Ha van is, rajta kívül kevés az olyan irodalomkritikusunk, illetve -történészünk, aki a teljes 20. századi magyar irodalmat olyan behatóan, részletekbe menően, nem is életművekre, hanem egyes megjelent művekre és írói-alkotói törekvésekre – egyik művének címével: „szólamról szólamra” – lebontva, földrajzi és egyéb határoktól függetlenül ismeri, aki az egymástól távol, sőt szembenálló jelenségekre, alkotókra, alkatokra és művekre is figyel, mint az 1945-ben született, Széchenyi-díjas, debreceni egyetemi docens, Márkus Béla. Mintha a részeket is csak az egész függvényében lehetne látni igazán… Az egész pedig torz, legalábbis hiányos képet mutat a részek ismerete nélkül… 

– Szülőfaludról írod egy már-már szociografikus alaposságú vallomásodban: Bükkaranyos az a település Magyarországon, ahol a lakosság számát tekintve egy lakosra a legtöbb írószövetségi tag jut (Székely Dezső, Bari Károly és Te), s lehet – Barit és Téged nézve – ez a legmagasabb állami kitüntetéssel, a Kossuth-, illetve Széchenyi-díjjal kitüntetett írók arányát, számát tekintve is igaz. Ha pedig ideveszem még a költőnek is kiváló, Kossuth-díjas színészünket, a szintén írószövetségi tag Lukács Sándort is, aki, noha „csak kirándulni járt a falu határába édesapját kísérve”, akkor főleg… Hadd kérdezzem meg hát: mi fán terem Bükkaranyoson és közelében az író, költő, főleg pedig, esetedben, az irodalomkritikus? Milyen környezetből jöttél, a szüleid, nagyszüleid miből éltek, mivel foglalkoztak?  

– Bükkaranyos történelméről több helyen írtam, a legrészletesebben tán a Pécsi Györgyi szerkesztette Szülőföldem című kötetben. Hogy már a kőkorban lakott település volt, földvárának mint lakóhelynek köszönhetően is. Hogy a Muhi csatából IV. Béla nem is tudott volna másfelé menekülni, mint erre, a hegyek közé. Hogy 1596-ban a vesztes mezőkeresztesi csata magyar üldözöttjei ugyancsak erre kerestek menedéket. Hogy a „második Dózsánkat”, az 1631–1632-es parasztfelkelés vezérét, Császár Péter aranyosi bírót Kassán felnégyelték. Hogy 1919 májusában az aranyosi csárda volt a Miskolcot és környékét a csehektől, románoktól visszafoglaló Vörös Hadsereg ezredparancsnokságának székhelye. És így tovább. Egészen addig, ami már családtörténet is, hogy a falut a mezőgazdaság szocialista átszervezői, agitátorai nem tudták elfoglalni: Aranyos nem lett „termelőszövetkezeti község”. Minek következtében a szüleim három gyermekükkel tovább gazdálkodhattak az öt hold szántóföldön, pár száz négyszögölnyi szőlőjükben. Ehhez képest a kötelezettség óriási terhet jelentett, és a megélhetés gondjai csak szaporodtak a hatvanas évek elején, amikor gimnáziumba kerültem Mezőkövesdre, és édesapám arra kényszerült, hogy állást vállaljon egy kertészeti vállalatnál – így lehetett, szoktam mondani, Hamvas Béla munkatársa, a Tiszapalkonyára raktárosnak száműzött író-filozófusé, aki kiadhatta neki az ásót, kapát, gereblyét, egyebet. Otthon a paraszti munka jórészt édesanyámra várt; nyaranta, gimnazista koromtól persze rám is – de a család hozzászokhatott ehhez, hiszen nagyszüleim is mind – olvasom az 1943. augusztus 17-én kelt anyakönyvi kivonatukban – földművesek, napszámosok, háztartásbeliek voltak, akárcsak, szinte kivétel nélkül a népes rokonság.  

– Voltak-e könyvek a házatokban, s milyen jellegűek, és mik voltak azok, milyen „polcon” szerepelt a családodban az olvasás? 

– Nálunk az olvasásnak nem volt polca, még fiókja sem a komódban vagy a sifonban – katolikus imádságos- és énekeskönyv volt, Biblia sem. A Kincses Kalendárium is inkább a ceruzának szolgált, bele lehetett írni, mikor ellett a tehén, pusztított a jégeső, s ki hány forinttal tartozik. Egyik-másik kalendárium őrzi a kézjegyemet: bajuszt rajzoltam bodzás-lilatintás tollal néhány nő orra alá, hajat a kopaszok fejére – hogy Rákosi köztük volt-e, kutatni kellene. Kisiskolás koromtól sokat olvastam, a Pajtás rejtvényeinek Kondics László tanító bácsi segítette megfejtéséért kapott, zömmel szovjet jutalomkönyveket. De az Ábel a rengetegben is élvezetes olvasmányom volt, ezt a történelem-tanárnő, Balga Árpádné ajánlotta. S a ponyvák, krimik: a szomszédunkba költözött – költöztetett? – É. néni „könyvtárából”, akit a falu a háta mögött csikkesnek csúfolt, mert nem bírt leszokni a „bagóról”, hát összeszedte az utcákon a cigarettavégeket. A detektívregény „feltalálója”, Poe elbeszélései máig emlékezetesek maradtak agyafúrt voltuk miatt. Ott voltak aztán – ha tudtam, összegyűjtöttem rájuk a pénzt – az Olcsó Könyvtár három-négy forintos kötetei. Gyűjtöttem, számoztam ezeket – előttem a 16. számú Friss szél című, 1955-ös antológia, benne Tamásitól a Szegénység szárnyai, Sánta Ferenctől az Emberavatás, aztán Örkény, Cseres, Karinthy Ferenc novellái és zárásként a Kútban, a világsikert arató film, a Körhinta alapjául szolgáló elbeszélés. Annak a Sarkadi Imrének az alkotása, akiről majd „korszak-monográfiát” írok, kulcsfontosságúnak tartva a történeti háttér, a népi demokráciának csúfolt személyi kultusz korának bemutatását. A mezőgazdaság átszervezésének, a paraszti életforma erőszakos – de részben önkéntes – felbontásának több műfajú megjelenítését.  

– Mikor és hol jelent meg az első írásod, és mi volt az, illetve mi késztetett rá? Csak nem könyvkritika? Emlékszel még rá? S hány éves korodban, és milyen körülmények között írtad? S egyetértesz-e vele még ma is? 

– Innen – időben és térben – messze született az első kritika, dolgozat formájában, a gimnáziumi magyartanárom, Pataki István az Esős vasárnap című filmről készíttette. Dicséretet kaptam érte, akárcsak orosztanáromtól, aki például az Anyegint „fordíttatta” velünk. Egyébként pedig nyomtatásban legelőbb rövid könyvismertetéseim jelentek meg a miskolci újság, a Déli Hírlap hasábjain, már negyedéves egyetemista koromban.

– Miről, melyik könyvről írtad az elsőt, s érvényesnek tartod-e ma is? 

– Az évtizedek során félretettem a villamosjegyeket. A kétforintos ugyanarra figyelmeztetett, mint az ötvenbe, százba, több százba kerülő: „Érvényes egy utazásra.” Rá pár hónapra, 1969 szeptemberében viszont már az Alföld közölte Moldova György Az elbocsátott légiójáról szóló kritikámat, s aztán jött a többi Kamondy Lászlóról, Vitányi Ivánról, Remenyik Zsigmondról, Mándy Ivánról, Módos Péterről, penzumként is. 

– Úgy tudom, ötödéves egyetemista korodban elszegődtél a Hajdú-bihari Napló kulturális rovatához, ami bizonyára kötelező feladatokkal, normateljesítésekkel is járt… Nem érezted szűk kalodának a napilapozást, azazhogy elvesz belőled, gúzsba köti ambícióidat? 

 – Hogy a napilapozás szűk kalodában tartott volna? Ellenkezőleg. Úgy kerültem a laphoz, amellyel előtte semmiféle kapcsolatom sem volt, hogy két barátom, egyetemi csoporttársam, akik ki voltak szemelve a státus betöltésére, Pesten gondolták kibontakoztatni a képességeiket, tudásukat – igazolta őket az idő: egyikük a Nemzeti Színház igazgatója, másikuk a televízió riportere, főszerkesztője lett: Ablonczy László és Pálfy G. István így váltak sorsom alakítóivá. Sőt, nemcsak az enyémet formálták, hanem harmadik csoporttársunkét, Cs. Nagy Ibolyáét is, akivel ekkor már házasok voltunk, és állásunk – ráadásul népművelői – lakással együtt egyedül Dunaújvárosban, a Vasműben ígérkezett. Így viszont maradhattunk Debrecenben, az egyetemi kollégium nevelőtanár-féléiként, író-olvasó találkozókat szervezve (például Veres Péter, Sánta Ferenc vagy a pályakezdő Jókai Anna volt a vendég). S aminek a legnagyobb visszhangja volt Ablonczy barátunk hathatós „közreműködésének” köszönhetően: Mensáros László hosszú évek után először lépett fel a városban, A XX. század című előadóestjével.

A megyei napilap egyébként minden publicisztikai műfajban kipróbáltatott, a riportoktól a glosszákig. A tervem, hogy megismerem a megyét, minden községét, lényegében bevált: könyvtárak, művelődési házak dolgozóiról, tanya(s)i iskolákról írtam. A fő műfaj azonban a kritika lett. A könyveken túl színházi előadásoké, s éveken át, amikor már, 1975-től, az Alföld szerkesztője voltam, filmeké: Veress József kiváló filmtörténésszel felváltva szemléztük a termést. Kissé nagyképűen állíthatom: ekkortól lett alapállásommá – ars critica? –, hogy értékeléseim elfogulatlanok legyenek, függetlenek személyi kapcsolataimtól. Különösen a színész barátaim orroltak meg rám párszor emiatt – este együtt iszogatunk a klubban, s másnap azt olvassák magukról, hogy tévedés volt rájuk osztani a szerepet. Vagy azt hallják tőlünk, de ez már a „megbonthatatlan barátság” ideje, hogy egyikük Lear helyett tán jobb lett volna Cordeliaként… 

– Az egyetemen kik voltak a tanáraid, akiktől – mai fejjel is úgy látod – a legtöbbet kaptál? Tárgyi tudást s emberi példát, mintát egyaránt...

– Kossuth Lajos Tudományegyetem, magyar–népművelés szak – az utóbbi (fél)szak, rögtön az első évben felkelti az érdeklődésemet a kortárs irodalom iránt. Juhász Béla tanár úr, akinél majd a szakdolgozatom írom a hatvanas évek kisregényeiről, s aki 1978-tól 1990-ig az Alföld főszerkesztője lett, én pedig a helyettese, Illyésről, Nagy Lászlóról, Sánta Ferencről, Hernádi Gyuláról tart szemináriumot, és tervezett monográfiája alanyáról, Szabó Pálról. A régiirodalom-előadásokat a barokk művészet tudósa, Apáczai Csere János monográfusa, Bán Imre professzor úr tartja, elsírja magát, amikor Zrínyiről beszél. Horváth János tanítványa éppúgy, mint Barta János, akit az irodalomtörténet iskolateremtőnek nevez. Ő maga – ahogy ezt kiváló tanítványa s utóda, Imre László is idézi a róla írott monográfiájában – a Ma, tegnap, tegnapelőtt című visszaemlékezésében így vallott erről: „A hazai magyar irodalomtörténész-köztudatban évek óta beszélnek debreceni iskoláról, amelyhez rajtam kívül több kutatótársam és jó néhány tanítványom tartozik. Külön szín vagyunk a szakma fővárosi vagy más vidéki művelőihez, az akadémiai intézethez és a főiskolákhoz képest. Összeköt bennünket az, amit élményi esztétikának szoktak nevezni. Megvannak ugyan az esztétikai és poétikai alapfogalmaink – kinek-kinek egyéni változatban –, de sohasem a fogalmakból indulunk ki, hanem mindig a mű egészéből. Elsősorban azt akarjuk élményi szinten felfogni, amit a műalkotás maga akar mondani nekünk.” A történelemről, a nemzetéről s az emberiségéről, az egyéniség karakteréről, lélekrajzáról, egzisztenciális mélységeiről, az emberi lét „határhelyzeteiről”.  

Élmény? Méghozzá életre szóló, esztétikai szakszavak helyett vallomásos formában. Emlékhelyek felkereséséről. Akárha szemlét tartani. Tanulmányi kirándulásra csábulni. Mint tettük ezt nagyrészt debreceni barátainkkal, bebarangolva Erdélyt, Felvidéket, Kárpátalját. És tettük Ablonczyékkal négyesben több mint tizenöt évig minden nyáron francia útjaink során – a programokat (és az autót) egyedül vezetni tudó A. Szabó Magdának köszönhetően. A Tiszták Illyése nyomán az albigensek földjére utazni, megmászni Montségur várát; a Hajszálgyökerek faluja, Régusse temetője sírkövein magyar vezetékneveket keresni. Kuncz Aladár emlékét idézte nemcsak a „fekete kolostor” Noirmoutier-ban, hanem Carantec és Morlaix is, aztán Ile d’Yeu kazamatája, ahol az előbb halálbüntetésre, majd életfogytiglanra ítélt Henri Pétain marsall is raboskodott, hogy sírhelyéről postai képeslapok vigyék a hírt – elgondolkodtatva, itthon milyen fogadtatása lenne egy hasonló állami gesztusnak. S emlékhelyek még: a Nizza közeli Cagnes-sur-Mer József Attila emléktáblájával lepett meg, Josselinben Szabó Zoltán sírjánál tiszteleghettünk, Hevesi Andrásét viszont nem találtuk a colmari katonatemetőben. Rákóczi fejedelem „szíveˮ vitt Grosbois-ba. Megannyi élmény, persze hogy Párizshoz kötve is. A Szent Mihály útja, Adyé, a Cujas sarkán Radnótié, de a Halászó macska uccája is, Földes Joláné. Az európai kultúra örök életű művészei a Pére-Lachaise, a Montmartre, a Montparnasse nyugvóhelyein. Láttuk Párizst, akárcsak Kassák, s ellentétben vele, ismerősebb lett, mint Pest. 

Ám vissza az egyetemhez, Debrecenhez. Az emlegetett kutatótársak mind tanáraim voltak. Julow Viktor, a felvilágosodás, Csokonai, Fazekas Mihály monográfusa, utánozhatatlan szelídségével és szerénységével. A szálkásabb modorú Szuromi Lajos, a szimultán verselés „felfedezője”, az élete alkonyán a nembeli önutálatra Gottfried Bennt idéző: „a teremtés koronája az ember, a mocsok”. Fülöp László, később Kaffka Margit, Krúdy és Pilinszky János monográfusa, illetve rovatvezető, szerkesztőtárs az Alföldben, Juhász Béla „jobbkeze” – velünk Bessenyei Györgyről, Nyéki Vörös Mátyásról, Gyöngyösi Istvánról „társalkodott”. Kovács Kálmán, a lenyűgöző előadó, Gyulai Pál monográfusa, a 20. század eleji irodalomnak tán kényszerből lett kutatója, Ady költészetét a szocialista realizmus fogalmi rendszerétől messze elemelő. Sorsom alakítója, akárcsak Ablonczyék, ő hívott – Juhász Béla ajánlhatott – az Alföldhöz, miután elődömnek, Tóth Endre költőnek a legenda szerint nem bírta megbocsátani, hogy az egyik tanulmánya címe hibásan jelent volna meg, a nyomdában kicserélődött két betű, s Ady két témaköréből Ady két témaökre lett. (A dolgozat az 1969. januári számban olvasható, én 1974-től helyettesítettem Bandi bácsit, majd a helyére kerültem.) De holtukban a tanáraim közé, sőt, az alkotásokat az „emberi teljesség” szempontjából elemző, értékelő előadásmódjuk alapján a debreceni iskolához sorolom Király Istvánt, aki aspiránsvezetőm volt a Sarkadiról szóló kandidátusi disszertációm (hosszú idejű) írásakor. És a Barta János örökébe lépő, hozzá hasonlóan szigorú ítéletű, szilárd jellemű Tamás Attilát is.  

– Viszonylag későn, negyvennégy éves korodban, 1989-ben jelent meg első könyved, a Magányos portyázók… Mi az oka, magyarázata ennek a kései (megkésett?) bemutatkozásnak? A kritikusok későn érnek? De ezt a köteted is inkább, s jellegzetes módon, „emlékkönyvnek” nevezed, „Emlékeként a két évtizede kezdődött Erdély-járásoknak, barangolásoknak és túráknak… Emlékeként ismeretségek, életre tartós barátságok kötésének: emlékeként megannyi mű és megannyi terv születésének”. Emellett a könyved – mintegy programot is hirdetve – kizárólag a romániai (erdélyi) magyar irodalommal, írókkal foglalkozik. Mi az, illetve megragadható-e, ami Erdély, s a többi határon túli magyarságrészek s irodalmai felé fordított?

– Csakugyan későn jelent meg az első kötetem, ami aligha tudható be a későn érésnek – egyszerű oka volt: Illés Endre valamelyik darabjának bemutatója alkalmából a szerkesztőségben vendégeskedve felajánlotta, hogy köteteket ad ki tőlünk. Így láttak napvilágot Kovács Kálmán, Juhász Béla, Simon Zoltán tanulmányai – az enyémek sokáig vártak a sorukra; a „Zsebbe való kiskönyvek” sorozatban természetesen a leadottak fele, negyede, ha megjelent. Ezért is lett „emlékkönyv”, és a zsebbe valóság miatt csak az erdélyi vonatkozású írásokkal. Holott a nemzetiségi irodalmainkat tekintve „az ötágú síp” közül a jugoszláviait fújtam legelőször: 1971 szeptemberében szemléztem az újvidéki regénypályázat alkotásait, a díjnyertes Gion Nándor Testvérem, Joábjától kezdve Major Nándor, Bányai János és a többiek, az általam később újra- s nagyra értékelt Domonkos István művéig, A kitömött madárig. Pár év múlva Gion Nándor regényeit ismertettem, majd Szeli István, Bori Imre és Juhász Géza tanulmányköteteit. Hogy épp a vajdaságiakkal kezdtem, és hogy az erdélyieket és a felvidékieket nagyjából egyszerre méltatgattam (ekkor, persze, jugoszláviainak, romániainak és csehszlovákiainak nevezve őket), ennek elég pontos oka volt. Újvidék: Kovács Kálmán a hatvanas évek elején vendégtanár volt az ottani egyetemen, hazatértekor az ott kapott könyvek bemutatását rám bízta. Aztán amikor Ilia Mihály tanár úrral részt vettem Magyarkanizsán egy egyhetes írótáborban, személyesen is megismertem az ottani irodalmárok színe-javát, Bori Imrétől Végel Lászlóig, közelebbi kapcsolatba Gion Nándorral és Gerold Lászlóval, barátiba Koncz Istvánnal kerülvén. Felvidék: Görömbei András testi, lelki, szellemi igaz barátom ez idő tájt kezdett a csehszlovákiai magyar irodalomról kandidátusi disszertációjának írásába, s a nyomában járva figyeltem fel Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor alkotásaira, de a bibliográfia szerint 1978-ban Tóth László és Varga Imre verseskötetei is a szemem elé kerültek. Hogy a három prózaíróról majd monográfiát készítsek, erre a bennünket – ahogy az egyik könyvét dedikálta – „már-már rokoni szeretettel” barátságába fogadó Czine Mihály is biztatott. Majd Erdély: a hetvenes években ott íródott a magyar irodalom, Sütő András regénye, az Anyám könnyű álmot ígér ráébresztett a határainkon túli magyarság létezésére. Az egyetemen speciális kollégiumok tárgya lett, egész „csapat” alakult, nőtt ki Görömbei András körül Bertha Zoltántól Elek Tiboron, Gróh Gáspáron, Ködöböcz Gáboron, Chován Istvánon át Nagy Gáborig, Karádi Zsoltig, Ekler Andreáig, Jánosi Zoltánig, Babus Antalig. Jó részük az Alföldben közölte az első kritikáit; a szerkesztőség egyre több kötetről, szerzőről íratott. Az én listámon többször szerepelt Páskándi Géza, Király László, Kányádi Sándor, Székely János – Sütőhöz a Vidám sirató…-ját elemezve közeledtem, a Forrás második nemzedékéhez Gálfalvi György beszélgetéskötete, a Marad a láz? vezetett. 

– Az 1970-es évek elején-derekán, néhány jelentős és fontos kezdeményezésen, példán kívül még messze nem volt általános felfogás – s főleg nem a hivatalos politika részéről – a határon túli magyar irodalmakat, írókat a magyar irodalom szerves részének tekinteni… Hogy látod, hosszú volt ez az út, s mik voltak a legjelentősebb állomásai (esetleg akadályai)? Vagy, ahogy mondták, a külön sorsoknak tényleg külön irodalom kell? Mi (lehet) a határon túli magyar írók szerepe, illetve hol (lehet) a helyük a magyar irodalom egészén belül… 

– A határon túliak jelenléte egy idő után magától értetődő volt – helyük volt a magyar irodalom egészén belül. A remekíró Szilágyi István metaforáját használva: nálunk, az Alföldnél, korábban jött a „különlegesség alkonya”, úgy szerkesztettünk, mintha „sokországos magyar irodalmi hazában” élnénk. Ahogy ő írta, azt tartottuk, széttagolt literatúráink a sokszínűségüket „mint a szomszédos népekével ’sűrűn’ érintkezett kultúra plusz hozadékát” fogadják örökül, ám dédelgethetik „nyomasztó vagy féltékenyen őrzött” „sajátosságaikat” is. Persze, e „külön sorsok” adta sajátosságok nem a nemzetiségi irodalmaink „privilégiumai” – mondhatni, az irodalom természetéből fakadnak, abból a sokféleségből, amely a kánon egyik szólama helyett a másikat erősítheti fel. Párhuzamosság? Igen, mint volt mondjuk Weöres és Illyés, Nagy László és Tandori együtthangzásakor, vagy Balázs József és Esterházy Péter, Kovács András Ferenc és Nagy Gáspár indulásakor. Az Alföldet nézve: egyszer Kassák Lajos kiadatlan naplója, a Szénaboglya, máskor Németh László tiltás alól kijutott drámája, a Harc a jólét ellen. Csoóri Sándor versei éppúgy, mint Oravecz Imréi. Csurka István együtt Sándor Ivánnal, Ágh István Tandori Dezsővel. 

– Hány magyar irodalom van? S itt most nem arra gondolok, hogy a határon túli magyar irodalmak bizonyos vonatkozásokban még mindig nem képezik teljes egészében integráns részét a magyar irodalomnak, irodalomértelmezésnek, hanem arra, hogy jelenleg s egyre inkább mintha a magyar irodalmon belül is párhuzamos irodalmak, értékrendek, irodalom-felfogások és -értelmezések léteznének… S nem a tekintetben, hogy egy-egy irodalmi műnek, irányzatnak stb. többféle (sokféle) értelmezése lehet, s azok állandó párbeszédet folytatnak egymással, hanem hogy irodalmunkon belül ma mintha – a különböző értékrendek, értékfelfogások sokféleségét tekintve – több „párhuzamos irodalom” is létezne, melyekből nemcsak hogy átjárás nincs a másikba, hanem már ki- és rálátás sincs a másikra… 

– Ma? Érdekellentétek, táborok szembenállása… Egyik, mint a másik – betakarhatók Deákné vásznával, a közmondásbelivel. Bizonyságul többek között az MMA kiadójánál 2021-ben megjelent Magyar irodalmi művek 1956–2016 fogadtatása hozható fel. A 332 szerzőt és 655 könyvet ismertető lexikont a sajtóbemutatókor az akadémia főtitkára „korszakos jelentőségűnek” nevezte. A főszerkesztők, Falusi Márton és Pécsi Györgyi „az ideológiai árkok áthidalásának igényével” kezdtek munkához, hogy Árkokon át ismeretlen terepre jussanak – ismerte fel a Magyar Hang kritikusa, Ficsor Benedek. Netán segítsenek a betömésükben, például a Magyar Írószövetség és a Szépírók Társasága között húzódókban s az utóbbi idők során inkább csak mélyülőkben. Felmerülhetett a gondolat, hogy mint az irodalomtörténetek esetében, vitát rendeznek itt is, ott is, de akár a Petőfi Irodalmi Múzeumban is a „nagy vállalkozásról”, miután a sajtóban, a köztelevízió magazinjaiban már megfogalmazódtak különböző vélemények. Ehelyett mi történt? Az árok egyik oldaláról – régi film – felmennek a miniszterhez, úgy harmincan, hogy személyesen-e vagy levelet írnak neki, nem tudni, annyit azonban igen, de ez is fű alatt terjed, hogy onnan az akadémia elnökéhez száll a kérdés, miként maradhatott ki a lexikonból ez meg az és amaz. Főszerkesztő meghívása, hogy miként. A meghallgatás után hallgatás napilapokban (Magyar Nemzet), hetilapokban (Országút), tévés irodalmi műsorokban, másutt – jeléül, hogy sokaknak nincs ínyére a lexikon mások által dicsért „politika- és irányzatsemlegessége”, a „szinte kizárólag az irodalmi értékekre” összpontosítása. Mintha savanyú volna a szőlő az egyik oldalon… sokan inkább némák maradnak. Az árok másik oldalán azért hallatszanak hangok, például „emelt szintű hiányokról”, hogy ha többen kinn, Wass Albert miért benn. A Litera csakúgy nem kíváncsi az „ismeretlen terepre”, ahogy a fő orgánum, az Élet és Irodalom sem – az utóbbi egyébként is szitokbetűszónak tarthatja az MMÁ-t, s az ott kiadott kötetekről ezért félhet kritikákat közölni. De lehet, benne van a módosított alapítólevelében, hogy ne közöljön. Vigyázzák az árkokat…

– Még (illetve: már?) első könyved fülszövegében, megjelenésének idejére vonatkozóan a kultúrát ellepő „kufárszellemet”, a feladatként (is) értett irodalmat, irodalomismertetést, irodalomterjesztést felváltó üzleti szellemet mint egyre nagyobb méreteket öltő tendenciát említed… Pedig hol volt ez még a szóban forgó területeket napjainkban eluraló kufárszellemhez, a könyvvel, irodalmi művel való „üzleteléshez”, érdekharcokhoz képest… Hogy látod ezt a kérdést?  

– Úgy tartom, sem a lapszerkesztők, sem az írók nem akadályozhatják meg az átjárást az általad említett irodalmak között, az olvasók mászkálhatnak erre is, arra is. Már ha az érdeklődésük nem a felvidéki Zalabai Zsigmond által annak idején említett „iroda-lom”, illetve, Fekete Gyula szavával, a „kultúrmocsok” felé fordítja őket. Hogy mi az irodalmi érték? Köteteket kellene egy-két mondat erejéig kivonatolni a válaszhoz. Ehelyett ismételném a Barta-iskolának az alkotások szellemi, erkölcsi és vitális mélységperspektívájáról, különböző érzelmeket és eszméket kifejező szerepeiről, módjairól szóló „tételeit”, együtt az „emberi teljesség” eszményét fel nem adó formák, ábrázolások, leírások ismeretgyarapító, eligazító esélyeivel. Aztán az értékelés: igen, egy kritikus világ- és életszemlélete, ízlése megmutatkozhat a műelemzés során – a vegyelemzéskor egy kémikusé aligha. A személyes élmények, tapasztalatok bővülése, az esztétikai, poétikai ismeretek gazdagodása megváltoztathatja – „revideálhatja” – a korábbi véleményt. 

– Mint nálad a Kitömött madár esetében történt, ugye? 

– Az elemző nemcsak a művel folytat párbeszédet, hanem önmagával is. Saját és – nagy szó: – nemzete sorsa a történelem szövevényéből így inkább kibontható, ahogy egy-egy alkotás is az irodalom láncolatából. Azzal a biztos tudattal persze, hogy hiába az igyekezet, marad elolvasatlan bőven, még a mások által legértékesebbeknek tartott könyvek között is. Sokszor muszáj beérni a megbízható ítéletűnek tudott „kollégák” véleményével, kritikáik, tanulmányaik olvasásával. Annyira, amennyire tudni, mi történik irodalmunk világában. A végekről próbálni lesni, mi van a centrumban. A szintézis szándékától, az „egyszemélyes irodalomtörténet”, az áttekintés vágyától meg sem kísértve egyik monográfiaalanyom, holt barátom, Gál Sándor programja késztetne tűnődésre: „ha élek, írok, ha írok, élek”.

Tóth László

Az interjú lapunk 2023. decemberi számában jelent meg.