Hát ezt se gondolta volna Ákos! Hogy éppen itt, ebben a semmi kis faluban fog döngetni egy Lendivel, naná, hogy négykerékmeghajtás, árkon-bokron keresztül, de nem buliból, hanem tiszta élesben, hogy öreg Acsády János még ideérjen. Na, de nem itt kezdődik a történet. 

Amikor a horhosban vonszolta fölfelé a tántorgó festőt, Bódogot, akkor már belévillant, hogy egyáltalán nem érti, mi zajlik itt. Bódog olyan másnapos és kába volt, szorosan bele kellett karoljon, hogy el ne essen, vagy hogy meg ne álljon úton-útfélen okoskodni. Ákos pedig már azt hitte, hogy ismeri a falut, de akkor kezdte sejteni, mekkora nagy történetbe keveredett. És ezt most be kellett ismerje, hogy ez valami egészen más, mint a Csillagok háborújá-nak hiányzó része, amit már el is kezdett írni. Írni? Mi az, amit meg lehet írni? Mi az? Mert ez itt az élet, az élet maga! Ezt meg sem lehet írni. 

Felfelé tartottak, a telep felé, ahol először Nózikával járt. Nózikának igazi apja volt, szobrász, kőfaragó, de valójában temetkezési vállalkozó. Nózikának Ignác a rendes neve, mindig ott ül a fűzfa alatt, amelyet a fiúk valamiért szentnek neveznek, és figyeli a patak fodrozódó vizét. Ritkán szólt, de Ákos akkor se értette. Tőle kapott egy fűzfa botot. „Az árnyéka mutatja a Napot”, mondta. Ákos ezt se értette, de ráhagyta. Kedvelte Nózikát. Az erdőn át ballagtak föl, az egyik kis házra ki volt írva: „Rendelő”. Emike néni ott sürgölődött. Benn kezelőágy, üvegszekrény, vízcsap, de mégis inkább egy vegyesbolt volt. Gibson, a telepvezető ide pakolt mindent, amit fölhozott a bucsinoknak. Hogy a bucsinok miért „veresszőrűek”, arra Anton, aki az istálló sarkánál kalapálta a kasza pengét, azt felelte, hogy a postás, a pap vagy a doktor lehetett egy időben veres. 

Antontól tudta meg azt is, hogy amíg Gibson ide nem jött, jó világ volt. Bódog volt a főnök, olyan intézőféle. Öreg Acsády tette ide. Bódog kitanult asztalos volt, de mindenhez értett. Nélküle Gibson, aki akkor jobban beszélt németül, mint magyarul, itt nem élt volna meg; amikor ide került, Bódog segített neki mindenben. Csináltak kutyakiképzőt, még tenyésztettek is, nevetett Anton. Aztán rájöttek, hogy a szénégetés mellett a fakitermelés is sokat hoz. Meg a deszkaüzem. Olyanok voltak, Bódog meg Gibson, mint a testvérek, bár Bódog ügyesebb volt, együtt dolgoztak, együtt ittak is… Aztán Bódog kezébe beleszaladt a fűrész, magyarázta Anton, és akkor Gibson nagyon megijedt, kiborult, hogy Bódog az idegeire megy, nem hagy neki levegőt, mert mindent pillanatok alatt megcsinál. Nem hagyja, hogy ő is végiggondolja a dolgokat, pedig Gibson felel mindenért. A kórházba még bevitte Bódogot, de haza már nem hozta. Mert addig itt is lakott. Aztán ki lett tiltva. Mire a kórházból kijött, minden cuccát le kellett vigyek Tarvágásra, az öreganyja putrijába, húzta el a száját Anton. Azóta lakik ott. Próbálkozott visszajönni, de Gibson elzavarta. Lenn a házat rendbe rakta, be is festette később pirosra. Valikát, az angyali kis feleségét már oda vitte. Ide azóta nem jöhet. Nem is beszélnek. Bódog meg, amikor Valika meghalt, bánatában festeni kezdett. Igazából Valika volt a festő, de meghalt. Mindegy, Bódog ide a telepre nem jöhetett föl, még a birtokra se. Gibson elküldte, hogy nincsen közük egymáshoz. Miért is jönne? Néha tán még fest, vagy már azt se. Nálam van egy képe, az nagyon szép… Azóta iszik nagyon, hogy Gibson megforgatta benne a kést. Mert megforgatta benne, pedig gyászolt a szerencsétlen. Ugyanis Bódog egyszer csak megjelent itt fönn, szépen jött, rendesen öltözve, hogy ajándékot hozott. Megfestette Gibson anyját, akiről az annyit mesélt. A gyönyörű lao nőt. Hozta a festményt, de Gibson meg se nézte, úgy dobta ki Bódogot, a képpel együtt. Pedig azon egy nagyon szép teraszos ház volt rajta, s az árnyékban ott ült Gibson anyja. Szinte nem is látszódott. De én láttam. Ott mosolygott a gyönyörű nő az árnyékban. A képen. Én láttam, mert én szedtem föl a képet a földről. Bódog elkullogott, mint egy kutya. Azóta csak van. Megissza a magáét, de nem rossz ember – bólogatott Anton –, aztán ezekről ne beszéljen ám senkinek.          

Azokban a napokban történt, hogy a telepről lefelé jövet megálltak, és Nózika mutatott Ákosnak egy fát az Ararát birtokon. Nem volt az magas, csak olyan ember méretű, de ahogyan Ákos nézte, olyan vaskos, hogy hárman se érték volna körül. A törzs tetején – mondhatni, a feje búbján – hajtottak a vékony vesszők. 

– Haldoklik – mondta Nózika. Ákos látta. Azt is, hogy a fa tövétől körkörösen terjed széjjel a szárazság… Na, de most vágunk a közepébe, mert ez már öreg Acsády János története. 

Merthogy végig öreg Acsády János születésnapjáról van szó. Erre készült az öreg. Semmit nem bízott a véletlenre, hanem készült serényen – persze, amennyibe az az olajfa került, nem lehetett kevés, de maradjunk abban, hogy készült az öreg. Miután mindent előkészített, szokása szerint elment az Északi-tengerhez. Itthon a népes családja ünnepi vacsorával várta. Az öreg ennek nem örült, mert nem volt jóban a gyerekeivel, egyik fiát ki is tagadta, de nem rendezett jelenetet. Ennyit ki lehet bírni a rokonokkal, vont vállat, de azt mondta, hogy előbb még szeretné látni a birtokot, hiszen ott még folyamatban vannak bizonyos előkészületek, a gödör helyét is kijelölte, és most két hétig távol volt. A rokonok kicsit zavarba jöttek, mert a titkos „ajándék” már ott volt kinn a birtokon.

Ugyanis öreg Acsády Jánost azzal akarta meglepni a család, hogy távollétében elhozzák „a fát”, amelyet ő maga talált Toszkánában, hogy majd alkalmas pillanatban áttelepítse ide az Ararát szőlőhegyre. De a család megtudta a titkot, kiszimatolta a részleteket, és elhozta. Égre emelt tekintettel ki is fizették a temérdek pénzt, megszervezték a szállítást, és el is ültették a birtokon. Iparkodniuk kellett, hogy mire öreg Acsády János megjön, készen legyen minden. Három ember három napig ásta a hatalmas gödröt, bélelte megfelelő folyami kavicsokkal, ilyen-olyan kémhatású komposzttal, meg miegyéb. Hatalmas kamion hozta a tömzsi fát az irdatlan földlabdával. Daru emelte be helyére, amit Toszkánában szakítottak ki gyengéden a talajból. Nem volt az olyan egyszerű. Hajnalban kezdték, de délig eltartott, mire kiemelték. Aztán még a szállítás. És egy hete már, hogy elültették… 

Öreg Acsády Jánost meg vitték a birtokra kocsival. Hogy örülhessen az olajfájának, amelyet, mindenki tudta, ő maga választott ki. Ezt az ajándékot elhibázni nem lehetett, gondolták.

Öreg Acsády János meg csak állt, és bámult. Nézte a négyszáz éves olajfát, és nem jött ki szó a száján. A fa tövétől indulva ugyanis körkörösen terjedt a szikkadás, mint a tó tükrén a hullám. Ahol ez a kör elérte a szőlőtábla sarkát, már kókadtan lógtak a levelek. 

– Na, ezt jól megcsináltátok – nézett öreg Acsády János, az ünnepelt, kővé dermedve a szőlőhegyen. – Mit műveltetek?! – hördült sebzetten. 

– Elhoztuk a fát. Isten éltesse! Elhoztuk, hogy ne legyen többé egyedül. A maga fáját, amit kiválasztott Toszkánában… – szónokolt fia, Vajk úr, az ünneplők gyűrűjében. 

– Nem értjük, mi történt… – krákogott Gibson. – Egy hete ültettük ide – nézett elkeseredve a köpcös olajfa felé –, de majd magához fog térni. Tegnap volt itt Sztojka, elhívtuk őt is. Csak azt kérdezte, pontosan hogyan s mikor emeltük ki, mondtuk, délre járt, mire végeztünk. „De elmondtam, csakis éjszaka! Maguk megőrültek.” Csak ennyit szólt, és elment… Most mi lesz? – kérdezte halkan Gibson az öreget, amikor ketten maradtak, mert a többiek megvert kutyafalkaként csendesen vonultak a filagória felé. Tudták ők jól, hogy valami nagyon nincsen rendjén. 

– Azt nem tudom – nyögött az öreg –, csak azt, hogy mi van. Pusztulás. Meghalt… 

– De még megmaradhat – próbálkozott erőtlenül Gibson, mire az öreg csak legyintett:

– Árnyéka nélkül?! 

Pedig micsoda vízió, gyönyörű elképzelés vezette! Acsády János élete nagy részében a tengereket járta, s csak idősebb korában szállt partra – képletesen és ténylegesen is. Ekkor a szőlőműveléssel kezdett foglalkozni, amelyet tökélyre fejlesztett. Messze földön híresek lettek a borai. Biodiverzitás – ez volt a jelszó, amelyet a környezete nem értett, ezért inkább valami varázsszónak sejtették. Köztudottá vált, hogy nem használ vegyszereket, sőt, ezt szomszédjainak sem engedi. Aki nem értett egyet vele, annak felvásárolta a területét, ültetett néhány gyümölcsfát, és parlagon hagyta. Nem gyarapodni akart, csupán védőzónát vont a birtoka köré. Ott aztán vígan termett a gyermekláncfű, cickafark, a levendula, csak hogy néhányat említsünk. Buzgón döngicséltek a méhek és a számtalan rovar. Ott bóklászott már a hét darab bárány, meg a sok szép apró baromfi, és boldogan csiviteltek, csattogtak a különféle madarak. 

Az évek teltek, s a hegyen már csak az utolsó mozzanat hiányzott. Öreg Acsády János pedig már csak ezzel a kérdéssel foglalkozott. Kereste a királyt. A bölcset. A társat. Azt az olajfát, amelyik már csupán jelenlétével is méltó ura és rendezője lesz a birtoknak. „Akinek” a lábához akkor ő majd leülhet végre, s kedvére hallgathatja a csendet vagy a madarakat, a méheket, arcán érezheti a szellő hűvösét, s készülhet a soha el nem múló pillanatra. Mert az lesz az ő igazi születésnapja.

Aztán ahogyan közeledett ez a bizonyos nap, úgy vett erőt családján az izgalom. Öreg Acsády János nem értette ezt az izgalmat, de nem zavartatta magát, hiszen a születésnapokról megvolt a saját véleménye. Ő ugyanis egy idő óta nyilvánosan soha nem ülte meg ezt a napot. Mert mikor a gyermekei megszülettek, kiábrándult. Az ütötte szíven, hogy észlelte, milyen sokat sír egy csecsemő. Nem baj, majd ha felnő, könnyebb lesz az élete, hessegette el az aggodalmát, most még a születési sokk is megviseli. Elvégre a teljes komfortból a kiszolgáltatottság állapotába érkezett. De ahogy haladt az idő, rádöbbent, hogy felnőttkorban sincs több öröme az embernek, mint bánata. „Na, de akkor mi az értelme az egésznek? Hogy gyerekek születnek? Hiszen így csak a bánatot adom tovább, némi örömmel enyhítve… Már ha az én életem megfelel az átlagnak. Na ja, siralomvölgyben élünk… De milyen alapon taszítok ide egy emberi lényt? Miért nyújtok segédkezet neki a hosszú vándorláshoz, zarándokúthoz?” 

Nem akart bűntudatot érezni, hiszen ez amúgy is távol állt tőle, tehát azt kellett gondolja, hogy a gyermek nem azért születik, mert ő és a felesége ezt akarták, hanem mert ez a gyermek – így vagy úgy – meg akart születni. Válogathatott a szülőpárok, az időpontok, korszakok, földrészek között, és a többi. És ez volt a megoldás: a gyermeke választotta őt, őket, és nem fordítva. Elvégre a saját szüleit sem okolhatta azért, hogy megszületett – lássuk be, a szülei nem őt akarták abban az adott pillanatban, hanem egymást. Nem tudták, hogy ki fog megszületni a nászukból, de még később se nagyon jöttek rá, hogy ki él velük egy fedél alatt az ő személyében. Lassan megnyugodott, megkönnyebbült, és felszabadultan nézte gyermekeit. Kivéve Gibsont, mert tudta, hogy az ő életébe viszont nagyon durván beleavatkozott.

Gibsont ugyanis Acsády János tízéves korában hozta el Vietnamból, mikor annak édesanyja, Orindzs meghalt. A rokonok nehezen engedték el a fiúcskát, de Acsády János vállalni akarta a felelősséget. Ő az én fiam, mondta könyörtelenül, és elhozta. Gibsont átmenetileg Németországban helyezte el a barátainál, mondván, itthon előkészít mindent. Amikor csak tehette, meglátogatta a fiát, aki nőtt, cseperedett, tanult, de az évek múltak. Húsz év múlva tudta csak végleg hazahozni Gibsont, akinek – kedvetlenül nézte – se a gyökerei, se a szárnyai nem erősödtek meg.

Öreg Acsády János tehát nem tartott igényt arra, hogy bárki köszöntse születése napján, sőt! Azt gondolta, hogy tapintatlan tolakodás, ha ő bárkit lerohan ezen a bizonyos napon, elvégre is ez egy döntés meghitt emléke. És lehet, hogy nem is örömteli az, ha emlékeztetik arra a bizonyos pillanatra, mikor elhatározta, hogy a teljesen komfortos „nemlétből” a nagyon is korlátozott „létezésbe” lép. Lehet, magány kell ahhoz, hogy az ember beismerje: akkor, valamikor tévedett. Mert ide született erre a világra, és itt aztán ismerkedni kezdett az életnek nevezett nagy folyamattal, ahol először is felejtenie kellett kimondhatatlanul lényeges dolgokat, hogy elkezdje megtanulni az esetleges és törékeny tudás néha nehezen összeilleszthető részleteit. Egyszóval nem szerette ezeket az ünnepeket, és önmagából kiindulva, tapintatosan kerülte az ilyen alkalmakat. 

Most pedig itt áll az Ararát szőlőhegyen, amelyet ő tett híressé. Itt áll, kigombolja zakóját a fullasztó hőségben. Meglazítja nyakkendőjét. Nézi a fát, amelyet a saját születésnapjára, saját magának akart. Teljes titokban. És olyan boldog volt, hogy immár kész a mű! Megtalálta ezt a bizonyos fát, akit elhoztak, és most haldoklik. Ezért járta be a világot Dobrudzsától Andalúziáig, a Rajnától a Pó folyóig, Katalóniától Szicíliáig, mire Toszkánában ráakadt. Megszólította őt ez a négyszáz éves „uralkodó”. Mint valami keleti bölcs – gyönyörködött öreg Acsády János. Időt töltött a fával, barátkozott vele, visszajárt hozzá, és beszélgettek. Sztojka Jenővel az oldalán, akinek a kapcsolatot is köszönhette, megbeszélték az ültetvény gazdáival a szállítás idejét és módját. „Nem kell sietni, ez a fa már négyszáz éve arra vár, hogy teljessé tegye az ön birtokát” – így egyeztek meg a tulajdonosokkal és a szakértő Sztojkával. Öreg Acsády megnyugodott – érezte a világ alakulásának ritmusát. Majd elhozzák a fát, de csak akkor, amikor itt lesz az ideje és a helye. Mindennek be kell érnie… Akkor lesz az ő születésnapja, bólogatott talányosan mosolyogva, és szokása szerint nyáron felutazott északra. De előtte vesztére elmondta Gibsonnak, annak a fiának, akinek „jóvá akarta tenni” az életét. Bizalmába avatta, mert ez a fia sem szerette őt, nem volt boldog itt. Mert idehozta! De annyira kárpótolni akarta. Ha erre a fiára nézett, zavarban volt. Elmondta Gibsonnak, hogy övé lesz a birtok. Neki hozza a fát! Az meg csak hallgatott, nézte őt, és hallgatott. Szinte rimánkodott a fiúnak, hogy fogadja el… De a fiú elfordult, és szó nélkül otthagyta… Az öreg most először nem érezte jól magát a régi cimborákkal ott, északon. És most hazajött, és látta, minden összeomlott. Ez a szerencsétlen elmondta a féltestvéreinek, akik ellopták az olajfát! Ide cipelték, és tönkretették. Nem érzett dühöt, csak gyászt. 

– Vigyél haza – kérte Gibsont –, most vigyél, nem érdekelnek – intett az ünneplésre készülő család felé. – Majd megtartják nélkülem… a tort! 

Hát így került bajba Gibson. És ahogy a birtok pusztulásnak indult, úgy az öregnek is bealkonyult. Már fel sem kelt az ágyból. Nem evett, nem ivott, a szemét se nyitotta ki. Rákötötték az infúziót. Gibsont nem látták a faluban. Ákos hiányolta, de egyedül nem volt bátorsága fölmenni a telepre. Nózikát a patakparton találta, a szent fűz alatt. 

– Bódog ma nem jön – vont vállat Nózika –, otthon vacog – bólogatott. – Öreg Acsády haldoklik.

– Gibson tudja? Gyere, menjünk föl a telepre!

Gibson ott ült az irodán, ajtaja nyitva, Nózika bement. 

– Hagyjatok engem! – förmedt rá Gibson.

– Magát hagyjuk, csak a fát nem…

– Tűnjetek innen! – nézte a papírjait.

– Most hal meg apád – mondta nyugodtan Nózika. – Kiszárad, nincs árnyéka. Ha nem hozzuk ide Bódogot, halál lesz.

– Az ide nem jöhet… És apám miattam hal meg?! Te eszeden vagy?! Miattam?! – állt föl Gibson. 

– Ha a srác – intett Ákos felé – elhozza Bódogot, azt, aki csak árnyék, rend lesz.

– Nem! Az ide többet nem jön, kidobtam – csuklott el Gibson hangja. Az asztalra borult, nyüszített.

Ákos akkor már sarkon is fordult, és rohant. Futott át az erdőn, törte a bozótot, elesett, csúszott-mászott, felállt. Futott tovább. Kereste a pirosra festett házat. Benn még sosem volt nála. Tudta, hogy habókos a festő, furcsa képekkel. Piros képek, mióta a kis felesége meghalt, mondták. Büdös, szellőzetlen és hideg a ház. Tárva hagyta az ajtót. Bódog ruhástul hevert az ágyon. Borszag. 

– Hé, Bódog, jöjjön! Jöjjön, mert meghal öreg Acsády János, ha nem jön. – Bódog zavaros tekintettel nézett. Böffentett. – Nem hallja, mit mondok?! – emelte föl Ákos riadtan a hangját. – Indulunk, ember!

– Üres? – vette föl az üveget az ágy mellől Bódog, és vizsgálgatta.

– Mi van?! Jöjjön már! Hol vannak a festékek?

– Minek?! Nem festek… Nem tudok – mondta kásásan.

– Acsády, tudja, kiről beszélek? Jöjjön már, magát kérte!

– János úr, a kapitány? – vonta föl szemöldökét, s értelem futott át az arcán.

– Az, az csak mozduljon már! Ezek a festékek, ecsetek – rámolt Ákos a szatyorba, kétségbeesett tempóban. Veres Bódog nagy nehezen felállt és elindult, Ákos karjába kellett kapaszkodjon, hogy el ne essen. – És mit akar éntőlem? – állt meg megint.

– Hogy befesse a fát… – nyögte Ákos. 

– Milyen fát?

– Az olajfát.

– Pirosra?

– Fenét pirosra, zöldre – mordult Ákos, mire Veres Bódog lecövekelt. 

– Zöldre? De nekem nincs is zöld festékem – fordult a fiú felé egészen kitisztult tekintettel. – Ez tévedés! – mondta önérzetesen, de Ákos csak vonszolta tovább. – Ha pirosra, az jó – morgott –, szomjas vagyok. 

– Ott fönn lesz majd minden, gyerünk, nincs idő, gyerünk! – És vontatta magával. Bódog néha motyogott, de azért jött engedelmesen. 

– Pirosra a fát? Ez már igen…

Dél volt, szakadt róluk a víz, de csak mentek. Át az erdőn, botladoztak fölfelé a horhosban. Fölértek a sárgára szikkadt birtokra, s pillanat alatt száradt rájuk az ing. Gibson ott ült egy kövön a fa alatt, jöttükre felállt. Csak nézett. 

– Vizet – szólt Bódog, s megfogta a demizsont, de üres volt. – Mit csináljak? – kérdezte immár kijózanodva. 

– Be kell fesse ezt a nyomorult olajfát! Zöldre! – Ezt már egyszerre mondta Ákos Gibsonnal, át akarta adni a szatyrot, amelyben a festékeket hozta, Bódog nem vette el, összerándult, majd kiegyenesedett. Gibson odalépett hozzá. 

– Zöldre, különben meghal az apám! – nyögte, és megszorította Bódog karját, aki kirántotta a kezét. 

Bódog csak áll. Majd lassan mindkét kezét az ég felé nyújtja, és bizonytalanul tesz egy lépést az olajfa felé. Hörögve lélegzik. 

– Mindent, mindent! Kérjetek bármit! De én olyat… olyat nem tudok, nem tudok, nem tudok! És nem, nem! – zihál, morog, és tétován lépdel előre. Darabjaira hullik, már nem tudja, hol van, mit tesz, gázol előre, egyre mélyebbre a magány és a fájdalom vizébe, hogy végre tisztára mossa a feledés. Megy üres kézzel, megy az olajfa felé.

Gibson áll, nézi a fát, és merev térdekkel tántorogva elindul ő is. Tesz egy lépést, kettőt. Megroggyan, lép tovább, majd leroskad Bódog mellé, aki már a földön hever. Ráborul az összekucorodott festőre, és hozzásimul. Bódog pedig keservesen jajgatni kezd, mázolja szét arcán a könnyeket. 

Ákos csak azt látta, hogy a fa tövén egyre sötétebb, szinte harmatos, már nedves, éled a fű. Zöld, és sarjad. Az olajfa semmi kis levelei megfeszülnek, ágai megmozdulnak, mert szellő borzolja őket – vagy a levelek ébresztik a szellőt? Meg nem lehetett mondani. Ákos viszont bepattant a Lendibe, elfordította a kulcsot, és felbőgött a motor. Nózika akkor már ott ült mellette. Indultak, hogy öreg Acsády János még megérhesse a születésnapját. 

A novella lapunk 2024. szeptemberi számában jelent meg.