Azóta se mondtam senkinek, hogy váljunk el békében. Hogy bármelyikünk fejére eshet a tégla, az a bizonyos. Vagy egyszerre kettő, egy nekem, egy a másiknak. A fejére. Az a bizonyos tégla, a homo sapiensi, a gondolkodó ember téglája, a tervező, jövőbelátó emberé. Az önnön békéjére, lelkiismeretének nyugalmára törekvő emberé. Aki tudja, bánná a haragot. Mert a halál mindent eltörpít, lényegtelenné tesz. Csak a béke viszi át a holtat oda, ahová élő nem követheti, ahonnan nem jön felmentés, megbocsátás.

De a nővérem nem akarta. Nem ismerte be, amit tett. Pedig hát akkor már félúton voltam kifelé az aktív nemi életet élők világából, s ezért könnyű lett volna megbocsátanom. Különben is, főleg neki akartam jót, mert tizenöt évvel volt idősebb nálam, és pont arra készült, hogy kiüssék a szívét. Pontosabban, hogy megállítsák és újraindítsák, hát felkészülhetett volna a legrosszabbra. De nem, hajthatatlan volt. Pedig akkor már nekiadtam volna a férjemet magamtól is. Vigye el egy körre, ha akarja. Nem ő lett volna az első, és nem is az utolsó. De ég és föld volt a kettő, a férjem és a nővérem, ég és föld az is, amiért tették, pedig ugyanazt csinálták. A férjem csak részesedni akart mindazokból a nőkből, akik jók voltak hozzám, és én is hozzájuk. Így sorra kerültek a barátnőim is. S mivel válogatós voltam, tényleg remek asszony volt mind. Tele élettel, ötlettel, csillogással. És zenével. Valami szép lelki zenével, amelyet a világgal, gyerekekkel, virágokkal, férfiakkal, fazekakkal való kapcsolatuk hozott létre bennük. Élettől duzzadó, de harmonikus zenéjű volt mind.

A fenébe, de tényleg, nagy, tápláló mellűek voltak egytől egyig. A nővérem is. S a férjem osztozkodni akart velem, úgy gondolom, mert nagy bűntudata sose volt. Igen, a nők is szívesen bújtatták az ágyukba, mert az otthonunk szelleme szép és szabad volt. Áradt belőle a bőség, a nyugalom, és helye volt benne mindenkinek és mindenki kedvenceinek. Valaki meg is jegyezte, olyan, mint Noé bárkája.

Csakhogy Noémi nélkül nem ért semmit. Akik el akarták szeretni, nem tudták ezt. Azt hitték, elég, ha a férjemet bevonszolják az otthonukba, mint egy sikeres vadászat élő trófeáját. És olyan lesz, az ő otthonuk is olyan lesz, mint az enyém.

A nővérem más volt. Ő régóta cápázott, kapdosta el kedvére a férfiakat. Jól keresett, belement minden pénzkereső kalandba külföldön is. Hát úgy érezte, szíve joga elindulni egy markáns férfiarc és jó pasipopó után. És tényleg olyan lett a végére, mint egy férfi. Nem tűrte a visszautasítást. Vagyis úgy reagált rá, mint egy férfi. A pasija után ment, és le akarta lőni, mire a családos férfi fölmenekült előle egy fára. Azt hiszem, felesége, gyerekei szeme láttára.

A férjemmel való egyszeri kapcsolata azonban más volt. Bosszú volt, családi bosszú. Az anyánkat bosszulta meg így, aki élt még akkor, sajnos. És tudta is, mi történt, de titkolta. Tudta az egész családom, csak én nem. Titkolták hosszan, önuralmat gyakorolva miattam, és persze el is kerültek, mert rossz dolog titkot hordozni, félni, hogy elkottyintják. De aztán, istenem, hogy évekig hordták a titkot, és elkerültek engem, annál szabadabban, már-már felszabadultan dobták le magukról a terhet. Fájt, tényleg fájt, hogy az egész város ezt csiripelte, hát én miért nem tudtam? És nem, nem tudtam, mert én akkor már egy másik városban éltem, de ott voltak mind lélekben. Összes ifjúkori szerelmem, és mind az összes férfi, akik akartak engem, én pedig nemet mondtam nekik. Az összes apa- és anyapótlék férfi is, akik vigyáztak rám, óvtak szavaikkal, nehogy rossz, korai tapasztalatok érjenek a férfiak részéről. És ne tudjam szeretni a férfit, ne tudjam élvezni a férfit, ha majd választok. Mert igen, ott voltak szegények mind, akik uralkodtak magukon, mikor előreléptem, de aztán gyorsan vissza is, és sokat a nemi tapasztalkodásban. Uralkodtak magukon, és nem haragudtak, de hagyták, hogy én viszont bármit megtegyek velük nagy, szűzies tapasztalatlanságomban. Igen, hogy felajzzam őket, és aztán úgy is hagyjam. Megbocsátották. És nem kínlódásnak vették a dolgot egy hülye kis picsával, pedig tényleg az voltam, hanem éppen hogy érdeklődéssel, már-már ámulattal figyelték, ahogy felfedezem a testüket. Azt a testet, amelyet ők már ismertek évezredek óta, az unalmas testet, amely másnak tele van titokkal és meglepetéssel. Nevettek is, nevettek velem, ha egy-két részük igazi fejtörést okozott nekem. De komolyan, én még annyi nadrág alatt meredő hímtagot azóta se érzékeltem. Legalább most van mire emlékezni, én akkor viszont csak csalódott voltam. Hogy hogyan is lehet álló nemi szervvel, félig már nemi életet élve beszélni, enni, köszönni az ismerősöknek stb. Pedig lehet, nekik, a srácoknak lehet. Míg engem, a nőt elöntött, eltalált a nem ingerek záporozó nyila. Meg voltam hökkenve, és le voltam terítve. De csak félig, többnyire. A srácok rendesek voltak hozzám, és főleg miattuk fájt, hogy az egész város csiripelte. Miattuk, akik végtelenül jók voltak hozzám, de ugyan mi végre, ha végül a férjem a nővéremre cserélt. Helyettük is fájt. Fájt, mert nem mondhattam el nekik, egyenként külön-külön, és a pótapáknak sem, hogy a szex bosszúra is jó. Hogy a nővérem féltékeny volt rám, mert anyánk jobban szeretett. Ezért kapta el a férjemet, és naná, akkor, mikor terhes voltam. De anyám se mert visszavágni a nővéremnek, csak a végén, amikor már nem félt, mert nem függött tőle. Azt mondta neki, miért ne szeretném, ő sose bántott. Ez igaz volt, mi anyámmal nagyon tiszteltük egymás útjait. Így lehettem én egy grófcsaládban nevelkedett, de öt elemit végzett asszony diplomás lánya. Csak így. És anyám tán előbb is visszavágott volna a nővéremnek, hogy megelőzzön mindenféle bosszút. De nem mert, mert a nővérem képes volt hazug, valótlan vádakra is, mert főleg önimádó volt. S mikor a lánya cukorbeteg lett, azt mondta, anyánktól örökölte, nem tőle. Anyánk a cukorbeteg, csak titkolja. Pedig anyánk nem volt cukorbeteg, és mégis ezt csiripelte a város.

No, de engem tényleg megcsaltak, hogy enné meg a fene. És nem is egyszer. A férjem nem számolt a következményekkel, hogy elszakít tőlük, el minden asszonytól, akivel lefekszik. Mert nők közt csak egyetlen tabu van, a másik pasija. Azt békén kell hagyni, arra kezet nem lehet rátenni. Mintha csak valami országrész, geopolitikai csomópont volna. Holott a pasik már vígan osztozkodnak a nőkön, adják-veszik őket, legalábbis szóban. Az is lehet, hogy csak szóban. Szájhősködnek csak, nem tudom. Az én generációm még nehézkes volt, nagyon felfújta a dolgot, a nemiséget. De viselte a következményeit is. A lányaim szemében remek, mindent kibíró asszony lettem, és boldogan falaztak nekem, mikor szeretőm lett. A fiam szemében pedig szerintem a jövő új példaasszonya vagyok, mert torkig van a tartós kapcsolatú nők féltékenységével, hogy fojtogatják a féltő kérdéseikkel, ahelyett, hogy büszkék lennének rá, micsoda remek pasijuk van, hogy ennyi nőnek kellene még. Rajtuk kívül. Mert én tényleg, de tényleg nem tudtam, nem bírtam féltékeny lenni. És lehet, hogy ebben férfi voltam. Bűntudatom is van emiatt, mert azt mondják, aki nem féltékeny, az nem is szereti a másikat. Én szerettem a férjemet, és rossz lett volna elveszteni mindazt a jót, amit tőle kapok. Mert jószívű volt mindig, és hagyott is járni az utamon. Ezért nem tudtam, és nem is tudok rá igazán haragudni. Annyi minden van még a szeretkezésen túl, szeretkezés után, amiben meg kell egyezni.

Viszont ő megelégelte, a férjemnek elege lett a saját hazudozásaiból, és egy nap feldühödött. Ki tudja, kire, mire lett dühös, de dühből mondta, hogy igen, van valakije. S én a hezitálására, hogy mi lesz, ha nem lesz az igazi az aktuális nő, azt válaszoltam, szeressen, ha elszeretett tőlem, akkor már más dolga nincs, mint szeretni téged. Közben azért bőgni szerettem volna, de mennem kellett dolgozni. Aztán a nyakamba szakadt minden gond. Később állás nélkül is maradtam, mégsem bántam meg a döntésemet. Csak néhányszor. De akkor se kezdtem el visszakönyörögni magam. Mert szerintem nincs férfilohasztóbb dolog egy siránkozó nőnél. Igazából nem akartam egy másvalakire gondoló, vágyó ember mellett tölteni a karácsonyt. Nem akartam börtönőr lenni. Nem akartam megélni, amit egy ismerősöm, aki végignézte, -hallgatta férjének sírását, kínlódását az ágyban azon az éjszakán, mikor az új szerelme külföldre repült, talán örökre. És az ismerősöm azt mondta, ezzel és így lett vége a kapcsolatuknak. Ezzel a zokogással egy másik nő után. Pedig évtizedes kapcsolatuk volt, jó társai is voltak egymásnak, és példamutatóan nevelték a gyerekeiket. De az a férfizokogás felejthetetlen volt az asszony számára, a fülébe, agyába, szívébe égett, és megbocsáthatatlan volt.

Végül is a férjnek kellett volna búcsúzkodni, akár egyedül. Feleség, szerető nélkül. Elengedni, amit el kell, akit muszáj. De annyi vér már nem volt a pucájában, na. Hogy megemberelje magát, és eltitkolja könnyeit a felesége elől. Vagy azt gondolta, hogy lehet? Hogy még ezt is megoszthatja vele? Egyszer talán egy jobb, kevésbé szexmániás világban majd lehet. Lehet szeretni is, szexelni is szabadabban. Vagyis szeretni nem is kellene szabadabban, mert szeretni az ember csak egyféleképpen tud. Pontosan nem tudja, mi is az, de rögtön és biztosan tudja, hogy a szeretetének hol vannak a határai, mi fér még bele.

Ahogy én se tudom, mit is érezzek a megcsalatásom miatt. Mivel nem voltam féltékeny, nagyon csalódott se lehettem. Nem is voltam. Sőt, egyszer inkább a nőket sajnáltam, egy nőt, aki hiába várta a férjemet. Nem tetszett, hogy a férjem becsap másokat, rossz ómen volt, rossz jele a házunknak, családunknak. Igazán nem akartam, hogy bárki is átkot szórjon ránk és a gyerekeinkre.

Tényleg ki akartam békülni a nővéremmel, de nem hagyta. Azt viszont igen, hogy a férje súgjon neki. Behallatszott a telefonba, hogy azt mondja, ne hagyd, ne hagyd, hogy csőbe húzzon. Pedig hát mondhatta volna azt is, ha én eltűrtem a férfifalóságodat, mondd el neki, legalább egynek mondd el, miért tetted? De nem volt, a sógoromnak se volt elég vér a pucájában, bizonyára semmissé akarta volna tenni a múltat, a régvolt férfiakat, hogy békében tudjon megöregedni asszonyával. De vér akkor se volt. Talán már pucája se. Olyan volt, mint egy kotnyeles, káráló vénasszony. Anya, aki rejtené a lánya szennyesét, nő, régimódi nő, aki szerint a nőnek örökre hűségesnek kell maradnia, de ha már kitudódott, le kell tagadni a férfi előtt. Hát, a nővéremék igencsak nemet cseréltek a hosszú évtizedek alatt. De megértem, mert a férjének meg súlyos kisebbrendűségi érzése volt. Egyszer, vagy lehet, hogy többször is, azt mondta neki a nővérem, legalább dohányozzon, hogy férfiasabbnak látsszon. Legalább a cigivel tudjon eljátszadozni, ha már a farkával nem tud, gondoltam én. 

De mi akkor is megbékélés nélkül váltunk el. Mert akkor én nagyon megsértődtem. Nem akartam én senkit csőbe húzni. A férjemet sem, mert jut eszembe, nem azért csalt meg, mert hideg voltam. Dehogy. Teljes felelősséggel kijelentem immár, hogy könnyen, jól és többször élvező nő voltam. És vagyok is, bár ez hatvan felé már ciki. De akkor is így van, jó munkát végeztek a srácok, hagytam, hogy a magam ütemében fedezzem fel a testet, a férfiét.

A békére törekvők köréből akkor is kikerültem, azóta se, sohase mondtam senkinek, hogy váljunk el békében. Kitaszított lettem, pária. Mert azóta se mertem ilyet mondani. Annyira belém égett a válasz. A teljes kudarc.

Csak ma jutott eszembe, hogy végül is mondhatnám a kolléganőmnek, akivel majd egy évtizede szép csendben versenyzünk a legjobb helyért. A legjobban húzó ló helyéért. A ló meg úgyis vagy felfordul a téglától, vagy nem. És ha nem, akkor csak húz tovább. Legfeljebb később lesz kolbász belőle.

A novella lapszámunk 2024. júliusi számában jelent meg.