbe. Ami a végén vagy Mű lesz, vagy csak törlendő művecske.

– Tehát nem számítógépbe írsz, hanem papírra tollal, netán ceruzával?

– Igen, papírra. Váltogatom az írószereket, van vagy ötven golyóstollam, töltőtollam, mikor melyikhez van kedvem. A számítógépet nem lehet cserélgetni, a betűformákat viszont igen. Szeretek rajta dolgozni, mert rögtön lehet törölni, javítani: nagy találmány.

– Van állandó versíró napszakod, költői munkaidőd?

– Ha kőbányai otthonomban vagyok, kora reggel fölkelek, és a konyhában írogatok a Nagy Füzetbe. Csönd van, főzök egy kávét, odabent alszik a feleségem. Reggeli után a számítógép elé ülök, és beütögetem a sorokat. Más ki nem bogozná, melyik sorra mi következik, keresztben-hosszában-ferdén áthúzott szavak, nyilak, ez ide, az oda – de én pontosan tudom a sorrendet. Ha nyáron Kutasón vagyunk (és ez már harminc éve így megy), hajnalonta az úgynevezett szaletliben, a vadszőlővel elkerített lugasban írok: a csönd nagy, az asztal jókora, dőlhetnek a sorok. Utána bemegyek a házba, gépbe ültetem, s végül kinyomtatom.

Írtam már kocsmában is, nagy zaj volt körülöttem, de nem zavart, és engem sem zaklatott senki. Úgy is írtam a konyhában, hogy közben a feleségem főzte az ebédet, habart, rántást kavart, csattogott a deszkán. Mit is mond Radnóti verse? „…égre írj, ha minden összetört”. Ő pedig lágerben írt, amikor minden összetört – mi boldogok lehetünk, és nem tudjuk, hogy boldogok vagyunk.

– Illyés Gyula egyszer azt a megállapítást tette: „Az író mesterségének kilencven százaléka az olvasás.” Nálad milyen arányban áll egymással az írás és az olvasás?

– Minden alkotó az előtte lévő alkotókból indul ki, akiket olvasással ismerhet meg. Gyerekkoromban alig vártam, hogy megtanuljak olvasni, és nem kellett példa, magamtól szoktam rá az olvasásra. Szerettem a tankönyveimet, a tankönyvekben a verseket. Az első vers, ami nagyon megfogott, a harmadikos olvasókönyvben Puskin Ruszlán és Ludmilla című elbeszélő költeményének előszava volt: „Zöld tölgy a tenger szögletében, / Színarany lánc a derekán, / S egy tudós kandúr nappal-éjjel, / A láncon folyton körbejár; / Ha jobbra indul – dalt dalolgat, / Ha bal felé – mesét regél.” Talán ugyanebben a könyvben volt egy másik vers is a gyíkról. Ennyi az egész: „El utamból, sürgönyt viszek!” Úgy tudom, Kosztolányi, de azóta is hiába keresem. [Zsivajgó természet című, 1930-ban megjelent kötetében található – Zs. G.] Végigolvastam a szokásos hadrendben Vernét, a Tamás bátya kunyhóját, A Pál utcai fiúkat, a Timur és csapatát és Gárdonyi Géza Az én falum című könyvét. Tízévesen beiratkoztam a könyvtárba, azóta sem iratkoztam ki: könyvtárosként beleragadtam. Tizenöt évesen először vásároltam első verseskönyvet: Tamási Lajos Keserves fáklya címmel 1957-ben kiadott verseskönyvét, hogy megkeressem benne, hogy is van az a Piros a vér a pesti utcán 1956 őszéről? Hát nem volt benne… Következett József Attila, Ady Endre, Radnóti meg a többiek, a világirodalom nagyjai, aprajai. Van egy könyvszekér a közelünkben, helyünk ugyan már nincs, viszont még ma is vásárolok egy-egy könyvet. A múltkor Swift Gulliverjét emeltem le a polcról. Hiába olvastam már valamikor, ma is hihetetlenül nagy élmény volt. Ez a szatíra mintha a mi világunkról szólna. Nagyon szeretem a történelmet, és valamelyest még a kibernetikába is belemerültem, nagyon érdekes az is.

Fele időm olvasással, fele időm írással telik. Hol van az az idő, amikor élek? Van, mert hiszen élek. Csak honnan bújik elő? A csigaházból?

– Költői pályádról beszélgetve megkerülhetetlen tény, hogy a Kilencek költőcsoport tagja vagy, az 1969-ben megjelent Elérhetetlen föld című antológia szerzője…

– Az antológia az Írószövetség KISZ-szervezetének neve alatt jelent meg. Ez fölöttébb érdekes, holott csak arról van szó, hogy a korábbi népművelési miniszter Darvas Józsefnek valamiért, talán a múltját kompenzálandó, megtetszett az ötlet, hogy ezt a kilenc, zömében vidékről érkezett fiatalt bemutassa. Szövetség volt közöttünk, nagyon bíztunk egymásban, sőt nagyon büszkék voltunk egymásra. Egyetemistákként ismerkedtünk össze, vidékiek lévén, a kollégiumban. Az antológia történetét egy hosszabb interjúban Kovács István mesélte el legrészletesebben a debreceni Alföld folyóiratban, s ennek központi alakja – joggal – Utassy József volt, ezt mindannyian elismertük.

Könyvünk elég nagy port vert föl: a Kritika című, akkoriban fontos folyóiratban vita kerekedett róla. Aki kíváncsi a részletekre, annak szívesen eljuttatom a Kilencekről összeállított bibliográfiámat, amelyben 1990-ig gyűjtöttem egybe az antológiáról és a kilenc költőről szóló publikációkat. Bemutatott bennünket a televízió, író-olvasó találkozókra jártunk. Akkoriban nagyon divatosak voltak nyaranként az olvasótáborok, én is látogattam őket: az állampárt szándéka dacára afféle ellenzéki gyülekezetekké alakultak. Dinnyés József Utassy Zúg március című versével járta az országot.

– Évtizedek óta csodálkozva figyelem azt az elképesztő közösségtudatot, mondhatni véd- és dacszövetséget, amely a Kilencek életét, pályájuk ívét összeköti. A mai hatvan év alatti költőknél elképzelhetetlennek tartom, hogy több mint ötven éven keresztül létezhetne egy efféle csoport. Jól érzékelem ezt a szövetséget, belülről így éled meg?

– A nyolcvanas évek végéig kilencen voltak a Kilencek. A nagy változás akkor következett be, amikor megbukott a szocializmus. Addig egyetlen ellenfél volt, de akkor minden széthasadt, és kiderült, hogy a Kilencek nem egységes tábor. Már nem találkoztunk, egyetlen kivétellel, amikor a nagybeteg Rózsa Endre lakásán még egyszer összegyűltünk. Fájdalmasan egyedül maradtam. Utolsó állami szakmai kitüntetésemet, a József Attila-díjat 1992-ben kaptam. Mivel a koronavírus miatt elmaradt a második térdprotézisem beültetése, az állami kórházakban nem győzném kivárni, amíg sorra kerülök, a magánpraxis pedig megfizethetetlen (meg addig akár el is hagyom a világot), ezért megbízható botomra támaszkodva botorkálok tovább. 

Zsille Gábor

Az interjú lapszámunk 2024. áprilisi számában jelent meg.