„A legigazabb otthonom mindig a következő üres füzet”

Interjú Tomaji Attilával

Tomaji Attila gyermekkora óta ír, első versét Bella István jelentette meg az ÉS-ben. Első kötete Torzó címmel jelent meg 1991-ben, amelyet további öt követett, legutóbb a Folyóhang. Verseiben olyan fontos témák kapnak helyet, mint a szerelem, a megfoghatatlan idő, a múlt és emlékezés, a tenger, az éjszaka – a költészet nagy toposzai. A költő 2022-ben megkapta a József Attila-díjat.

– Legelső köteted a Torzó. Azt mondtad korábban, hogy már alig érzed a magadénak, de mégis fontos volt… 

– Magányos kisfiú voltam. Egy ismeretlen, gyógyíthatatlannak tűnő betegség miatt váltam azzá, ami öt- és tízéves korom között talált rám. Bármikor elveszhettem volna. Végül megmaradtam. Azonban ezek az évek, az elzártság – leginkább a Szent László Kórház egyik üvegfalú szobájában, ahová csak az orvosok és a nővérkék léphettek be – hosszú időszakai átformálták az akkor még védtelen, tapasztalatlan gyerek lelkét és szellemét. Olvastam és olvastam, és rádiót hallgattam heteken, hónapokon át, tűrtem a kezeléseket, nem érinthettem az üvegfal mögött álló szüleimet, testvéremet. Valami közben végzetesen átalakult vagy inkább kiformálódott bennem. Rilke azt írta egyik levelében, hogy minden műalkotás a végtelen magányosság fészke, és hogy az ember szeresse a magányát, és tűrje a fájdalmat, amit magánya okoz – valahogy így. Gyerekként nyilván nem gondoltam erre, mégis úgy alakult, hogy észrevettem: ez a gyerekkor óta hordott egyedüllét jelentősen enyhül, ha írok. 

Korán kezdtem el verseket írni, közvetlenül a gyógyulásomat követően, tíz-tizenkét éves korom között. Omega- és Illés-dalokat írtam át a saját örömömre, megtartva a szótagszámokat, így a saját szövegeimmel énekeltem azokat a dalokat. Mikor ennek híre ment az osztályban, valaki megkért, hogy írjak néhány szerelmes sort egy lánynak, egyre emlékszem is: „Szép vagy, mint a szitakötő a vízen.” Ennyi maradt a „korai versekből”. A gimnáziumi évek versei szerencsére elkallódtak, bár most szívesen elolvasnám annak a mára ismeretlen fiúnak a sorait. 

A Torzó című kötet verseit már egyetemista koromban írtam. Sok ember tehetséges ebben vagy abban, érzékeny erre vagy arra, csak nem találja meg a műfaját. Akartam én is regényeket írni, olyat, mint a Winnetou, de tíz-húsz oldal után mindig befulladt az egész. Aztán jöttek a versek, mint majdnem minden fiatalnál, azzal a különbséggel, hogy bennem megmaradt a vágyakozás irántuk, ezért újra jöttek. De azt a szót, hogy költő, sokáig nem mertem kimondani, pedig rendszeresen írtam. Néhányszor megfordultam Lator László költészeti szemináriumán is, Tóth Krisztinára, Imre Flórára, Kemény Istvánra és Bartis Attilára emlékszem innen. Utóbbi nem nagyon szólt hozzá a dolgokhoz, hallgatott inkább, de jól hallgatott. Szépek voltak a Keménnyel együtt, két magas fiú, jöttek egymás mellett lassan, imbolyogva a pesti Bölcsészkar hosszú folyóin, mintha őszt hoztak volna magukkal, hulló faleveleket. De visszatérve a költő szóra, Váli Dezső felesége megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Mondtam, verseket írok. Akkor költő, kérdezte a legnagyobb természetességgel. Tudod, van az a szép Ajtmatov-regény, Az évszázadnál hosszabb ez a nap. Hát  bennem az a pár másodperc, mire kinyögtem, hogy igen, költő vagyok, egy évszázadnál is hosszabbnak tűnt. De kimondtam. És akkor eldőlt. 

Az első verseket a régi Mozgó Világnak vittem, Mányoki Endre volt a szerkesztő, kedvesen elmagyarázta, hogy Kosztolányi után már nem lehet úgy rímelni, ahogy én teszem. Nem közölt egyet sem, nagyon helyesen. Később küldtem verseket az ÉS-be, ahol Bella István fogadott, ő viszont azt mondta, s ez szó szerint belém égett: „Milyen szép versek, végre, annyi szar után. Költő írta őket.” Engem ő avatott költővé. Több mint fél éven át minden hétfőn verset kellett vinnem neki a szerkesztőségbe. Ő közölt először az ÉS-ben. Ez 1988 februárjában történt. Ugyanabban a hónapban a Vigiliában Kalász Márton is közölte egyik versemet. Dylan Thomast akkor kezdtem olvasni, mert Kalász Márton azt találta mondani a verseimről, hogy olyan Thomas-osak. De mondott fontosabbat is, például, hogy két út van, az egyik a Nagy Lászlóéké, a másik a Rilkéé. Nyilván több út van ennél, én mindenesetre komolyan vettem a szavát, és Rilke, Apollinaire, Yeats, Eliot felé fordultam, oda hátráltam vissza, ha van értelme a költészet kapcsán időt és teret emlegetni. Végül is mindegy, hol és mikor jár az ember a világ egyik vagy másik helyén, a világ mindenhol, minden időben mondja a magáét. A kérdés annyi, meghallod-e ezt a hangot, aztán pedig, hogy le tudod-e írni. A világirodalom egyik fontos versét – A lélek sötét éjszakája – Keresztes Szent János a toledói várbörtön cellájában írta. Meggondolandó az is, ahogy Vergilius versformái kétezer év múltán is felragyognak, ha a halálba menetelő élet kiált fel bennük, és hol? Az abdai tömegsír előtt. Pilinszky bűvöletében éltem akkor, ahogy ezt a Torzó című kötetem borítójára Lator László is megírta: „Tomaji Attila nagyon jó mestereket választott. Versépítése ugyan lazább, mégis Pilinszky János lírája látszik legerősebb ösztönzőjének. Nem a vers megformálásában, hanem közérzetében, átszellemített egzisztencializmusában érzik a jelenléte. Ösztönös formaérzéke van, nem keményen kötött formában és nem is szabadversekben ír. Valahol a kettő határán alakítja ki a természetes beszéd tempója szerint alakuló formáit.”

– És a családod? Támogatták a törekvéseidet?

– A felmenőim családi panoptikumát elég sokáig nézhettem. Anyai nagyapámnak vendéglője, színházterme, billiárd- és kártyaszobái voltak Nagykátán. Kuláknak nyilvánították. Éveken át bolyongtam kisfiúként ezekben az elvett, de nem hasznosított helyiségekben. Az összes szünidőt itt töltöttem. Apai nagyapám pedig angol úri szabó volt, műhellyel, inasokkal, nagy tükrös próbaszobákkal a Bartók Béla úton, nem beszélve a Bécsi kapu alatt álló tizenhárom lakásos házáról. Mindkét családot tönkretették, kifosztották az úgynevezett fordulat éveiben. Szüleim mindkét ágról a nem örökölt, hanem a sok-sok munkával szerzett jólét és anyagi biztonság emlékét hozták csak magukkal, egyébként a nulláról kezdtek mindent. Talán ezzel is összefügghet, hogy meglehetősen boldogtalan családban nőttem fel. Mai fejjel úgy gondolom, nem ismertük meg eléggé egymást. Anyám őrlődött közöttünk, mi hárman, apám és a két fia pedig külön életeket éltünk. Mikor megjelent a Torzó, vittem egyet apámnak, aki belelapozgatott, majd azt kérdezte: Fiam, téged mióta érdekel a költészet? Megnyílt alattam a föld. Szakítani akartam mindenáron, ezért új nevet is adtam magamnak, ezen a néven publikálok, és ehhez nem kértem engedélyt senkitől. Ugyanakkor a családot nem lehet elfelejteni, kijátszani, lenyomni a tudat alá. Mindig velünk marad, teljes súlyával. Anyám feltétel nélküli szeretete nélkül talán már nem is lennék, nem is írnék. Ő minden könyvemet elolvasta. Apámmal is megbékéltem, az utolsó éveiben. Ő egyik könyvemet se olvasta el. 

És igen, kicsit bánom, hogy közreadtam a Torzót, várhattam volna még vele. Mindenesetre az alaphangot leütöttem. Nem szólt nagyot, alig hallotta meg egy-két ember – Bella, Csoóri, Kalász, Lator, Nagy Gáspár –, de ők a mai napig fontosak és élők a számomra, hallom a hangjukat, a sok-sok beszélgetést, őrzöm leveleiket. Nagy Gáspár nyílt levelezőlapon írta: „küldj verseket a Hitelnek, hiszen szerzőnk vagy”. Ez az emelő, biztató viszony költő és költő, szerkesztő és költő között ma már csak nyomokban. Ma már nem azért írok, hogy szűnjön a „magányosság”, hanem keresem az elvonulás lehetőségeit, amikor teljesebb fegyelemmel és figyelemmel hallgatózhatom befelé. Ha nem így lenne, soha nem találnék rá azokra a szavakra, amelyekből verseket írok. A költészet amúgy se közösségi munka. Magányos műfaj, bár feltételez egy közösséget, amelynek vonzása és érdeklődése nélkül csak pusztába kiáltott szöveg lenne minden verssor.

– Második köteted Keresztmetszet címmel jelent meg. Mi volt a szándékod? Folytatni, csiszolni, érlelni a költői hangod? Sokakban van ilyen késztetés, mindenáron megújulni... Nálad nem tűnik úgy, hogy törekedtél volna arra, hogy teljesen újat mutass.

– Nem volt szándék. Sosincs szándék bennem, ha verset írok. Egy kötet összeállítása már más. Ott ciklusokat kell kialakítani, cikluscímeket adni, meghatározni a versek sorrendjét. Ha mégis volt szándék, akkor az nem a mindenáron való megújulás volt – azt se tudom, hogy ez mit jelent –, hanem az, hogy eltelt tizenhárom év a Torzó óta, és mutatni akartam valamit magamból, hogy mire jutottam. Zűrös életet éltem, gyerekeim születtek, elváltam, utaztam, nem volt nyugtom. Túl sokat beszéltem, sok volt az alkohol, és kevés a vers. Persze akkor is publikáltam különböző lapokban, például a Palócföldben, a Napútban, legtöbbet a Parnasszusban. Bizonyos értelemben Turczi Istvánnak köszönhetem, hogy összeszedtem magam, mert befogadta a verseimet. Pálos Annának is örök hálám a törődésért! Ez idő tájt ismerkedtem meg Mészöly Dezsővel, akinek elküldtem új kötetem kéziratát, ő pedig hosszú levéllel válaszolt.  Ez lett a bevezető szövege a Keresztmetszetnek. Azt írta többek között: „Te még mersz és tudsz élni rímekkel, ha ritkán használod is őket. Tetszik nekem, hogy rímeid meglepőek, bizonyságául annak, hogy a magyar verselést még nem fenyegeti sok nagymúltú európai nyelv rím-iszonya. Magyarul még mindig lehet nem avítt, friss rímeket találni, s nem is kell keresni őket: maguktól jönnek a született költő nyelvére”. Sokat jártam hozzá, sétáltunk az Orbán- és a Mártonhegy utcáin, üldögéltünk a Makk VII-ben. Nagy iskola volt, tudása, költészeti ismeretei lenyűgöztek.

– Arcképek a címe az első ciklusnak, és itt egyrészt mitológiai alakokról írt verseid sorjáznak, másrészt kortárs költők, vagy korábbiak, akik nyilván fontosak neked, vagy azok voltak. Nagy László, Hrabal, Orbán Ottó, Kosztolányi bukkan itt fel. Mind fontos igazodási pont? 

– Igen, sok, talán túl sok igazodási ponthoz kötöttem köldökzsinórt. Ezek később természetesen és gyakran fájdalmasan is, elszakadtak. Da akkorra már belém épültek azok a költői életutak. A legfontosabb versek számomra egyetlen pontba sűrűlve, örök jelenidőben égnek. De nem elég a lángjukat csodálni, érdemes megkeresni és feltárni a tűz fészkét is, amit más szóval hagyománynak hívunk. Ez nagyon erős késztetés volt bennem, ezért, hogy annyi az utalás, a nyilvánvaló kapcsolatkeresés és igazodás. Ráadásul ezeknél a megnevezett és hivatkozott költőknél különösen erősnek tűnt élet és mű egysége, a hitelesség pecsétjével mindkettőn.

– A mitológiai témák mit adnak neked, mit látsz meg bennük, mi köt hozzájuk? Az Ulysses című versed nagyon fontosnak érzem. 

– A mitológiák az emberiség közös álma (itt nincs miért egyeztetni alanyt az állítmánnyal), a gyökerek a kollektív tudattalanba, a pokoljárásokba, az archetípusok világába nyúlnak, onnan nyílnak, ezek átgondolása az önismeret gazdagodását is segíti. Végső soron közös tapasztalatunkról van szó az életről, halálról, jóról, rosszról, szüleinkről, Istenről, a múltra és a jövőre vonatkozó álmainkról. És mit mond Rilke? Szerinte a vers nem érzés, hanem tapasztalat, és a lét egészéről állít valamit. Veszélyes terep ez, könnyű eltévedni és a nagy szavak fogságába esni, ami legtöbbször csak szerencsétlenné tesz bennünket. Maradjunk inkább abban, hogy például az Ulysses, a Tantalus vagy az Orpheus című verseket azért írtam, mert én is meg akartam írni ezeket a bennünk élő árnyakat, valamit hozzátenni az alakjukhoz, mert mindegyikükben megláttam a saját sorsomat. A Palócföld 2002-es költészeti különszáma hozta le az Ulyssest, akit úgy vizionáltam, mint aki fiatal matrózokkal ér haza Ithakába, akik boldogan szállnak partra egy ismeretlen szigeten, ahol majd elkezdhetik az életüket, de közben Ulysses „(…) csak ült tovább hajóján / az egyszál árbóc árnyéka alatt / hol évei esője annyiszor arcába vágott / s nem hagyta nyugodni se partra lépni az átok / mit rámértek a gondtalan istenek / s mi alól elhajolnia már nem lehet: / honnan az elveszett illat / mi után futnia kell / s miért neki / és miért viszi tovább majd sorsa a víz / ha egyszer mint most is mint ők is / megérkezhetett –ˮ.

– Már itt sok olyan téma megjelenik, ami végigfut a következő négy köteten. Emlékezés, feledés, múlt, a megfoghatatlan idő, halál… Minden fontos megvolt már akkor? 

– Minden fontos megvolt, ez bővül, örvénylik bennem ma is, keresi az érvényes formáját, hogy megszólalhasson.

– A kötet másik ciklusa a Torzó. Miért az lett a címe, ami az első köteté is volt?

– Mert ebbe a ciklusba átemeltem több verset is, módosítva, más sorrendben, amelyek a Torzóban már megjelentek. 

– Az emlékek illatáról című alkotás például a későbbi könyvekben is felbukkan majd.

– Igen, ezt Lator László akkori legjobb versemnek tartotta, hivatkozott is rá, mikor egy irodalmi ösztöndíjhoz írt ajánlást. Mondta (ahogy Bella István is más alkalommal), hogy ha ő ajánl, úgyse kapok támogatást. Igazuk lett. Soha semmit nem kaptam. 2023-ban viszont megkaptam az NKA-támogatást. Három kötetemben is szerepeltettem ezt a verset, kisebb változtatásokkal, új versek társaságában.

– Ezután jött a Sötéttiszta sáv című kötet. Ebbe is több vers belekerült a korábbiakból, átírva, kiegészítve vagy alig változtatva. Sosem vagy elégedett? Elszánt javítgató, újraíró vagy? A gondolat foglalkoztat tovább még a vers megírása után, vagy a javítás? 

– A Sötéttiszta sávot (2010) Szentpál Monika, Rákos Sándor özvegye szerkesztette. Sajnos nem élte meg a megjelenését. Sokat köszönhetek a barátságának. A vers legtöbbször nem befejezhető, csak abbahagyható. Elszántan javítgatok és újraírok. Petri szerint egy „normális, versíró foglalkozású egyén nem szokta a konvektor duruzsoló gyújtólángja mellett a saját verseit olvasni.” Nem szokta, de azért előfordul. Nem gondolom magam egomán alkatnak, mégis gyakran előveszem a régi verseket, és azt vettem észre, hogy amíg emlékszem rájuk, addig változtatni is kész vagyok rajtuk, viszont, ha már azt se tudom, hogy én írtam-e őket, akkor a vers tényleg készen van, megy a maga útján. Ha jó, ha rossz, már nincs hozzá közöm, nézem a kis árvát közömbösen. Annál is inkább sokszor beleolvasok magamba, mert ahogy már mondtam, több kötetem szerkesztésekor is azt az elvet követtem, hogy átemeltem az előző kötetből verseket az új versek közé. Izgalmasnak tartom, ahogy ismeretlen közegbe kerülve keresik a helyüket, ismerkednek a szomszédokkal, lakótársakkal, mondani akarnak valamit magukról, amit addig nem tudtak. Várady Szabolcs azt írta erről, hogy ily módon bizonyítom saját folytonosságomat. Van igazság ebben, de azért azt is remélem, hogy inkább az új verseim adnak hírt arról, hogy még mindig költő vagyok. 

– A kötet elején van egy Akutagava-idézet, ez valamiféle alapérzést sugall? 

– Ebben a kétmondatnyi Akutagava-idézetben benne van minden, ami akkoriban foglalkoztatott: a magányos férfi, aki tud várakozni, hisz az énekszóban, és versenyre kel még a tenger hangjaival is.

– A Dublin ciklussal kezded a kötetet; utazás, idegen országok, tájak – a bolyongás, keresés érzése gyakran tölt el, vagy gyakran töltött el? 

– 2010-ben pár hetet Dublinban töltöttem egy nyelviskolában, és sikerült körülnéznem az országban. Megvolt a mindennapi Grand Slamem is, ami a délelőtti iskolát követően nem négy, hanem öt kocsmalátogatást jelentett, mindenhol egy-egy korsó Guinness-szel. A Liffey hídjai, az antikváriumok, az emberek a Grafton Streeten, a Temple Bar és környéke, Sandycove, ahol Joyce belefogott az Ulyssesbe – gyorsan megbarátkoztunk. A vidéket is bejártam, Glendalough-ra most élesen emlékszem, a Szent Kevin kolostorra, a kelta keresztekre és Killiney dühös tengerpartjára. Egy tengertelenített ország polgáraként különösen erősen vágyódom a tengerek után. A hosszú évek óta tartó rendszeres utazások nemcsak azért fontosak, mert az ott töltött napokban több verset is tudok írni, mint általában, hanem azzal az illúzióval is eltöltenek, hogy a világ megismerhető. Bejártam Európát a brit és francia partoktól kezdve Skandinávián át Székelyföld keleti határáig (eddig tart Európa, eddig jutott el a gótika és a reneszánsz), az USA-t a mexikói határig (álltam Márai San Diego-i lakásánál), de ezeknek a barangolásoknak már vége: egész évben megspórolt pénzünkből minden nyáron futunk az Adriához vagy a Földközi-tengerhez, a Mediterráneum tájaira, szigeteire, nyílt vizére.

– Ebben a kötetben azt éreztem, hogy a csalódás, veszteség hangulata erősödik. Itt van például a Nem nyitja ránk című vers, amely a Kortársban jelent meg 2009-ben. Talán érdemes ebből is idézni… „De mit ér mindaz, mit mondtunk, mi szemünkbe égett, / ha elhasználtuk, ha lemerülni hagytuk őket? / Csak eltakartuk a megközelített messzeséget. // Ebben az átkozott vonulásban, szíven ütve, / a szavak mögötti néma, döbbent térbe jutván, / miért, hogy nem vár senki jöttünkre? // – Mi marad belőlünk, kellhet-e hasonló utánunk? / S ki lépi újra végig a sűrű lélek hosszát, / ha eltörjük a ceruzát, nehéz az, és megállunk? // Mert ki ismerhetné szívünknek egyetlen titkát? / Lettünk, ami vagyunk – magunk börtöne. / És felnőttünk. Nem nyitja ránk senki a kalitkát –ˮ.

– Igazad van, most, hogy együtt lapozgatjuk ezeket a keserű verseket, Pausztovszkij Romantikusok című regényének első mondata jut eszembe, nem biztos, hogy pontosan idézem: „Ezeket a beszélgetéseket a sötét kávéházban, azzal az öreg komponistával, a megszokott keserűség jellemezte.” De azért ebben a kötetemben található az Élet, élet című vers – első megjelent versem volt a Holmiban –, és itt vannak a nagy toszkán utazások versei, a Kristóf fiam születése feletti boldogság verse, a felépült zebegényi ház és a börzsönyi táj versei is, hogy végre hazaértem.

– Az Ő című verset éreztem még relevánsnak. Krisztus kereszthalála a téma, és nagyon kiábrándult mű ez. Mintha nem lenne bizodalmad az emberek emberségében. 

– Nem élek elvonultan, az elefántcsonttornyot csak az Énekek énekéből és Babits hivatkozásaiból ismerem, de azért minden okom megvan rá, hogy bizalmatlan legyek az emberi jóság tiszta és érdek nélküli megnyilvánulásait illetően. Nem gondolom, hogy az a bizonyos egyenesvonalú fejlődés, amire olyan büszke az ember háromszáz éve, nem korlátozódik-e pusztán a technikára, a találmányokra, hiszen ezer évek óta egymás torkának esünk, ha nem értünk egyet. A bábeli nyelvzavar nem ér véget azzal, hogy megtanulunk néhány nyelvet. Azt hiszem, ma éppúgy Barabbást kiáltanánk, majd végignéznénk a keresztre feszítést, mint azok, akik „(…) Nem akartak tőle ott mást, / csak lassan, vonakodva beérő, / fullasztó halált, / hogy így múlassák a testüket perzselő / sivatagsárga délutánt, / s ezzel pótolják az életet, a csodát, / a csupasz szobáikban rájuk váró / kihűlt s híg vacsorát.”

– Megjelenik itt már az otthon, a nő, a szerelem témája is, hangsúlyosabban, mint addig. Nyilván az élethelyzet hozta ezt. 

– Igen, megtaláltam a társam, felismertem, hogy ő az. Megtaláltam a helyet, Zebegényt, ahol élhetünk, ide született két gyerekem is (már öten vannak). Azért sokszor gondolok arra is, hogy a legigazabb otthonom mindig a következő üres füzet.

– A természet hangjai is felerősödnek, jól gondolom ezt? 

– Remélem, hogy igen. Sok évnek kellett eltelnie, mire a legnagyobb természetességgel el tudtam indulni a Börzsöny erdőiben, nem a kijelölt ösvényeken, hanem csak úgy, amerre vitt a lábam. Hiába, a Várban születtem, ott laktam huszonhét éves koromig, úgyhogy meglehetősen városi költő voltam, és vidéki költő lettem. Persze semmi értelme megkülönböztetni városi és vidéki költőt, hiszen a kérdés nem ez, hanem hogy költő-e, vagy nem.

– A negyedik kötet címe Saját sors. Sokatmondó. Teljesen saját? 

– Nincs teljesen saját sors, ahogy teljesen saját halál se létezik. De törekedni arra, hogy mégis legyen, ez a feladat.

– Az emlékek illatáról című vers több kötetben szerepelt, az elmúlás feletti fájdalom hangja, itt ciklus lett. „Túljutottál az igazságon”, ez a kiemelt mondat mit jelent, hogyan értelmezzük? 

– Van, hogy sose jutunk el az igazságig, van, hogy észre se vesszük, mikor átgázolunk rajta. Legtöbbször azonban azt se tudjuk, hogy mi az, vagy csak azt értjük alatta, amit az emberek általában igaznak vélnek. Lehet, hogy az igazságot a nyelvi korlátok választják el tőlünk, nem tudjuk megfogalmazni és kimondani. Voltak, akik kimondták, mint Jézus – általában az életükkel fizettek ezért.

– Van valami állandóság a világodban. Változik, de amolyan eposzi lassúsággal, nem türelmetlenül. Furcsán hangozhat talán, de valahogy megnyugtató ez a stabilitás, miközben felkavarók a versek. És ezek az újraírt versek is erősítik ezt az érzést. A gyakran emlegetett „saját hangod” mikor alakult ki, meg lehet ezt mondani? Vagy mindig alakul? Mikor lett kész Tomaji Attila költőként?

– Erre a legnagyobb közhellyel válaszolok: halálom pillanatában lesz „kész” Tomaji Attila. Azt remélem, hogy akkor megtudom, ki vagyok. 

– Nagyon szép vers az Emlékszel rám?  Az Istenhez való viszonyodra lennék kíváncsi, a verseidben és az életben. 

– 2014, Holmi. Nagy betegségemben írtam, amikor megint úgy tűnt, nincs tovább, vagy legalábbis kevés van hátra. Miután családom és barátaim biztosítottak az együttérzésükről, és hogy velem vannak minden pillanatban, én ezt megköszöntem, aztán ahhoz fordultam, akivel gyerekkorom óta meghitt kapcsolatban állok, és ő megmentett. Hiszek, de nem akarok nyilvánosan beszélni erről. Azt azért megjegyezném, hogy sokak szerint a zsidó-keresztény kultúra bűntudat-kultúra. Én nem így érzem. A saját tetteim, hazugságaim, mulasztásaim miatt érzek bűntudatot, de a tieid miatt nem. Igyekszem elkerülni ezek megismétlését, vagy ha ez nem sikerül, akkor valamilyen módon jóvátenni őket. Például úgy, hogy ha megbántam, amit tettem, bocsánatot kérek.

– A Szája tátog című versben rengeteg keserűség van: az elmúlás, a csalódás, a megváltoztathatatlan. Nemcsak azért, mert mindennek vége egyszer, és ennek közelsége megérinti a versbeli ént, hanem mert nem úgy lett, ahogy lehetett volna. Az egész ciklus kapcsán ezt érzem. 

– Elmondtad a lényeget. Pedig mindig, minden úgy van, csakis úgy, ahogy lehet. Sosincs másképp. És mégis lehet, hogy mi mulasztunk el valamit, mert nem figyelünk eléggé az életünkre.

– A Mit tudom én már, mikor, hol és kivel című vers egy darabka kamaszkor? Mintha egyre többet tekintenél a múltba. Nők, fiatalság utáni nosztalgia?

– Nincs nosztalgia. A jövőről szinte semmit nem tudhatunk, a jelen minden pillanatban múlttá válik. Ami biztosabbnak tűnik a maga ezernyi megfogalmazandó és megválaszolandó kérdésével, az a múltunk. Mindig is hátrafelé tekintgető ember voltam, ennek minden veszélyével együtt. Sokszor mondták azt is, hogy nincs realitásérzékem, ami alatt azt érthették, hogy nem szövögetem a szép új jövő fátylát, nem kötődöm igazán a jelenkorhoz, hogy elvágyódom valahová vissza, messze. Ebben lehet valami, ugyanis öreg, már bizonyított tárgyak között szeretek élni, és mindig is az idős emberek élete, szava, tettei érdekeltek igazán. 

– Pentimento az ötödik köteted. Amolyan összegzésnek tűnik… 

– A Pentimentót (2019) Molnár Krisztina Rita költő szerkesztette, csodásan, nagy szakmai tudással. Ez volt az utolsó olyan kötet, amelyben korábban írt verseket is szerepeltettem. Azt hiszem, itt sikerült lezárnom korábbi „korszakaimat”.

– A Viaszos szárny ciklus az antik és a bibliai verseidet foglalja magába. A Szülők. Gyerekek. Káin és Ábel történetét idézi meg, akárcsak a Megöli című. Nagy téma, mi mindent lehet beletenni, belelátni? A Szülők. Gyerekek.-ből idézzünk is néhány fontos sort! 

– Sok mindent bele lehet tenni, sok mindent bele lehet látni. Az idők nagy vonulásában az örök családot, a kezdetet, mikor még nem voltak emlékek. „(...) Első szülők. Nem volt anyjuk. Se égi, se földi lények, / se halandók, se halhatatlanok. Szavaikat formálták, / saját sorsukat keresték, akaratuk romló csíráját. / Ebből nőtt naggyá s unhatatlanná a vakító vétek. // És a két gyerek? Nézd, ott jönnek. Felnőttek. / Köröttük őrjöng mind a négy, vagy ki tudja, hány dimenzió. // Düh és bánat tölti el az agyvelőt, mint burkát a szívdió. / Ez a földnek adja át az arcát, az – a felhőknek.”

A Megöli folytatja az előző verset, itt az a Káin „beszél” Istenhez, akinek nincs már testvére, de lett története, múltja, emléke. Ez a mi közös tudásunk magunkról. „(…) Mégis nálam bújsz meg ha magányod / már bírhatatlan kopogtatsz belépsz / ajtóm mindig nyitva van – // Kezem eltemethetetlen itt marad / s hogy rádtermettségem bizonyítsam / újra megöli Ábelt vagy akárhogy / is hívják az embert ismét megöli.”

 – Legutóbbi köteted a Folyóhang címet viseli. Új hangnak tűnik, másnak, mint az eddigi könyvek. Új lapot nyitottál? Mintha életrajzi jellegű lenne a kötet. Nézzük az Apacsok című verset, ebben mintha a gyerekkor elevenedne meg. 

– A Folyóhang (2021) után kaptam József Attila-díjat. A home office kora, az átkozott covidé, ami elvitte az egyik legnagyobb kortárs magyar költőt, Szőcs Gézát. A költőhalál mélyebbre vág, mint az egyébként szintén megbocsáthatatlan más halálok. Wirth Imre kért írást a PIM Rézbőrű volt az alkony kiállítása és Az utolsó indiánkönyv antológia számára. Ez lett az Apacsok, ami felszakított bennem valami régit. Ahogy visszagomolyogtam gyerekkorom indiánjai közé, rések nyíltak más életszakaszok felé is. 

– Ennek párja lehetne a Moszkva tér. A fiatalság dala lenne? De azért a jelen is benne van a kötetben. A mostani élet, a múlton való elmerengés, nemcsak a tiéden, hanem talán egy közösségén…

– Az ifjúságé, az egyetemi éveké és Budapesté. Saját nevükön szerepeltetem benne a barátaimat, akik közül többen már nincsenek itt. Vagy nagyon is itt vannak. 

– Ha végiggondolod a hat kötetet, amit eddig letettél az asztalra, akkor miben változtál, fejlődtél? Ahogy az élet átzúg felettünk, ahogy formál, az hozta a változásokat? 

– Ennek felfejtése az én gondom, de nem az én dolgom. Az baj, ha „az élet átzúg felettünk”. Itt zúgjon, bent. Az életnek mindig igaza van, ahogy a növényeknek és az állatoknak is mindig igazuk van, minden élőlény tudja, hogyan kell élni, csak az ember nem, mert türelmetlen, mert már nem hisz semmiben, csak az anyagelvben, a spontán ősrobbanásban és a felhalmozásban. 

Házi Hunor

Az interjú lapunk 2024. januári számában jelent meg.