Zöldy Pál Örömzene című, negyedik önálló kötete 2023-ban jelent meg kiadónk gondozásában. A novellafüzér az élet szabad lélegzetű himnusza, amit hosszú emberi és írói készülődés előzött meg. Erről az útról és „kerékvetőiről”: korábbi köteteiről és meghatározó életeseményeiről beszélgettünk a szerzővel.

– A pályád elején két prózaantológiában jelentél meg: először a Kutyabajokban (1987) a rövidprózáiddal, majd az Átjáróban (1990) a novelláiddal. Mennyiben alkottatok e két gyűjtemény szerzőivel társaságot? Mert az Átjáró utolsó oldalán egy kézzel írt közös hitvallás olvasható: „Beszélgetéseink láthatatlan metszéspontja az »Orient« Szellemi Alapítvány, melyet közös töprengéseink felhalmozódott tőkéjéből hoztunk létre. (…) Nem hisszük, hogy bárki is többet tudna a másiknál, viszont mindenki tud valami kizárólagosat abból, ami igazság szerint egyetemes birtokunk lenne. (…) Mindenki maga tudja legjobban, hogy a szabadsághoz ő melyik úton jut el. Ez az a bizonyos Átjáró.” Kérlek, beszélj a két antológia születéséről!

– Kutyabajok és Átjáró… – más és más súlyuk volt az életemben. A Kutyabajokat pályakezdő írók műveiből válogatta Kőrössi P. József. Nagyon büszke voltam, hogy belekerültek az írásaim, mert így én is írónak tarthattam magamat. Akkor éppen Szegeden laktunk, onnan költöztünk vissza később Budapestre. Azért is örültem, és egy kicsit jóvátételnek éreztem az író, költő kortársaimtól, mert az előtte megjelent Lélegzet (1985) című antológiából engem kifelejtettek, ami rosszul esett. Persze az is lehet, hogy súlytalan voltam… A Lélegzet azokban az években, mikor az átlagemberek, irodalmi szerzők nem indíthattak lapot, folyóiratot, valójában egy felolvasás-sorozatból álló virtuális, de eleven, élő folyóirat volt, és ezeken az esteken én többször is felolvastam. Tábor Ádám, Surányi Laci, Rácz Péter, Györe Balázs, Miklóssy Endre, Marno János, Balassa Péter szerepeltek itt mások mellett. Megtisztelő volt, hogy meghívtak maguk közé. És akkor felhívtak, hogy a Kutyabajok antológiában szerepelhetek. Ekkor én felfüggesztettem a versírást, legfeljebb magamnak, az eszmélődéseimről írtam, amit nem lehetett nem megírni. Nyilvánosságnak a prózát szántam – ezek az írásaim később a Miniatúrák kötetemben (Vadamosi Füzetek) jelentek meg. A Kutyabajokban való megjelenés gyógyító erővel hatott rám, és bátrabban alkottam.

Az Átjáró antológia 1990-ben jelent meg. Mindenki nagy reményekkel nézett előre. Szegedi barátaimmal még egyesületet is létrehoztunk, magunk se tudtuk, hogy miért, de olyan jó és önálló dolognak tűnt. Ez volt hivatalosan az Átjáró Gondolat- és Baráti Kör. Velük rendeztünk eseményeket nyári egyetemeken Fertőszentmiklóson, ha jól emlékszem, de mi alkottuk a PART antológiát a szegedi egyetemen, talán 10 példányban, ha megjelent a 4 szám, még a régi rendszer utolsó éveiben. Ezek olyan hősi emlékek.

A Kutyabajok egy arctalan, de szakmai megjelenés volt, ezért volt fontos. Az Átjáró pedig azért, mert itt önfeledten megnyilatkozhattunk, fantáziáltunk, tobzódtunk az ötletekben – szóval itt nem én futottam a szakmai elismerés után, hanem összekapaszkodtunk néhányan, akik megszerettük, megkedveltük egymást. Szekeres Ferenc grafikus, Pintér Tibor költő, Márton Miklós novellista és Galkó Bence színművész alkották a szegediek közül a törzsgárdát. 

Azért költöztem a családommal Szegedre, mert elakadt az életem a fővárosban, a művészeti megvalósulásokban, és kerestem a továbblépést, az átjárót. Barátokhoz jutottam. Az átjáró-fogalom nekem lett elsősorban fontos, de aztán mindannyiunk számára. A tengerszoros vagy hágó a hegyek között, egy mosoly vagy egy szó, egy vers vagy egy grafika átjáró lehet. Ha nem, akkor akadály. Ezeken tépelődtünk ott művészbarátaimmal. 

– A Kutyabajok antológiában rövidprózákat olvashatunk tőled, amelyekre nem annyira a cselekmény, inkább a többrétegű gondolatiság jellemző. A Miért is nem találkoztak? (2022) és az Örömzene (2023) novelláinak fényében meglepett, hogy már pályakezdőként milyen biztos kézzel építetted az írásaidat egy vagy akár több szimbólumra. Mit jelentenek számodra a jelképek?

– A jelképek kulcsok számomra. Nyugtalanságot éreztem, mert nem tudtam, hogy mi dolgom itt a világon. És képek vetültek elém. Például: nyereg. Igen, olyan vagyok, mint a zsoké, aki összenő a lovával, és nem tudja már megkülönböztetni magát tőle (Nyeregben). Pedig fontos lenne, hogy ne tévesszem össze magamat azzal, amivel foglalkozom. Így a zsokéról írtam, aki sikeres, de ennek az az ára, hogy hozzánő a lóhoz. Érdekes, hogy a siker és a dráma mindig együtt jelenik meg. Vagy itt van a kulcskészítő lakatos, aki megalkotta azt a kulcsot, aminek a csodájára járnak, de a zárat már nem tudja elkészíteni hozzá (Haladék). Mindig magányos vagy, amikor beleütközöl a kérdésbe. Éretlen fiatal férfiként házasodtam, és pácban voltam. Minden rendben volt körülöttem, mégsem éreztem, hogy rend lenne bennem. A házasság szent dolog, de megtapasztaltam, hogy nagy ára van. Kerestem a megoldást: a kulcs, a hegy, a kert, a nyereg, a hangszer. Ezek a képek, mint egy kaleidoszkóp vagy diasorozat, peregtek a fejemben – logika nélkül követve egymást, mint amikor szerszámot keresek a ládámban, ahol nincsen szisztematikus rend, hanem kotorászok, mert tudom, hogy van megoldás, de ehhez kézbe kell vegyek egy csomó szerszámot, képet, és egyszer csak azt mondom, ez az! Ez vagyok én, az aranyásó, aki már nem tud elmozdulni a gödréből (Készület), vagy aki megtalálta a vizet a sivatagban, és így soha nem jut el a tengerhez, pedig oda indult (Árnyék nélkül). Más dimenzióba jutottam. Nem láttam meg a tengert, de azt kell mondanom, otthonra találtam az úton.

– Egyik rövidprózádban (Foglalat) egy súlyemelőről írsz: „Ülök a megjelölt tárgy előtt. Várok. Várom, hogy megmutassa magát. Ahogy bámulom, lassan fölfogom, milyen nyomasztó súlya van. S nem a mérettől függ a súly, hanem a fedettségtől. Hogy milyen rétegeken kell áthatolnom, míg végre megpillanthatom. (…) Néha napokig eltart, míg végre fölállok. Akkor aztán biztos kézzel megragadom, s valóban, bármi legyen is az, fölemelem.” Mintha arról a figyelemről beszélnél, ami a „nyomasztóan súlyos” dolgok megértéséhez kell, s ez lehet akár az írói hitvallásod is. „Egyszerűen hálás vagyok, ha mutatnak valamit megint, s fölemelhetem, ami eddig elkerülte a figyelmem. Mert magam, sajnos, nem veszem észre a dolgokat.” Vajon azt jelentik-e ezek a sorok, hogy közönség, mutatvány nélkül a súlyemelő mit sem ér?

– Itt, ebben a súlyemelős történetben azt akartam megérteni, hogy miként láthatom meg azt, ami előttem van. Lehet ez tárgy, feladat, kapcsolat, bármi. Az én „technikám” ilyen, nem szedem darabjaira, hanem mint az óriáskígyó, beburkolom azt, ami kell nekem. És igen, szükségem van arra, hogy megmutathassam magamat. Ez nem azt jelenti, hogy egyébként nem érek semmit, hanem azt, hogy ilyenkor vagyok boldog. Ha látom, hogy látnak engem. Ha meg tudom mutatni azt, amit magamba szívtam. Talán ezért van, hogy a történeteim ugyan mindig rólam szólnak, de mégiscsak más emberekről. Én csak be tudom szívni őket, vagy bele tudok bújni a bőrükbe, és megteszem azt a mozdulatot, amit ő, aki magára ismer, nem mer, vagy nem tud megtenni. Biztosan nekem is azért tetszenek történetek, mert döbbenten és boldogan látom, hogy Miskin herceg, vagy Kvikveg a Moby Dickben megteszi, amit én nem mertem, vagy nem tudtam megtenni.

– „Vannak ugyan ösvények a vízen is, hagyta rá a halászokra, de a szárazfölddel összevetve a tenger mégiscsak élőlény. Változik. Akarata, elképzelései vannak – bizonygatta, hisz nem csupán válaszolgat neked, hanem faggat is. Tudni akarja, ki vagy, mit akarsz, ezért mutatja meg sorra titkait.” Az Átjáró antológiában szerepel az egyik kedvenc novellám tőled, a Szoros. Félelmetes írás Jörgről, a tengeri révkalauzról, aki hajókat segít át a tenger legveszélyesebb szakaszán, éppen csak önmagán nemigen tud segíteni. Jól látom-e, hogy a legtöbb novellád egy belső, lelki térben játszódik, és az önállósulás érési folyamatának konfliktusairól szól?

– Ez biztosan így van. Ennek a történetnek a kiváltó oka az volt, hogy találkoztam valakivel, aki magabiztosan beszélt a szoroson túli világról, a túlvilágról, és éreztem, hogy a magatartása illegitim. Ő sem járt ott, honnan tudja, hogy milyen a túlvilág? Sokkal tanultabb volt, mint én, aki nem tudtam másképpen védekezni, mint hogy megírtam a Jörg fiú történetét, akit róla mintáztam, ehhez pedig bele kellett bújnom a bőrébe. Igen, Jörg tájékozottsága, magabiztossága ezt az idős mesteremet, lelki vezetőmet írja le. „Fel tudtam emelni” őt is, mint az előbb említett súlyemelő. És abban a pillanatban, amikor „felvettem az alakját”, a saját megoldásomat is megtaláltam. Amúgy biztosan bennem is ott volt ez a figura, különben nem tudtam volna átélni. Az, hogy Jörg nem vállalta egy újabb hajó kísérését immár a szoroson túlra, hanem ő maga ment el „oda”, ahol soha nem járt, na, ez minőségi megoldás volt, és tovább tudtam lépni. És igazából itt érzem a mágiát az írásban. Hogy a kristályszerkezetem változott meg, mikor leírtam. (Ugyanez megy végbe a Természetrajz című írásban, mikor Nadel szabó fölugrik, és rohan haza árkon-bokron keresztül azért a bizonyos botért, amivel a fiának tartozik. Miközben ezt az elbeszélést írtam, megértettem, hogy a fiam akkor is az enyém, ha nem értem az egészet. Nem értem, hogy egyik napról a másikra egyszer csak itt van, saját gondolatai és akarata van. És nem akar zenét tanulni, néptáncra járni, hanem modellvasutat akar, és Fradi-drukker.  Akkor „fogadtam örökbe”. És folytak a könnyeim. Bocsánat, ez nagyon ide kívánkozott.) Az, akiről írtam, ugyanaz maradt, de én nem. Ebben az értelemben: igen, érlelődési folyamat. És aktív. Benne a helyzetben, és nem visszatekintő, leíró módon. Így találtam meg az önálló döntésemet.

– Örülök, hogy a Természetrajzot említetted, mert az összegyűjtött rövidprózáid és két másik novellád mellett ez is helyet kapott az első önálló kötetedben, a Miniatúrákban (1998), és számomra az egyik legfontosabb írásod. Apa és fiú ősi drámáját beszéled el benne Paul Raphael Nadel szabómester és fogadott fia, Ottó között. Az imént lényeges dolgot mondtál, amit az egyik bemutatódon így fogalmaztál meg: „…minden szülőnek majdhogynem örökbe kell fogadnia a saját gyerekét”. Kérlek, fejtsd ki ezt a gondolatot, és mivel szorosan ide kapcsolódik, beszélj a Férfisátor mozgalomról is, ami a ’90-es évek végén alakult, és húsz éven át igazgattad! 

– Számomra a gyermekeim fontos kis jövevények voltak. Voltak elképzeléseim, fantáziáim róluk, amikor vártuk őket, de ezek távol álltak a személyiségüktől. Aztán mikor megszülettek és növekedtek, csodálkoztam, hogy például a matematikához való viszonyuk egészen más volt, mint az enyém. Ügyesek voltak, szemben velem. Az én humán beállítottságom egészen másképpen jelent meg náluk. Az édesanyjuk mérnök volt, én meg könyvtáros. És mind a kettő, a műszaki és a humán karakter megjelent bennük, de teljesen egyedi keverékként. A gyermekemet nem az eszemmel, nem a lelkemmel, hanem a biológiámmal indítom el, mert így van megalkotva az ember. És ez után az időben bomlik ki minden részlet. Tehát hiába akartam egy kis mérnököt, orvost, ügyvédet, szerelőt vagy öttusázót létrehozni – nem így „működünk”. Megszületik valaki, akire nagyon kell figyelni, hogy mit is tud, mit is hordoz, mi az, amire nem alkalmas, és ha ezt jól látja a szülő, akkor el tudja fogadni a gyermekét. Legfeljebb nyel egyet, és tudomásul veszi, hogy a gyereke nem valósítja meg az ő beteljesületlen álmait. Tehát a rám bízott gyermek nem a tulajdonom! Engednem kell, hogyha szárnya van, akkor repülni fog, ha uszonya, akkor vizet keres. Mindez nem azt jelenti, hogy lovak közé dobom a gyeplőt, hanem hogy keresem az arányokat. A gyerekemnek nem azért kell néha végighallgatnia, mert ez a rend, hanem mert valószínűleg fontos, amit mondani akarok. Nem kaphatnak meg mindent, nem ehetnek meg mindent, amit megkívánnak. Nem azért…, hanem azért, mert holnap is nap lesz. Minket is így neveltek. Több nap, mint kolbász – de utáltam ezt hallani. Pedig annak idején mindent megkaptam, és mindent meg is adtam a gyerekeknek, mert ez a törvény: a gyermekem tápláléka vagyok. Ahogyan ő növekszik, én fogyatkozom. Táplálék vagyok a számára. A felelősségem az, hogy én írom az étlapot. Beosztjuk azt, amink van. Elkészítjük, elfogyasztjuk, megköszönjük. Rítusok és tabuk vannak. Ma nagyon sok kortársamat látom: lerágott, félredobott csontok. Hasfájós beteg, félárva gyerekekkel. Ezeket látom, ha a férfiakkal beszélgetek. Mert a Férfisátor, amire rákérdeztél, az ez. Beszélgetünk, megosztjuk a tapasztalatainkat, gondjainkat. És meghallgatjuk egymást. Soha nem vitatkozunk. Hálás vagyok, ha megosztod velem a kérdéseidet. Én is elmondhatom az enyémeket, anélkül, hogy valaki meg akarná mondani a „frankót”. Igen, királyok ülnek együtt, és lehet, hogy csak hallgatnak.

– A következő köteted, a Kerékvető. Mondjuk el fiainknak! (2004, 2014) a Duna Televízió Élő Egyház című műsora számára írt jegyzeteid gyűjteménye. A bevezetőjében azt olvasom, hogy családterapeuta és szociálpedagógus is vagy. Mikor és miért láttad fontosnak, hogy átképezd magad?

– Családterapeuta végzettségem nincsen, trénerképző tanulmányaimat Baselben, a Nemzetközi TZI Intézetben végeztem, és a családpasztorációban szereztem tapasztalatot. Feleségemmel együtt sokat foglalkoztunk családokkal, párokkal, kommunikációs zavarokkal, konfliktuskezeléssel – elsősorban házas csoportokkal. Mi magunk is iskolás gyerekeinket neveltük, tehát a harmincas éveinkben jártunk, s ez egy hasznos közös tevékenységünk volt. Nyilván érintettek voltunk, amennyiben rengeteget kellett tennünk azért, hogy életben tartsuk a kapcsolatunkat. Igen, részemről ez öngyógyítás volt, tapasztalatszerzés. De sok értékes és küzdelmes sors keresztezte az utunkat, sok jó emberrel ismerkedtem meg.

A szociálpedagógia egy nem tervezett kanyar volt az életemben. Betegekkel és elesettekkel akartam foglalkozni – egyszerűen azért, mert nem bírtam a látványukat se. A kórházakat messze elkerültem. Ha családtagjaim kerültek oda, kevés időt tudtam ott tölteni, és gyorsan távoztam. Rájöttem, hogy ez nem más, mint páni félelem a fájdalomtól, haláltól, elmúlástól. És hiába futok, utol fog érni. Jön mögöttem, mint a szökőár, és el fog sodorni, borítani. Egy idő után azt mondtam, nem! Nem akarok menekülés közben elveszni. Öreg leszek, beteg leszek én is. Tudni akarom, mi ez. 

Amikor a legkisebb gyerekem 18 éves lett, és már nem kellett eltartani, akkor megbeszéltem a családdal, hogy szeretném megnézni, mi vár az emberre, ha megöregszik. Szociális területen kezdtem dolgozni. Sebeket akartam látni, kötözni, igen. Érezni a rossz szagokat, hallgatni a panaszokat, mindent, amiről fogalmam se volt még akkor. Hamar kiderült, hogy ide valami szakirányú végzettség is kell. Ez lett végül a szociálpedagógia, mert akkor ez a keresztféléves képzés indult, ahová még felvételt tudtam nyerni. 

15 évig dolgoztam öregotthonokban, innen nyugdíjaztak. Jó döntés volt, másképpen látom az öregséget, megtanultam időseket, betegeket gondozni, többek között a saját anyámat is, ami nagy iskola volt. Volt időm, hogy megtanuljam elfogadni, hogy az életnek van vége is. És erre készülni kell. Nem hárítom a terhet se a családomra, se intézményekre, és nincsenek ködös vízióim a saját időskoromról.

– Jung írja egy helyütt, hogy ahol a félelem, ott a feladat. Te ezért a feladatért elengedted a kialakult egzisztenciádat, pedig talán önkénteskedhettél is volna szociális területen a főállásod mellett. Miért akartál mindent újrakezdeni?

– Lényeges pontot érintesz. Nekem nem volt elképzelésem az életről. Tehát, ha voltak sikeres szakaszok benne, azok nem olyan célok elérését, megvalósítását jelentették, amiket kitűztem magamnak, hanem váratlanul elém tornyosuló feladatok megoldását. Vagy nem ritkán meglepő helyzetek túlélését. Nagyon későn érő típus vagyok. Nem értettem a világot gyerekkoromban sem. Érettségi idején (Pannonhalmi Bencés Gimnázium) fogalmam se volt, hová jelentkezzem továbbtanulni. Az agráregyetemre gondoltam, Keszthelyre, mert közel van Sümeghez, és mert jártam biológia szakkörre, jók voltak az esélyeim. Nem vettek fel. A boglári állami gazdaságban kezdtem el dolgozni. Mezőgazdaság, brigádmunka. Kegyetlen volt, de éreztem, ez maga az élet. Mégsem ezt akartam, ilyen formában semmi közöm nem volt az agráriumhoz. Teológiát kezdtem hallgatni civilként, éjjel a konzervgyárban dolgoztam, hogy meg tudjak élni. Két küzdelmes, csodálatos év. De a teológia idegen volt nekem. Két év után az egyik idős professzor megkérdezte a vizsgán, hogyan érzem magam. Olyan idős, tiszteletre méltó pap volt, hogy egészen őszintén tudtam válaszolni. „Attól tartok – mondtam –, hogy én itt elvesztem a hitemet. Nekem Isten fontos, de a Biblia keletkezéstörténete nem. Az anyámat meg tudom ölelni, a családtörténetet nem.” Mire a professzor azt felelte: „Akkor hagyja abba, mert a hite fontosabb, mint a teológia.” Ilyen döbbenetekből állt az életem. Ezért fordul elő a hőseimmel, hogy idegen sorsokban, feladatokban eszmélnek magukra, mert én is mindig kerestem magamat. Hogyan kerülök én ide? Mit is akarok én itt? Mindenki azt hiszi a környezetemben, hogy tanár vagyok, könyvtáros vagy vezető, netán apa vagy férj, pedig én csak belecsöppentem egy-egy helyzetbe, ahol értelmezni akartam magamat. Kötelezően, mert más emberek sorsa függött tőlem, és úgy kellett teljesítenem a feladatomat, hogy a lehető legkisebb kárt, sérülést okozzam a mellettem levőknek, a rám bízottaknak. Igyekeztem tisztességgel megoldani, ha már egyszer belefutottam. Egyet mindig tudtam: én nem az vagyok, nem is válhatok azzá, akit dobál a sors, hanem mindig én vagyok az, akit ide vagy oda sodornak a hullámok, és aki megoldja az éppeni helyzetet. Ezáltal éltem meg a szabadságomat. Néha gyűrött volt ez a szabadság, néha a farzsebemben hordtam, de ez adott erőt a túléléshez, továbblépéshez. És mindig el tudtam engedni a szerepeimet, maszkjaimat. Általában könnyen, olykor nehezen – ezt fogalmaztam meg például a Nyeregben című kisprózában. 

– „Az ember alkotta kövek között is kiváltságosak a kerékvető kövek. Ezek egynémely pillanatban – és mindig a megfelelőben – tevékennyé válnak, s adott esetben nagyot taszítanak rajtunk” (Kő). A Kerékvető című könyved elmélkedő, önmagadra is reflektáló jegyzeteiben az emberlét keresztényi rendjéről írsz a továbbadás szándékával. Nekem mégis jobban tetszenek azok az írások benne, amelyekben egy-egy szimbólumot bontasz ki: a szék, a ház, az álom, a kés, a kő, a szerszám, a kapu… Mikor és hogyan lettél egy televíziós műsor jegyzetírója?

– A rendszerváltozás után, 1995-től 2000-ig vezettem az Élő Forrás című televíziós havi műsort. Ennek a végén mondtam összefoglaló gondolatokat. Ez is egy érdekes szakasza volt az életemnek, mert ezt se akartam, csak megkértek, hogy legalább az első műsort vezessem, amíg találnak valakit. Jó barátaim voltak ők: Lehoczky Laci főszerkesztő, Fialovszky Magdolna szerkesztő. Ezt az egy műsort elvállaltam, de kikötöttem, hogy nem vágom le a bajuszomat, kalapemeléssel köszöntöm a nézőket, méghozzá jó napot-tal, és így is köszönök el, mert féltem, hogy be fognak skatulyázni a „jó ember” dobozába, amit nem akartam. Nem szerettem a szenteskedést soha, ezért nem akartam vállalni egyáltalán. Aztán ott ragadtam, és élveztem. Annyira más volt, mint amit addig csináltam… Öt év után átszervezések történtek, vége lett ennek a műsornak, én meg elköszöntem. Egy idő után visszahívtak, hogy egy másik, hasonló karakterű műsor, az Élő Egyház adásának végén a megszokott kis összefoglalásokat azért elmondhatnám. Kötetlen témákról is. Tehát az első időben meghatározott, keresztény szellemiségű terepen kellett mozogjak. Így születtek meg a jegyzeteim, és ezekből lett a Kerékvető. Azért adtam neki ezt a címet, mert mindig is igyekeztem egyetlen szó vagy fogalom taszítását érezni magamon, és annak a tanulságát, tapasztalatát leírni. A későbbi műsorokba már szabadabban – nem a vallás, hanem a hétköznapi ember nyelvén – írtam azokat a jegyzeteket, amiket említesz, a „szék”, a „kés” és a többiek. 

„Mondjuk el fiainknak!”, igen, a továbbadás szándékát akartam hangsúlyozni ezzel, mint ahogyan minden komoly és nagy nép így csinálta, hogy tudatosan adta át a tapasztalatait a következő nemzedéknek. Hiányolom ma is, hogy nem vesszük komolyan az utánunk következő, botorkáló fiainkat, akiket nemcsak megszülni kell, nemcsak életben tartani, hanem azt is el kell mondanunk nekik, hogy mit tudunk mi az életről. Közérthetően akartam megfogalmazni a vallás által megismert értékeket. „Preevangelizáció” – így neveztem ezt a hozzáállást. Egyébként ennek révén kaptam ösztöndíjat Rómába a Szent Gergely Egyetemre, ahol egy speciális pasztorizációs, kommunikációs félévet hallgathattam, s szereztem oklevelet 1997-ben. 

Büszke voltam a jegyzeteim sikerére, mert sok pozitív véleményt kaptam még a határon túlról is. Jó érzés volt, mikor például a piacon a hangomról is gyakran fölismertek Erdélyben. A családomnak is tetszett, támogatták ezt a szerepemet. A Duna televíziós évek alatt rengeteg újdonságot tapasztaltam, sokfelé jártam, érdekes emberekkel találkoztam. Pontosan úgy, ahogyan a már emlegetett „súlyemelő” a Miniatúrákból.

– Második prózaköteted, a Miért is nem találkoztak? 2022-ben jelent meg, és azt gondolom, fordulatot jelent az írói pályádon: kiforrott, egységes és erős novelláskönyv, másrészt azt érzem benne, mintha végre elszántad volna magad arra, hogy rendszeresen alkotó és jelenlévő író légy. Milyen körülmények játszottak közre ebben a váltásban, illetve mikor születtek a kötet írásai?

– Ennek a kötetnek az írásai nem egyszerre keletkeztek. Ezek segítettek engem, hogy túléljem a problémáimat, azért és akkor írtam őket. Amikor elakadtam az életemben, írtam. Az, hogy elhatároztam a kötetbe rendezést, döntő lépés volt. Erőt adott hozzá, hogy a gyerekeink a saját lábukra álltak, láttam, hogy életképesek. Nem tőlük vonom el az energiáimat. Apaként, nagyapaként továbbra is elérhető vagyok számukra, de nem pótkerék a családjuk csomagtartójában. Leültünk velük, és megbeszéltük, hogy mit tettem félre a házasságom idején, hogy helyt tudjak állni, és a közös életünk anyagi feltételeit biztosítsam. Most viszont, mondtam, szeretném újra fölvenni, amit félretettem. A verseket, a hangszereket, az önfeledt bámészkodást. Nyugdíjaztak, leköltöztem Sümegre, a szüleim régi házába, ahol anyámat utolsó éveiben gondoztam. Összerendeztem az írásaimat, és nem vártam, hogy majd fölfedeznek, hanem felvettem a kapcsolatot szerkesztőségekkel. Így született meg ez a kötet. Azóta folyamatosan írok.

– Azokban a könyvekben hiszek, amelyekkel az írójuk adni szeretne valami fontosat. Számomra a Miért is nem találkoztak? ilyen, mert arra ösztönöz, hogy bátrabban és kíméletlenebbül szemléljük önmagunkat. A férfilét mély válságait dramatizálod ezekben a novellákban, de mindig egy belső fejlődési út részeként. Melyik a legkedvesebb írásod a kötetből, és miért?

– Az Arabeszket emelem ki, számomra ez a legélesebb novella. Ennek a történetnek a segítségével jöttem rá, hogy a másik ember nem kívül van. Amit látok, mind én vagyok. Rájöttem, hogy a világ nagyon nagy, mégis elfér bennem. Megértettem, hogy csak a fájdalom árán tudom befogadni a világ újabb és újabb részeit. Ugyanakkor megtapasztaltam a fölismerés, a ráismerés örömét is. Azt, hogy a levitézlett Négus, akinek mégis lehet jövője, illetve Elza és Johanna is én vagyok. Miközben ez a történet született, nem sokat gondolkodtam, nem alkalmazkodtam, nem érdekeltek az illemszabályok, például, hogy nem járunk kétes mulatókba, nem verekszünk, nem bámuljuk önfeledten a csillogó dresszbe öltözött nőket. A szereplőim át tudták lépni azokat a korlátokat, amelyeket én nem. Menekültem, és rádöbbentem, hogy akkor is van továbblépés, ha már nincsen remény. Dermedten figyeltem, hogy megtörténhet az, hogy kiszabadulva a szorító helyzetből, tovább cipelem magammal azt, aki elől menekülök. És ez az élet, ilyen az élet. S ha nem lépek, az a pusztulás, de ha küzdök, akkor – ha nem is azonnal – van szabadulás. Magamban kell rendezzem a dolgokat, belül.

– Ottó Nadel – az idős szabó fia, akit már ismerhetünk a Természetrajz című novellából – szenved a Johannával kötött házasságában. Összeismerkedik Négussal, a bokszolóval, aki túl sokat iszik, több foga hiányzik, nincs munkája, és azonnal megérzi Ottóban a félelmet, akin segíteni szeretne. Neve beszélőnév, egy néger férfit idéz elénk, s mint ilyen, Ottó személyiségének árnyéka vagy rejtett része lehet – aki taszító, mégis erőt lehet belőle nyerni. Azt hiszem, erre utaltál, amikor azt mondtad: „…a másik ember nem kívül van.” Az árnyék és több más motívum a novelláidban a jungi személyiségmodellt juttatja eszembe. Mikor fedezted fel magadnak őt? 

– Negyvenéves koromban ismertem föl, hogy mennyire használhatók Jung gondolatai, pontosabban, hogy én az ő gondolatait követem már jó ideje, csak nem tudatosan. Így aztán a tréneri, a szociálpedagógiai és pszichológiai tanulmányaim során újra kézbe vettem, és nagyon örültem neki. Addig is szívesen tanulmányoztam a természeti népek életét, szokásait, de Jungot most már mint avatott vezetőt, mint egy ritka apafigurát találtam meg magamnak. Élveztem, hogy őt ugyanaz érdekelte, mint engem. Egyébként most, hogy kérdezed, jövök rá, hogy Négus a „Vasjankó” (Robert Bly azonos című könyvéből), akit minden férfinak meg kell találnia, hogy kiszabaduljon az anyja gondoskodásából, ami egy idő után beteggé teszi.

– „Az igazi falusiakat (…) nem értették. Lassúak, megrögzöttek, pletykálkodnak, és nem akarnak semmit, csak vannak. Betölti az életüket a kert, a jószágok, és úgy élnek, hogy tényleg nem akarnak semmit” (Il silenzio). Miért vált számodra fontossá a falusi világ, amiről az Örömzene (2023) novelláiban olvashatunk?  „A szereplők őslakosok, városból idetelepültek, szél sodorta emberek; vannak közöttük, akik hazaköltöznek, és vannak átutazók. Külföldiek, menekültek, kisebbségi sorsúak…” – áll a köteted fülszövegében.

– Egyrészről az őslakosok miatt. Másmilyen a falu ma, mint korábban, mégis ott vannak a nyomai annak a természeti népekre jellemző, nagycsaládként működő törzsi kultúrának, amelyet a tabuk és rítusok határoznak meg – ebben éltem, ezt ismerem, másrészről a szél sodorta emberek miatt is, mert én is ilyen vagyok sok vonatkozásban. Tehát őslakos is vagyok, és betelepült is. Ismerem mind a két oldalt, így föltűnnek számomra az elmozduló helyzetek, láthatóvá válnak az emberek.

– Gazdag élet-, ember- és lélekismeretet tükröz a kötet, és amit szintén szeretek benne, hogy belülről, az életüket, sorsukat meghatározó gondjaikon keresztül ábrázolod a szereplőidet, akikhez teljes figyelemmel vagy képes odafordulni – akár egy másik szereplő révén is. Ha Rémusz, a cirkuszi elefánt táncának jelenetére gondolok, akinek agyarát csak a Rabszolgakórus vagy a Carmen zenéjére lehetett befesteni, mert közben „gyönyörködve ringatta magát” (Át az Alpokon), vagy a mindig fázós Gilbert apát fürösztésére az öregotthonban, aki szerette a finom jó forró vizet (Lovas terápia), akkor a gyöngédséged hat meg, de a férfias, kemény beszéded is tetszik, ha Holló Manna, a „lótornász”, vagy Nagy Sándor, a szarvasrezervátum gondnokának szavait olvasom. Hogyan látod magadban ezt a kettősséget?

– Ez összefügg az életszakaszaimmal. Eredendően együttérző ember vagyok. Ilyen volt anyám és apám is. Ennek a jól bélelt családnak az atmoszféráját akartam átmenteni az életem későbbi szakaszaira is. Például a művészi hajlamomat, amit értékeltek a szüleim. Közösen zenéltünk, komolyan vették, hogy verseket írok, és átsegítettek olyan nehézségeken, mint például a mezőgazdasági brigádmunka Bogláron, gumicsizmában. Teológiát tanulhattam utána, értékes emberek között mozogtam. 

Aztán huszonévesen nekiszaladtam az első jéghegynek, elutasítottak az ÉS-nél a verseimmel együtt, és kiderült, hogy nincsen konfliktuskezelési gyakorlatom, technikám. Csak fekete-fehérben tudtam gondolkodni. Azonnal feladtam, megszeppentem, és belemenekültem a házasságba, mint a biztos modell megvalósításába. A szüleim is ezt csinálták, gondoltam, csak éppen azt hagytam ki a számításból, hogy ők már harmincévesek voltak, éppen túléltek egy világháborút. Nekem meg kemény, határozott vezető lett a házastársam, ami a család szempontjából hasznos volt, de engem kényelemre szoktatott. Kedves, jó ember voltam, gyerekeink születtek, őket neveltük. Én szelíd voltam, de gyengeségből, szerintem feminin vonásokkal. 

A keménységet, a tartást találtam meg, mikor negyvenévesen elindultam. Szégyelltem magamat a fiam előtt, hogy nem vagyok elég férfias. Voltak terhelések, nehézségek az életünkben, de ezeket nem oldottam meg, hanem elszenvedtem. Nem akartam továbbra is így élni. Elhatároztam, hogy minden kihívást vállalok. Lóra ültem, elmentem egy kendó klubba vívni, íjásztam, megláttam a karikás ostort egy csikós kezében, és tudtam, hogy nekem is meg kell tanulnom bánni vele, kimentem Rómába tanulni. Szőlőt vettem, hogy tudjam, mi az a bor. Birkákat őriztem, és kecskét fejtem. Ápoltam az anyámat. Tudtam, hogy negyvenéves koromig minden kockázatos dolgot megúsztam, és nincsen több haladék – ami megérint, azt vállalnom kell. Az életem fele biztosan eltelt, és kevés vagyok! Magam előtt. Ez volt a találkozásom a vademberrel, Vasjankóval a Grimm-meséből. Mikor összehívtam a barátaimat, és elmondtam, hogy nem tudom, mi van. Ehhez bátorság kellett. Nem játszottam tovább a szerepemet. 

Minden új önismereti tréning, amit vezettem, minden barátaimmal töltött hétvége találkozás volt a vademberrel, a szörnnyel, akit megkérdeztem, hogy ki vagyok én? És azt mondtam, most akarom tudni a választ, ha belepusztulok, akkor is. Így épült rám, körém ez a keményebb burok vagy stílus. Ez a határozottság az a pohár vagy hordó, ami nélkül a bor csak szétfolyik. Így lettem végül erő által szelíd. Kellett ez az erő az idősekkel és a serdülőkkel való foglalkozáshoz. Ezt már csak felvértezve lehetett végezni.

– Az Örömzene füzérré összeálló történetei azért is különlegesek, mert tapinthatóan egy dimenzióval több van bennük, mint amit általában a létezés valóságából megtapasztalunk. Te milyennek gondolod ezt a dimenziót?

– Ez a dimenzió megengedő, és nem megítélő. Ez az, amit nagyon sokan elveszítettünk. A mágikus világkép minden gyerekben ott van. Ezért tudunk játszani. De időközben elveszítjük. Megtanulunk tárgyilagosan, tárgyszerűen gondolkodni, látni. És Rilke jól mondja: borzasztó, hogy a tényektől nem látjuk végül a valóságot. Emlékszem, mikor gyerekkoromban a kerítésnél álltam, és a szomszéd Marika néni riadtan mondta anyámnak, hogy a rádióban hallotta, holnap lesz a világvége! Anyám csodálkozva nézett, és annyit mondott: „Ó, hát akkor én ma nem is mosogatok, mert minek. Ha meg nem lesz, majd holnap boldogan bepótolom.” Én pedig megértettem valamit. Bármi bármikor megtörténhet. Valami megoldás mindig van. Talán így maradtam. Talán a szereplőim, alakjaim is elhiszik, hogy az élet csoda. Még látják, amit sokszor talán már én se látok, pedig nagy gazdagság, ha nem csak a tények szintjén élek, élünk. Ezért szeretek velük lenni.

Bíró Gergely

Az interjú lapunk 2024. februári számában jelent meg.