András nem tud elaludni. Hiába próbálkozik már napnyugta óta, így hát feladja. Céltalanul hánykolódik a kanapén, remélve, hogy lassacskán lehunyja magát a szeme, és ha csak az éjszaka erejéig is, de nem kell szülei hiányát éreznie. Még csak egy hete mentek el külföldre dolgozni, és neki még ki kell bírnia egy hónapot, itt, Béla bácsival. Nem tudja, hogy azért hiányzik-e neki az édesanyja meg az édesapja, mert nagyon szereti őket, vagy valójában azért, mert ha hazajönnek, nem kell többet a rigolyás Béla bácsival lakjon az ő dohos, állott, öregemberszagú házában. 
Béla bácsi a házát és a szokásait is az apjától örökölte. Az apja még azon falusiak közé tartozott, akik a napfelkeltével ébredtek, a napnyugtával feküdtek le, és minden reggel puliszkát ettek. Puliszkát rántottával, puliszkát tejjel, puliszkát kolbásszal, puliszkát lekvárral, puliszkát savanyú káposztával. Béla bácsi is puliszkát evett minden reggel. Andrásnak is ezt adta reggelente, mindig azzal, amihez éppen kedve volt. Ha épp morcosan kelt, mert nem aludt jól az éjszaka, akkor András már tudta, hogy a reggeli puliszka lesz savanyú káposztával. Ha Béla bácsi fütyörészve kelt, akkor a reggeli puliszkát rántottával kínálta, s ha történetesen vasárnap volt, akkor András nagy örömére kolbásszal. Tavaly, amikor szintén Béla bácsi vigyázott rá, amíg a szülei külföldön voltak, András vasárnaponként mindig túljárt az öreg eszén. Legalábbis azt hitte. Béla bácsi kitett a tányérjára egy kolbászt és egy jó nagy adag puliszkát, majd, amikor nem figyelt, András a kolbászt becsomagolta puliszkába, s kért még egyet, mondván, hogy neki elfelejtett tenni. Az öreg persze jót mosolygott a kisfiú furfangos észjárásán, s tett neki még egy kolbászt. Ezt András persze sokkal finomabbnak is érezte a másiknál, hiszen csellel szerezte az öregtől. Uzsonnára Béla bácsi aztán mindig a reggelről megmaradt puliszkát cukrozta meg. A fiúnak először sehogy sem esett jól a hideg cukros puliszka, de muszáj volt megenni, főleg, ha utána épp a mezőre mentek. „Hidegpuliszka-párával mégsem lehet jóllakni, s jól dolgozni a mezőn”, mondogatta az öreg, akinek egyébként még jó néhány, evéshez kapcsolódó mondása van. Amikor kiteszi az ételt az asztalra, mindig azt mondja Andrásnak, hogy „törjed kétfelé, s gyúrjad béfelé”, vagy azt, hogy „egyél, mert ahol test van, ott erő van”. 
A fiúnak mindig szüksége volt néhány napra, amíg ráeszmélt, hogy a szülei elmentek, s megint Béla bácsival maradt. Újra meg kellett barátkoznia apja és anyja hiányával, az öreg jelenlétével, sokszor komor, bajuszos arcának látványával, a lakása állott szagával s a kanapé keményre edzett szivacsával. Aztán visszaszokott Béla bácsihoz, s már-már nem is bánta, hogy ismét ezzel a furcsán megvénült öregemberrel kell eltöltenie azt, ami még megmaradt a nyárból. 
Béla bácsi gyakran még az utcára is ki szokta engedni, hogy együtt játsszon a többi gyerekkel. Általában focizni szoktak, és holnapra is megbeszélték, hogy ebéd után ismét kimennek. András még nem kérezkedett el az öregtől, de meg sem fordult a fejében, hogy az nem engedné ki. 
András egyre nagyobbakat pillant, s ahogy a telihold felkapaszkodik az ég közepére, elalszik. Nem alszik túl jól, még nem szokott vissza teljesen az öreg kanapéjára, ezért elég sokat forgolódik éjszaka. Közben hallja, hogy Béla bácsi a szobájában horkol, ahogy szerinte minden öreg ember. Az édesapja persze nem horkol. Ő még fiatal és tettre kész, akárcsak az édesanyja. Nemrég vették meg a telket, s azt mondták neki, hogy amikor hazajönnek, neki is fognak az építkezésnek. Új házat építenek, mert ahol most laknak, az a nagymamáé volt, aki három éve halt meg, és már elég rossz állapotban van. Amúgy sincs Andrásnak külön szobája, s már nagyon vágyik egyre, mert az osztálytársai jó részének van. A szülei meg is ígérték neki, hogy ha szót fogad Béla bácsinak, amíg odavannak, akkor úgy rendezik majd be a szobáját, ahogy csak akarja. Nem is kellett Andrásnak nagyobb ösztönzés, örömmel megígérte, hogy Béla bácsinak egy panasza sem lesz rá. Már el is képzelte, hogy hol lesz az asztala, a szekrénye, az ágya és egy polc a játékainak. Sok autója van, de már egyre kevesebbet játszik velük. Azért még szereti őket annyira, hogy ne egy nejlonzacskóban süllyessze be a szekrény aljára, hanem színek szerint rendezve tegye majd ki a polcra. A legjobban a sárga, kopott dömperjét szereti, amelyet a városi buszállomáson talált még tavaly, amikor az édesanyjával hazafelé mentek az orvostól. 
Ahogy hajnalodik, az öreg már a konyhában matat. Mintha valami szokatlanra készülne. András hallgatja az ágyból Béla bácsi komótos, de megfontoltnak tűnő mozdulatait, aztán amikor ráeszmél, hogy már úgysem fog tudni visszaaludni, felpattan, s megkérdezi az öreget, hogy aludt. Az pedig csak annyit mond, hogy majd az ő korában megtudja, mennyire várja az ember, hogy végre kivirradjon. Mire András megveti az ágyát, Béla bácsi már a puliszkát keveri. Arca nyugodtnak tűnik, úgyhogy András engedélyt kér tőle, hogy ma délután kimehessen focizni a többi utcabeli gyermekkel.
– Azt ma nem lehet, mert megyünk a Hargitára gombászni s havasi meggyet szedni. Csak szürkületkor jövünk haza. 
– Én nem akarok menni. Nem maradhatok itt? – vágja rá András. 
– Olyan nincs. Apád hátrahagyta, hogy ahova megyek, téged is vigyelek, hogy légy szem előtt. Jössz. Húzz olyan ruhát, amit nem sajnálsz, s keresd meg a gumicsizmádat. 
Andrásnak rosszul esik, hogy nincs választási lehetősége, de tudja, hogy úgyis az lesz, amit Béla bácsi mond, szóval megkeresi az elnyűtt tréningnadrágját, a legkopottabb pólóját, s leeresztett orral leül az akkor már gőzölgő puliszka mellé. Béla bácsi egy mély tányérba tejet tölt, és András elé teszi. 
– Megyek, hogy megkeressem a havasimeggy-szedőt. Egyél rendesen, mert a hegy megkérdezi az embert. – S mire András újra elmondaná, hogy nem akar menni, az öreg már ki is megy az ajtón. 
A fiúnak nehezen csúszik le a tejes puliszka, de végül csak elfogy. Végig az új szobájára gondol, s arra, hogy a szófogadásán múlik, lesz-e, vagy sem. Tudja, hogy Béla bá’ mindig részletesen elmondja a szüleinek, hogyan viselkedett a nyáron, s nem akarja, hogy amiatt ne kapja meg álmai szobáját, mert csak ímmel-ámmal eszik, s kedvetlenül megy az erdőbe. Így még azt is elhatározza, hogy Béla bácsinál több gombát fog szedni, hogy öreg majd még meg is dicsérje őt, amikor az édesanyjával beszél telefonon. Mialatt reggelizik, Béla bácsi előkészíti a havasimeggy-szedőt, két vödröt, egy nagyobbat magának és egy kisebbet Andrásnak, s a necceket. A fiú még nem látott áfonyaszedőt, csak hallott róla. Úgy néz ki, mintha egy négyszögletű tál lenne, az egyik oldalán fogakkal. Az áfonyaszemek beleakadnak a fogakba, onnan meg belegurulnak a tálba. Az öreg vizet tölt az üvegbe, megcukrozza, s felcsomagolja a maradék puliszkát, beleteszi a hátizsákjába, majd meggyőződik, hogy András jól felöltözött-e, tudva, hogy a hegyen ilyenkor hűvösebb van, mint a faluban. Kilépnek az ajtón, de Béla bácsinak eszébe jut valami, s visszamegy. Nemsokára egy nagy nejlonnal jön ki a házból. 
– Az meg minek kell? – kérdezi András. 
– Úgy tanuld meg, hogy mindenre fel kell készülni, amikor a Hargitára mész. Jön egy eső, s ha nincs, ahol meghúzódjunk, magunkra terítjük a nejlont, s legalább nem ázunk meg. 
– De ugye most nem lesz vihar?
– Azt nem lehet tudni. A hegyen bármi megtörténhet. Az is lehet, hogy felmegyünk, s nem jövünk többet vissza.
– Miért ne jönnénk vissza?
– Majd megérted, ha megnősz – mondja Béla bácsi, miközben megpödri a bajuszát, s a kapu felé irányítja Andrást egy határozott kézmozdulattal. 
Mire kiérnek a faluból, András már elfárad. Szerencséje ugyan, hogy Béla bácsi a falu végén lakik, közelebb a hegyhez, mint mások, de nem szokta meg, hogy egy munkától megedzett vénemberrel lépést tartson. A szüleivel nem szokott a Hargitára járni, s Béla bácsi is eddig mindig csak a mezőre vitte, amikor kaszált, vagy a szénával, pityókával dolgozott. Ahogy mennek felfelé az úton, az öreg egyszer csak bemegy az erdőbe két fenyő között, s kiszól onnan Andrásnak:
– Na, András, gombássz. A sárga a rókagomba, most inkább azt szedjük, mert Margit néni azt mondta, hogy olyat vigyünk neki, mert a magyarországi vendégei azt szeretik a legjobban. De ha kapunk hiripet, azt is leszedjük, mert az a legfinomabb gomba – s azzal már hajolt is le egy rókagomba után. 
András is bemegy a fák közé, vet egy pillantást a gombára, de csak egy dologra tud gondolni. Pontosabban kettőre: a medvére és a kígyóra. Egyikkel sem akar találkozni, úgyhogy szorosan Béla bácsi után megy. Nem is érdeklik már nagyon a gombák, csak körbe-körbe nézelődik az erdőben. De megpillant egy nagyobb csoport rókagombát, s már rohan is, hogy leszedje őket. Vagy kilenc-tíz szép darabot is beletesz a neccébe, s ismét körbenéz, Béla bácsit sehol nem látja. Elkiáltja magát, de nem jön válasz. Megint elkiáltja magát. Hirtelen megreccsen az ág András háta mögött, s ott terem Béla bácsi. Azt mondja, ne kiabáljon, hogy más ne tudja, itt vannak az erdőben, mert idejönnek, s leszedik előlük a gombát. Csendben kell lenni. Az öreg megnézi András gombáit, majd továbbmennek. A fiú nehezen tartja a lépést az öreggel, neheztel is rá, amiért mindig elmegy, s megkerül egy-két fát, nem talál-e még gombát. Ilyenkor szem elől téveszti, s jönne, hogy kiáltson, de az öreg szerint csendben kell lenni az erdőben. 
András fáradt. A necce majdnem megtelt gombával, s már alig tud menni Béla bácsi után. Nézi maga előtt az öregembert, akinek mintha új erőt adott volna az erdő. Fiatalos a mozgása, nem súrolja a derekát, s még néha el is fütyörész egy-egy nótát. Az erdő nyugalma zavartalan, csak András érzi magát szorongva a medvék és kígyók miatt. Béla bácsi hátranéz, a tekintetével megsürgeti őt, akinek persze eszébe jut, hogy ügyesnek kell lennie az új szobája miatt. Utol akarja érni az öreget, amikor hirtelen megreccsen egy ág a háta mögött. Egyből eszébe jut a medve, elhalványodik az arca, s szaladni kezd Béla bácsi felé, de megbotlik egy kiálló faágban, és elesik. Szerencsére nem üti meg nagyon magát. Ahogy felocsúdik, hátranéz, s fellélegzik, hogy nem lát medvét maga mögött. Aztán észreveszi a gombákat, ahogy összetörten és megviselten szanaszét hevernek mellette. Erre aztán Béla bácsi is visszajön, meglehetősen komor arccal. Csak annyit mond, hogy nem szabad szaladni az erdőben, de ez elég Andrásnak. Szégyelli magát. Fölösleges magyarázkodnia, hogy egy reccsenéstől rémült meg, úgysem értené meg az öreg, mennyire megijedt abban a pillanatban. Igazából az öreg az oka mindennek. Ha nem baktatna folyton előre, ő nem maradt volna le, nem ijedt volna meg, és nem esett volna el. Sőt, ha az öreg megengedte volna, hogy otthon maradjon, akkor sem esett volna el. S még el sem fáradt volna. De már nincs mit tenni. Béla bácsi összeszedi a gombákat, s elindul. Mennie kell utána, ha nem akar ismét lemaradni. Nem akarja, hogy megint baj történjen.
Lassan kiérnek az erdőből. Szemközt már látszik a hegyoldal, ahol Béla bácsi havasi meggyet akar szedni. Kopár. Fa már egy szál se rajta, mind kivágták. Csak néhány tuskó, korhadt farönk jelzi, hogy valamikor ezt a hegyoldalt is sűrű fenyőerdő boríthatta. Mostanra jól benőtte az áfonyás, amelyet csak néhány magányos bokor és szikla tarkít. Béla bácsi léptei egyre szaporábbak és határozottabbak, ahogy közelednek az áfonyás hegyoldalhoz. Minden hegyoldalt jól ismer. Tudja, hogy melyiket honnan lehet a legkönnyebben megközelíteni, melyikre miért érdemes menni, sőt, talán még azt is tudja, hogy melyik hegyoldalon milyen sorrendben követik egymást a fák. András már alig bírja tenni a lábait egymás után. Mindent belead. Akárcsak a nap, amely egyre tüzesebben süti a hegyoldalt. Mintha felbőszült volna, hogy nem tud eléggé betörni a fák közé, ezért a kopár hegyoldalon tölti ki a mérgét, tudva, hogy a gyengén mindig könnyebb uralkodni. 
Kisvártatva elérnek a hegyoldal közepéig. Letelepednek egy közepes szikla oldalában. Itt nem tűz olyan veszedelmesen a nap, mindkettőjüknek jólesik az árnyék. Béla bácsi figyelmezteti, hogy ne menjen lennebb a hegyoldalon, mert alul van egy sziklás, cserjés rész, és még egy szakadék is. Óvatosan kell járni-kelni a hegyen. Miután ezt elmondta, előveszi hátizsákjából a cukros puliszkát. Felét Andrásnak adja, akinek a száját és fogait már lilára színezte az édes, érett áfonya, ami után meglepően jólesik neki a cukros puliszka. Elégedetten issza rá a hűs hegyi forrás vizét, amellyel még az erdőben töltötték meg az üvegjüket. A rövid falatozás és pihenés után elkezdik az áfonyaszedést. Béla bácsi az áfonyaszedővel, András a két kezével fog neki a szaporátlan munkának. Lassan gyűlnek a szemek a vödörbe. András türelme egyre jobban elfogyóban van, s ezen a tűző nap izzasztó melege sem segít. Megörül, amikor nem messze az árnyékot adó sziklától, tökéletesen megért és nagy áfonyaszemeket talál. Szedi őket egy darabig, majd hirtelen arra gondol, hogy nem tudja, hol lehet Béla bácsi. Kiegyenesedik, felnéz, de nem látja. Összeszorul a gyomra, mégis próbál nyugodt maradni. Jó ötlete támad: feláll a szikla tetejére, onnan biztos észreveszi az öreget, s már lép is a szikla felé, amikor hirtelen megbotlik, és ismét elesik. Szerencsére korábban letette az áfonyás vödröt. Igaz, nem tudott valami sokat szedni, de ha még azt a keveset is kiönti, akkor Béla bá’ nem lesz elragadtatva a mai teljesítményétől. Az áfonyaszemeket úgysem lehetne olyan könnyen felszedni a földről, mint a gombákat. Az öreg valószínűleg így sem lesz elégedett. András már megfigyelte, hogy bármi jót is tegyen, soha nem dicséri meg, csak mindig azt mondja, hogy mit kell jobban s másképpen csinálni. Soha nem elégedett vele, s szóvá is tette ezt az anyjának, mikor még itthon voltak. Az anyja akkor azzal próbálta nyugtatni, hogy Béla bácsi szereti őt, csak azért nem dicséri meg soha, mert gyerekkorában ő sem kapott dicséretet a szüleitől, emiatt pedig nem tudja, hogyan kell dicsérni. A maga módján értékeli, ha segít neki, vagy valami jót csinál. Jó lesz vele, s gyorsan eltelik a nyár, meglátja.
Andrásnak sikerül felmásznia a sziklára, igaz, előtte alaposan megnézte, hogy van-e rajta kígyó, mert Béla bácsi figyelmeztette, hogy a melegben a kígyók szeretik a köveken süttetni magukat a nappal. Körbenéz. Észreveszi az öreget, akinek gyorsan jár a keze munka közben, és nyugodtnak tetszik, mintha semmiről nem kéne tudomást vennie. Látszik rajta, hogy otthon érzi magát. András hirtelen elkiáltja magát: 
– Béla bácsi! Hol van? – Nem jön válasz. Az öreg meg sem moccan, pedig a fiú biztos benne, hogy meghallotta. Közben észreveszi, hogy a Hargita csúcsa felől gyülekeznek a felhők. Eszébe jut a nejlon, amelyet Béla bácsi tett oda, ha netán esni kezd, de nem szeretne egy vihart sem a hegyen tölteni. Újra kiált:
– Béla bácsi! Mikor megyünk vissza? – Semmi. Az öreg csak lennebb hajol újabb áfonyaszemek után. A fiú ismét kiált, de megint nem jön válasz. Dühösen lemászik a szikladarabról, s Béla bácsi felé indul. Hirtelen megpillant egy korhadóban lévő farönköt, és kihagyhatatlan lehetőséget lát benne. Most aztán ráijeszt az öregre, hogy figyeljen rá jobban, s azzal meggurítja a farönköt a szakadék felé, majd leguggol egy közeli bokor mögé. A farönk körülbelül akkora, mint András. Először csak halkan és lassan gördül egyik oldaláról a másikra, majd erélyesen dübörögve gurul lefelé, aztán a dübörgő hang megszűnik, és egy tompa puffanás hallatszik. Béla bácsi meghallotta. Felegyenesedik. Az arcáról leolvasható, hogy arra gondol, András gurult le a szakadékba.
– András! András! – kiáltja olyan hangosan, amennyire csak tudja. Visszhangzik, mintha maga a Hargita felelne vissza a kétségbeesett üvöltésre. 
Na hadd el, öreg. Te sem feleltél nekem, én sem fogok neked – gondolja magában András, s jobban lehajol a bokor mögé, hogy Béla bá’ semmiképp ne vegye őt észre.
Az öreg elejti az áfonyaszedőt, s futni kezd. Egyenesen arrafelé, amerről a dübörgő hangot hallotta. Pontosan ott áll meg, ahol ő állt, amikor meggurította a rönköt. Ha a futás nem fárasztja ki, talán még egyszer elkiáltja magát, de nincs ereje. Biztos benne, hogy a gyerek legurult a hegyoldalról, egyenesen a sziklák közé. Felgyorsuló léptekkel lefelé veszi az irányt. Semmivel nem törődik. Nem néz hátra, nem néz a lába elé. Csak a lenti sziklákra és a szakadékra figyel. Szemével Andrást keresi a sziklák között. Hirtelen megcsúszik a lába alatt meginduló apró kavicsokon, s a földre esik. Először lassan fordul át egyik oldaláról a másikra, majd egyre gyorsabban, akárcsak a farönk. Semmiben nem tud megkapaszkodni, és néhány fordulat után úgy tűnik, már nem is akar. A dübörgő hang egyszerre megszűnik, majd a nagy test tompa puffanása hallatszik. 
Lomha szürke felhő kúszik a nap elé. Hűvös lesz. A langyos nyári szellő helyett csontig hatoló, dermesztő hegyi szél érkezik. András lassan feláll a bokor mögül. Sápadt arcára kiül a félelem. Ahogy előrelép, önkéntelenül néz a szakadék felé. Szeme megtelik könnyel, s arcára ráesik egy hideg esőcsepp. Egyedül kell lemennie a hegyről. 

A novella lapunk 2024. augusztusi számában jelent meg.