Gyerekkoromban az unokabátyáim folyton azzal húztak, hogy a lakásuk szellemátjáró. Két fiú – akkoriban égimeszelőnek láttam őket – vigyázott rám, amíg a felnőttek a nagyszobában koccintottak, és a kezdeti halk beszélgetést lassanként felváltotta egy-egy éles kacaj, aztán meg Elvis selymes hangja a bakelitlemezekről. Kamaszodó unokabátyáim mindent megtettek azért, hogy ha a szombat estét egy foghíjas, selypítő kislánnyal kell is tölteniük, legalább ne unatkozzanak. Kedvezett a kísértethistóriáknak, hogy hirtelen ránk is sötétedett; valamivel később nyílt az ajtó, a félhomályos gyerekszobából átkerültem a felnőttek közé, ahol a hangfalakból akkor már beatzene áradt, és anyám ölében, kimerülten húztam ki a vendégség hátralevő részét.
Robi és Misi, ha nem kellett volna engem szórakoztatniuk a gyerekszobában, egy döglődő monitoron nézte volna a frissen beszerzett akciófilmeket. A horror tilos volt, olyat inkább a barátaiknál láthattak. Az ilyen szombat estéken viszont nem bírták ki, hogy legalább az unokahúgukkal ne szórakozzanak egyet, és abban az egy órában, amíg a kinti beszélgetéseket fel nem váltotta a hangos zene, együtt meséltek nekem arról, ami éjszakáról éjszakára a lakásukban történt.
Nem gyanakodtam, ahhoz túlságosan bíztam bennük. Ők voltak a nagyok, csontos térdükön ültem, vagy a hátamat a szoba falának nyomtam – nehogy egy árnyalak mögém férkőzve bántani tudjon –, úgy hallgattam őket, soha nem gyanítva, hogy a történeteik éppen abban a pillanatban születnek, és a mesélők egymást próbálják felülmúlni a hálás közönség előtt.
Ha a felnőttek odakint tudtak volna erről, azonnal felszámolták volna a szeánszot. Talán megkönnyebbültem volna, de az akaratom egyszerűen felszívódott, rettegve és elragadtatva hallgattam őket, eszembe sem jutott volna kikéredzkedni a felnőttek közti biztonságba. Misi volt a magasabb, az idősebb. Tőle hallottam először a francia klasszikust, Az előszobaszekrény boszorkányát, amit, nem törődve szerzői jogokkal, egyszerűen kisajátított; úgy mondta el, mint valami személyes naplórészletet. Igazi horrormese volt, a véletlenül kimondott, tiltott varázsszóra jött elő a banya a szekrényből, és még ha tudtam is, hogy a történet kérdéses elemekből építkezik, a békának nincs lenyírnivaló gyapja, egy öregasszony nem élhet hetekig egy előszobaszekrény mélyén, ahonnan a varázsszót hallva fenyegetően előpattan, olyan arcot vághattam, ami minden titkos filmnézésért kárpótolta a fiúkat. A következő szombaton kézen fogtak, és leültettek az előszobában a ruhásszekrény elé. Könnyen elrejtőzhettünk a felnőttek elől, mert egy karikákon futó függöny takarta ezt a sarkot. Ha valaki a szobából kijött volna, hogy a konyhából friss szódát vigyen be a többieknek, nem vett volna észre minket. Csendben bámultuk a szekrényt, várva, mikor kezd remegni az ajtaja, szólongattuk a banyát. Most te, egyedül – biztatott Robi, és én, hosszú lábszárát átölelve suttogtam a szekrénynek, hogy nyíljon meg előttünk. Rémlik, hogy Misi óvón eltakarta a szemem, amíg Robi – másképp nem lehetett – finoman megrázta a szekrényajtót, mert örökké csak nem ülhettünk ott, a felnőttek beszélgetésének alapzajában.
Odabent, a szüleink hangja komoly volt. Most is elhangzott az a két mondat, amit ha nem is minden vendégség idején, de egyszer-egyszer kimondtak, mindig a férfiak, és mindig ugyanúgy: „Felvirágozott vonatra rakták őket, a svábokat, úgy indultak nyugatnak, mindent itt hagyva. Még annyit mondtak nekünk, itt maradóknak: többet nem akarunk tudni rólatok.”
A szekrény mocorogni kezdett, most tényleg magától, efelől semmi kétségem nem volt. Egy zúgó hang is kelt valahonnan az ajtaja mögötti sötét, állott levegőből; megéreztem az unokabátyáim elbizonytalanodását, felálltak, magukkal húztak onnan, vissza, a gyerekszobába. Láttam, valami másképp alakult, mint akarták. Utóbb persze rájöttem, a felhúzható kisbuszt rakták az ajtó mögé, az összehajtogatott lomok tetejére, valami miatt később indult be a motorja. Amióta ezt tudom, magam előtt látom a játékbuszt is, a szekrény sötétjében, az oldalára fektetve, a kerekei zörögve, körbe-körbe járnak.
Legközelebb az unokabátyáim mást találtak ki, szó sem volt már boszorkányról. Helyette azt mesélték, hogy éjjel, amikor a felnőttek mélyen alszanak, kopogás hallatszik a szekrény belsejéből, ilyenkor ők ketten odamennek, az ajtót résnyire nyitva kisegítik az ott várakozó dédapánkat, aki mintha csak visszaszületne erre a világra; kirángatják, mert nehezen fér át a résen. A konyha melletti hokedlire ültetik, segítenek az ölébe hajtogatni hosszú, fehér szakállát, és egy kerek órán át beszélgetnek vele a túlvilágról, meg a végtelen vonatútról. Aztán mire az öreg fáradtan a szekrénybe visszamászik, minden egyes szót elfelejtenek.
Ezt a mesét csak egyszer volt alkalmuk elmondani, ebben biztos vagyok. Azon a szombaton komolyan megsértődtem rájuk, de ennek okát akkori eszemmel nem is értettem. Úgy lehetett, hogy addig kedvükre szórakozhattak velem, ameddig a meséjük tartott, feszülten csüngtem a szavaikon, csakhogy most a körénk záródó burok hamarabb felrepedt, és az új érzés, amit sértődésnek gondoltam, nem is volt más, mint csalódás. A szekrényből előrángatott, nagyszakállú öreg esete, akin már csak azért is álmélkodnom illett, mert éppen az ő előszobájuk szekrényét választotta, hogy a meséje folytatását rájuk bízza, úgy felháborított, hogy egy héten át bosszankodtam miatta.
Legközelebb, mielőtt a fiúk megint a szekrényre terelték volna a szót, én kezdtem egy történetbe: a hullamosóról. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rögtönöztem: titokban néztem meg egy korhatáros filmet a tévében, azt gondoltam tovább. A hullamosónak egy híres színész testét kellett volna előkészítenie a temetésre, de erre a színész iránti gyűlölete miatt képtelen volt. Reménytelen szerelem, öngyilkossági kísérlet és zsarolás is szerepeltek a szövevényes történetben. A fiúk arcára olyan üresség ült ki, hogy azt gondoltam, még valamit ki kell találnom, hiszen a mese nélkülözi a fantasztikus elemeket. Aztán, a beállt csendből megértettem, hogy amit ürességnek hittem, valódi döbbenet volt. Robi és Misi most először szótlanul meredtek rám, az unokahúgukra, pedig az olyan pillanatokban, amikor elbizonytalanodtak, mindig egymás tekintetét keresték. Nem sokáig élveztem a diadalt. Azzal az ürüggyel, hogy a hűtőből behozok nekünk egy tábla csokit, kinyitottam a szoba ajtaját, és átmentem a felnőttekhez. Nem ültem senkinek az ölébe. Vártam, hogy elhangozzon a mondat.
A novella lapunk 2024. márciusi számában jelent meg.
