Molnár Krisztina tanszékvezető főiskolai tanárral, irodalomtörténész–szakpedagógussal, az Irodalmi Magazin főmunkatársával beszélgettünk pályájáról, tudományos érdeklődési köreiről és különleges témaválasztásairól, további szakmai céljairól.  

– Krisztina, már fiatalon igen impozáns pályaív van mögötted, két doktori fokozat, komoly felsőoktatási karrier, számtalan szerkesztői munka, kötet. Tevékenységedet legfőképpen az irodalomtörténet és a neveléstudomány diszciplínáiban fejted ki. Kérlek, áruld el, mi vonz e két területben, miért választottad ezeket az utakat, és miben látod a fontosságukat! Miképp fonódhatnak akár egybe ezek az irányok, számodra hol vannak a kapcsolódási pontok?

–  Az irodalom iránti fogékonyságom korán megmutatkozott, bár a zenei pálya lehetősége is nyitva állt előttem. Ez utóbbi tanulmányaimnak akkor is sokat köszönhetek, ha végül nem erre vitt az utam, hiszen az intuíció, a kreativitás, a figyelem összpontosítása, az önkifejezés és a kitartás a tudományos és oktatói pályán nemkülönben mérvadó képességek. A művészet felől inspirált identitást az évek során minden feladatomba beépítettem. Viszonylag hamar megtalált például a vezetői szerep, és egyre inkább kiforrott bennem az a tapasztalat, hogy ha művészi alkotásként tekintek egy csoport irányítására, és az ennek megfelelő lelki jelenléttel biztosítok célorientált teret a kollégák kibontakozásának, létrejön egy olyan összhang, amelynek értéke túlmutat a racionálisan leírható hatékonyságon: a szó szoros értelmében széppé válik az együttműködés anélkül, hogy direkt módon harmonizálni kellene a folyamatokat. A tréningjeimbe ugyancsak kezdettől beemeltem a művészet kincseit – nem is tudok elképzelni olyan fejlesztési szisztémát, amely nélkülözhetné a katarzisban rejlő transzformációs erőt, ezért bővítettem ezt a szakmai oldalamat az irodalomterápiával. Talán ez a művészi kötődés a kulcs a két szakterületemhez is: írói alkatom vezetett az irodalomtudományhoz, és az a meggyőződésem, hogy a pedagógia mélyebb értelemben művészet, a neveléstudományhoz. Összekapcsolja ugyanakkor pályaválasztásaimat egy gondolati párhuzam is. Engem mindig a kiteljesedés és az eszmélkedés módjai foglalkoztattak. Hogyan érkezik meg az ember önnön létébe, milyen találkozásokon, feszültségeken keresztül talál magára – és persze másokra? Hogyan lehet megalkotni egy olyan nevelési rendszert, amely boldog és boldogulni képes embereket eredményez, mozgásba hozva a személyiségre ható tényezőket? A pedagógia világnézet: létezik bennünk egy felhajtóerő, amely – egy műalkotás születéséhez hasonlóan – a tökéletesebb megvalósulás felé húz, a helyes nevelés ehhez ad tudományosan kidolgozott kereteket és emberi interakciókat. A humanisztikus paradigma híve vagyok: emberi viszonyokon keresztül jutunk létezésünk forráspontjaira – ahogyan a legbensőségesebb kapcsolatainkat is áthatja a jobb irányba tartás drive-ja, úgy a mester–tanítvány találkozások is rendelkeznek egy különlegesen személyes minőséggel. Az irodalmat ugyancsak egzisztenciális eseménynek tartom: meghatározó olvasmányaim szinte mágikus erővel nyitottak kapukat a lét- és önmegértéshez, belső átalakulásaimhoz. Pályám kezdetétől összefonódik a két terület tanárként, szakíróként, szerkesztőként egyaránt. Kiemelt kutatási témám a szépirodalomban és a filmművészetben tematizált pedagogikum elemzése; hosszú ideje tartok szakszemináriumokat is ezzel a problémafókusszal, hiszen a tanártörténetek, iskolaregények, család- és gyermekkorábrázolások, illetve a tanár írók nevelési nézetei jelentősen gazdagítják a leendő pedagógusok kompetenciáit. Hamarosan napvilágot lát az az általam szerkesztett kötet, amely irodalomtörténész és tanár kollégáim elemzéseit tartalmazza az iskolai terek poétikájáról. Az irodalomoktatás módszertanának és az irodalomközvetítés felnőttképzési formáinak témája szintén találkozási pont két szakterületem között. 

– Milyen gondolkodók hatottak rád leginkább tanulmányaid során, akik akár a pályaválasztásban is irányt mutathattak? Volt-e számodra meghatározó professzor, mentor?

– 2024. március 4-én hunyt el szeretett professzorom, doktori témavezetőm, atyai mentorom, a felvilágosodás kori irodalom kutatásának meghatározó alakja, Bíró Ferenc. Nagy tudós, közösségteremtő szellem és pedagógiai géniusz volt – ez a három együtt fejezi ki a tudományos hivatás felelősségét. Felvilágosodás-képemet is az ő alakján keresztül tudom szemlélni igazán: derűs bölcsessége, keresetlen embersége, elegáns gondolatvezetése, a tevékeny élet melletti elköteleződése morális példa volt számomra. A szakmai képzés során a vele folytatott beszélgetések, a tőle hallott történetek avattak be a tudományos közösségbe, dicséretei és kritikái kutatói tízparancsolattá, sőt életvezetési elvekké emelkedtek számomra. Hasonló spontaneitással és szívélyességgel vezetett be Oláh János a szerkesztői és irodalomszervezői munka világába. Nosztalgiával emlékezem, bár személyes kapcsolat nem fűzött hozzá, Locker Mária Margit nővérre, aki regényesen szigorú középiskolámban a gondolat szabadságának vonzerejével tanított irodalmat. Minden tanáromnak, patrónusomnak, kollégámnak, akitől jót kaptam és kapok, hálával tartom számon a nevét; szellemi mestereim között pedig sok-sok szerzőét a szépirodalmon kívül a filozófia, a vallástudomány, a művelődéstörténet és a lélektan köréből. 

– Ha már mentori lét és pedagógia: egy oktatónak mennyiben feladata szerinted betölteni ezt a szerepet a felsőoktatásban? Létezik-e ma olyan, akár egyetemi-kutatói pályaív egy ifjú bölcsész számára az irodalomtudomány területén, amiért egzisztenciálisan is érdemes lehet ezt a hivatást választania? Mint oktató, hogyan látod a tudományos utánpótlás helyzetét?

– A felsőoktatásban az órákon és a gyakorlatokon túl a konzultációk, a konferenciák, a közösségi rendezvények éppúgy a tanítás formái, és ebben a komplexitásban a mentorálás szintén az oktatói munkakör része. Vezetőként nemcsak az egység profiljának formálása és munkájának irányítása, hanem a fiatalok tudományos életpályára szocializálása és ily módon az utánpótlás biztosítása is feladatom. A jó mentor tehetséggondozó, menedzser, tanácsadó és segítő egy személyben; felkészít a szociális és pszichés megküzdésekre, bevezet a szakmai kapcsolatrendszerbe. Ma a bölcsészpályán egzisztenciális szempontból a stabil intézményi háttérrel rendelkező és egyben vállalkozói szemléletű, több lábon álló életstílus kialakítása a járható út – de ez a karrierkonstrukció, amellett, hogy nagy áldozatok árán építhető fel, könnyen hivatásunk lényege – az elmélyült alkotómunka – ellen hat, és a fokozott terhelés miatt előbb-utóbb különféle stresszbetegségekhez vezethet. Ezt a tendenciát a pénzügyileg is hatékony vezetés és a támogató közeg ellensúlyozhatja ugyan, továbbá a szellemi elit is sokat tehet magáért – nem vállal méltatlan helyzeteket, innovatívan reagál a tudományos életpálya hagyományos kereteinek átalakulására, és tudatosabban definiálja magát a nyilvánosságban –, de az alacsony bérezés problémájának megoldása végső soron társadalmi felelősség, hiszen a tudós közkincs, munkája a kulturális folytonosság letéteményese. A jövőben alighanem alternatív tudóspályák fognak kibontakozni, ahogyan erre már egy ideje vannak modellek; de ha megélhetési szempontból kedvezőbbek is a látványosabb, piacorientáltabb teljesítmények, úgy gondolom, a tudós portréját és munkássága maradandó értékét pontosabban fejezi ki az, hogy órákat szentel egy gondosan megírt bekezdésre, éveket egy kutatási téma alapos feldolgozására, és évtizedeket egy tudományos közösség gondozására. 

– Évtizedek óta elkötelezett vagy a tudománynépszerűsítés, tudományos ismeretterjesztés iránt. Mit gondolsz, ma hogyan, milyen fórumokon és milyen módszerekkel lehet „közelebb” hozni az irodalomtudományt nemcsak a fiatalokhoz vagy az egyetemistákhoz, hanem a szélesebb kultúrakedvelő közönséghez? Mi a hitvallásod e téren?

– Az Irodalmi Magazin munkásságának szakmatörténeti jelentőségét az olvasóközönség, a tudományos műhelyek és a tanártársadalom megtisztelő egyöntetűséggel jelzi vissza számunkra. Főmunkatársi szerepemet személyesen is szakmai életutam szintézisének tartom, hiszen tudásom minden oldalát kamatoztathatom. Meggyőződésem, hogy az ismeretterjesztés a 21. századi tudományosság meghatározó missziója, de a köz művelése nemcsak tájékoztatást jelent: az elemzőképesség és a kritikai attitűd fejlesztése, a megértésre irányuló motiváció felkeltése és a műveltség értékének áthagyományozása éppúgy körébe tartozik. Az irodalmi ismeretterjesztés lényege nem az, hogy a szerző személyéről osszon meg érdekes adatokat, hanem hogy ráirányítsa a figyelmet a szerző műveire és az azok értelmezését segítő elméleti és történeti kontextusokra, azaz az olvasást és az azzal együtt járó készségeket: a gondolkodást, a jelrendszerekben való eligazodást, az ízlést fejlessze. Ami a fórumokat és a módszereket illeti, mint minden edukáció esetében, itt is az alapelvekből érdemes kiindulni. A tudományos élet opponált élet. Vitákon, együtt-töprengéseken keresztül fejlődik, a kutatástörténet és az értelmező közösség kihívásában és kontrolljában. Ezt a nemes konfrontációt kell kiterjeszteni a szélesebb közönségre a hétköznapi és a tudományos világkép közötti távolság csökkentésével beszélgetések, kulturális animáció révén és a humánértelmiségi szakmacsoportok bevonásával. E találkozások keretében érdemes sort keríteni az irodalomtudós mindennapi praxisának bemutatására is, a szakértők láthatóvá tételére, a figyelemgazdaság korában mindez hozzájárulhat az irodalomtudomány presztízsének fenntartásához. 

–  Irodalomtudomány és ismeretterjesztés című, az Irodalmi Magazin 2022/2. számában megjelent esszéd kitér rá, hogy a tudományközvetítés kérdése erősen etikai természetű is. Mire gondolsz pontosan? Ki ma a hiteles humántudós – nemcsak tudományos, hanem morális értelemben? Veszélyezteti-e mindezt a szólamok pluralizálódása, az önjelölt szakértők megszólalása? Van-e pozitív perspektíva?

– Van, hiszen a pszichoterápiás szakma is megküzdött a kuruzslókkal, és joggal bizakodhatunk az emberek ítélőképességében: felismerik, hogy a hiteles szakértő az irodalmat népszerűsíti önmagán keresztül, az önjelölt szakértő pedig önmagát az irodalmon keresztül. Mindazonáltal a tudomány szolgálatára szentelt élet erkölcsi felelőssége – kollektív – szakmapolitikai felelősség is: figyelemmel és szemléletformáló erővel kell fordulnunk a szélesebb közönséghez, használva a kommunikáció kortárs csatornáit. A humántudományok területén kiemelten fontos a felsőoktatás színvonalának megőrzése, hiszen a hallgatók ott tanulják meg a vélemény és a tény, a laikus és a professzionális tartalomközlés közötti különbségeket. Egy követelmények nélküli, instant tudásra szorítkozó, rekreációs szolgáltatáshoz hasonlatos képzés, amely nem „merít bele” alapvető fogalom- és gondolatrendszerekbe, amely úgy problematizál, hogy közben nem várja el az eszmecseréhez szükséges olvasottságot, olyan szellemi otthontalanságot eredményezhet, amelyben egyenértékűnek hat egy blogbejegyzés és egy teoretikus elemzés. Ugyanezt a következetességet kell érvényesíteni az andragógia más színterein, a kutatóközösségek kapcsolathálóját pedig erősíteni szükséges a mainál élénkebb, összetartóbb társasági élettel és az egységes, különféle megosztottságoktól mentes szakmaiság mércéjének fenntartásával. A pozitív perspektívát jelzi az is, amikor egy kritikus a közérthetőséget és az élvezetes stílust egy tudományos kötet értékeként hangsúlyozza. Végül a pedagógus- és tanártársadalom tudományos igényességét emelném ki ezen a téren – számtalan más erénye mellett –, mert nem találkoztam még olyan kollégával, aki ne áldozott volna energiát tudása frissítésére, sok esetben nevelői munkásságának összekapcsolására a kutatói tevékenységgel. 

– Beszéljünk a készülő Csokonai-kötetedről is! Az Irodalmi Magazin 2023/4., Csokonai Vitéz Mihály pályájának szentelt lapszáma azt is üzeni, hogy a téma újabb és újabb, akár monografikus igényű feldolgozásokért kiált. Vázold fel, kérlek, munkád főbb céljait, s hogy mennyiben helyezed új megvilágításba a költő életművét, megítélését!

– A lapszámot előkészítő műhelykonferencia talán legizgalmasabb beszélgetése az elhallgatásokba, ironikus játékokba rejtőzködő, szövegközökből elővillanó „ismeretlen” Csokonaira hívta fel a figyelmet. Valóban: a szinte ellentmondásosan összetett Csokonai-géniusz rejtélye végigvonul az elmúlt századok szakirodalmán. Vajon a rendezőelv e színpompás mozaik mögött az alkotó és kora közötti összefüggésekben keresendő, ahogyan ennek felvázolására a biográfia felőli életmű-értelmezések törekedtek, vagy e már-már csapongó sokféleség oka Csokonai alkotói személyiségében rejlik, ahogyan erre a kortárs vizsgálatok rávilágítanak? És vajon létezik-e egy egyetlen Csokonai-arc ama mohó tudásvággyal és sziporkázó tehetséggel integrált bőség mögött, amelyhez képest minden más csak szerep? Én e kérdés kihívásában a sorok között olvasás módszerével szeretném kidolgozni annak a programkoncepciónak egy részelemét, amelyet Bíró Ferenc és Debreczeni Attila poétikai-eszmetörténeti orientációjú portréi alkottak meg, és amelyek a „vidám természetű poéta” élettervét és annak módosulásait állítják az életmű-értelmezés középpontjába. Az utóbbi évtizedek elemzései ugyanis mind a boldogság melletti elköteleződés és annak megrendülése, mind pedig az élettervet reprezentáló ars poeticák szövegvizsgálatai nyomán olyan eredményekkel szolgáltak, amelyek indokolttá teszik a kezdeti program boldogságigézetéhez való ragaszkodás és az arra ideologikus éllel ráépített, az alkotói halhatatlanságra aspiráló jövőkép szinte végzetszerűen bekövetkező érvényvesztésének okára irányuló problémafeltevést: miért lett a boldogság poétájaként induló Csokonai a boldogtalanság költőjeként maradandó? A közoktatásban és így a köztudatban mindmáig él az a nézet, hogy ez a szomorúság a karrierépítés kríziseivel és a Lilla-szerelem kudarcával magyarázható, pedig az elmúlt évtizedekben nemcsak az említett kutatási irányhoz kapcsolódó tanulmányok, hanem Szilágyi Márton részletes mikrotörténeti analízisei is egy olyan Csokonai-portrét körvonalaztak, amelyek jelentősen módosítják ezt a rögzült képet. A költő titokzatos bánatának fókuszba helyezése természetesen nem monografikus ívű vállalkozást jelent, de talán egy árnyalattal gazdagíthatja az életmű kortárs megközelítéseinek körét. 

– Mindig is innovatívan és rugalmasan alakítottad szakmai portfóliódat, aminek köszönhetően olyan izgalmas területek felé is nyitottál, mint például az önismeret, a személyiségfejlesztés, a kommunikáció, vagy éppen az irodalomterápia. Kérlek, mesélj e választásaidról, e területek jelentőségéről! S az irodalomterápiánál maradva: milyen igényeket elégíthet ki, mit adhat szerinted az irodalom – terápiás formában – a mai kor emberének?

– Portfólióm bővítéseivel mindig az aktuális igényekre reagáltam. A pedagógusoknak szervezett továbbképzéseken például hamar egyértelművé vált számomra, hogy nehézségeiket nem szakmai elbizonytalanodások, hanem mentálhigiénés természetű problémák okozzák, ezért foglalkozásaimat egyre inkább szupervíziós szemlélettel a hivatásszemélyiség komplex gondozásának megfelelően alakítottam – mivel pedig elsősorban hölgyek voltak a klienseim, trénerként a női önismereti csoportok felé is nyitottam. Hasonlóképpen mozdultam ki az egyetemi elitképzés kereteiből az ismeretterjesztő nagyelőadások irányába. Ezt a rugalmasságot az is segítette, hogy a felsőoktatásban eleve több műfajban kapcsolódom a hallgatókhoz: más szerepet jelent egy klasszikus elméleti kurzus és egy kommunikációs gyakorlat – általában véve elmondható, hogy a 21. század megismerési módjaihoz alkalmazkodó tanulásszervezés a hagyományos szónoki adottságok helyett inkább coach-képességeket kíván meg az oktatótól, bár a retorikát időszerűtlennek minősíteni az értelmiségi képzésben tévedés volna. Mivel pedig a tudományos hivatásnak is megvannak a maga színpadjai és szentélyei – a közösségi események sorát az alkotás magányos vagy kisebb kollegiális műhelyébe való visszavonulás rítusai tagolják –, én ezt a két alapvető színteret tágítottam különféle irányokba. Ennek értékes hozománya, hogy a szélesebb nyilvánosság előtti megszólalások és e zártabb, intimebb keretek tapasztalatai kölcsönösen hatnak egymásra: vezetőként nagy hasznát veszem a tréneri kompetenciáknak, irodalomterapeutaként pedig tudom kamatoztatni a bölcsészidentitásomat. Az irodalomterápiában óriási lehetőségeket látok társadalmi szinten, és nemcsak pszichológiai szempontból – bár az emberek jólléte kétségkívül közügy –, hanem mert az irodalom terápiás célú használata segíti az olvasás és az írás kultúrájának fennmaradását, kiszélesülését. A mentálhigiénés funkciójú befogadás – amely az olvasó személyes életvilágához kapcsolja és mintegy önmegértésként definiálja a jelentésképzést – a probléma- és élménycentrikus irodalomoktatási modell révén a közoktatásban is jelenlevő gyakorlat, bár ez esetben természetesen nem professzionális gyógyításról beszélünk. Az irodalomterápia döntő részben csoportkeretekben zajló folyamata olykor a bensőséges emberi kapcsolatokat is pótolja, önismereti munkára, személyiségfejlődésre, normatív vagy váratlan krízisek megoldására ad alkalmat receptív és aktív formában. Művészetterápiás irányzatként fontos elkülönítenünk az olvasás más közösségi használataitól – a könyvklubtól vagy egy interaktív irodalmi kurzustól –, mindazonáltal az én hitvallásom az irodalomtudomány felől építkező elméleti bázishoz áll közelebb, mert bár a módszer szakmaiságát a lélektan hitelesíti, az irodalom pszichológiai célokkal történő alkalmazása tapasztalataim szerint elvezet egy olyan kultúraélményhez is, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy az irodalom sohasem csupán eszköz: maga a terápia.

– Hosszú ideje vagy a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola Neveléstudományi Tanszékének vezetője. Merre megy ma Magyarországon a pedagógia, választják-e elegen a fiatalok?

– Főiskolánk pedagógusképzési centrum: minden alap-, mester- és továbbképzési szakunk, módszertani és kutatóközpontunk, kiadványunk a korszerű nevelés és nevelőhivatás ügyét szolgálja. Mivel pedig a pedagógia civilizációnk alapvető kontextusa, ez az identitás nemcsak gyakorlatorientált oktatási profilt, hanem élénk, sokszínű diskurzust is jelent. Nincsen olyan mesterségbeli eljárás, amely mögött ne lenne elméleti állásfoglalás, problématörténeti mélység, valamint a jövő alakításának felelőssége – ezt a teoretikus igényességet megítélésem szerint fokozottan képviselni kell, felvállalva a nevelésügy körüli feszültségeket. Mert a pedagógia kortárs alakulása sokirányú, ahogyan ez a doktori iskolák témakiírásaiban is megfigyelhető: és én többek között azért szeretek a pedagógusképzésben dolgozni, mert a prioritások – például a korai fejlesztés, az atipikus fejlődésmenetekre reagáló nevelés, a tehetséggondozás, az érzelmi intelligenciára alapozó módszertan, az interkulturális pedagógia – rögtön a gyakorlati megvalósulás, a „hogyan” cselekvési potenciálja alá rendelődnek. Így kezdődnek kisebb-nagyobb tanácskozásaink is: hogyan gondolhatók újra a személyre szabott fejlesztési szisztémák korában egy befogadó intézményes pedagógia fundamentumai; hogyan dolgozhatók ki egy átfogó szülőedukáció keretei? És e „hogyan” felől alakítjuk képzéseink tartalmát és struktúráját is, hiszen a 21. század pedagógiájának megfelelő felsőoktatással tudjuk felkészíteni tanítványainkat a hivatásra, amelyet nemcsak a fiatalok, de érettebb korú jelentkezőink is szép számmal választanak, visszajelzéseik szerint többek között azért, mert otthonos, emberléptékű, erős és egyedi személyiségekből álló, aktualizált válaszokat kínáló intézmény vagyunk örök értékek égisze alatt. 

– A Főiskola által gondozott Katolikus Pedagógia című folyóiratnak szintén régóta főszerkesztője vagy. Mesélj, kérlek, a folyóirat missziójáról!

– A katolikus jelző nem csupán a keresztény pedagógiai kultúra képviseletét jelenti, hanem a szó jelentéséhez illőn egy teljességben gondolkodó, befogadó attitűdöt – és a korszerűség kritériumát, hiszen az egyházi nevelés a spirituális tradíciók mentén szakmailag mindig modernizáló volt. Ennek megfelelően egyrészt a pedagógiai praxis kiemelt témáit állítjuk a középpontba, másrészt a legszélesebb olvasóközönséghez kívánunk szólni, hiszen a pedagógia témáiban mindenki érdekelt a különféle színtereken dolgozó szakemberektől a családokig. A rovatstruktúra is ezt a sokszínűséget képviseli: egy hivatásélményről szóló személyes megosztás éppoly értékes műfaja a nevelésről való beszédnek, mint egy kortárs elméleti paradigma elemzése. A főiskolai műhelyek munkájának bemutatása és hallgatóink szakírói életpályára szocializálása nemkülönben fontos része a szerkesztési koncepciónak. Mivel pedig a neveléstudomány normatív karakterű narratívarendszer is, az orientáló, irányadó funkció éppígy profilkomponense a kiadványnak – ez utóbbi felelősség nemcsak a társadalom felé kötelez, hanem a pedagógia autonómiájának fennmaradását is szolgálja egy igen széles körű interdiszciplináris térben. Mindehhez kapcsolódóan nemcsak a kiadvány lapjain és a szerkesztőségi értekezleteken, hanem a folyóirat nyitott műhelyein – tanszéki eszmecseréken, közösségi találkozókon és az évente megrendezésre kerülő Keresztény Neveléstudományi Konferenciákon – is folyamatosan vitákat generálunk. 

 – Mesélj, kérlek, további szakmai céljaidról, milyen irányokban haladsz tovább?

– Pályám következő szakaszában mindkét szakterületemen az írásra szeretnék több időt áldozni, és a tudományos munka mellett talán a szépirodalom felé is nyitni. Tanszékünk megalakulásának tizedik évfordulójára tervezek egy kiadványt, és az a tizedik születésnap, amelyre e beszélgetés közben is sokat gondoltam, és amelynek alkalmából április 19-én rendeztük meg az irodalomtudós szerepeivel és feladataival foglalkozó konferenciánkat, az Irodalmi Magaziné.  

László Laura

László Laura (1990, Budapest) esztéta, szerkesztő, muzeológus. Legutóbbi önálló kötete: Vég és végtelenség – A narratív lezáratlanság posztmodern motívuma (2022)

Az interjú lapunk 2024. májusi számában jelent meg.