Álmomban apámmal egy üres plázában sétálunk. Éjszaka van, sötétek a kirakatok. Apám a karomnál fogva húz, szedjem a lábam, érzem rajta, hogy ideges, a megvadult tekintetén, az ijesztően kifeszült homlokán. Görcs van a gyomromban. Hova megyünk. Hova, mondom halkan, nem is kérdezem, nem várok választ. Rám se néz, mikor megérkezünk egy hatalmas üzlet elé, ez nem sötét, itt nincs lehúzva a nehéz vasredőny, rózsaszín neonbetűkkel írták fölé: Frida. Apámmal közelebb megyünk, látom a szeme alatt lüktető kék duzzadt eret, látom, ahogy bámulja a kirakatot, ahol meztelenre vetkőztetett arctalan babák hevernek, különböző beállított pózokban. Pokoli dühöt látok a szemében, és tehetetlenséget. Aztán felébredek, de a görcs velem marad.
Aznap a játszótérre megyünk apámmal. Már éppen akkora a gyerek, hogy le tudunk ülni beszélgetni, amíg játszik. Mesélem, hogy megint kiszáradt a leander, és gombásak a hortenziák levelei. Nem mond semmit, Botondot figyeli. Apám csak ül a padon, katonásan kihúzza magát, haját tenyérrel fésüli hátra, mintha tudná, hogy haragszom rá az álmom miatt. Tudom, hogy ez lehetetlen, és abban sem vagyok biztos, hogy haragszom. Zavartan mosolygok, aztán lopva a profiljára tekintek, arcéle már nem olyan erős, mint régen, megereszkedett a tokája, és halvány ősz a borostája. Mögöttünk galambok röppennek fel egy balusztrádra, de apám pislogás nélkül figyeli a gyereket, mintha az élete múlna rajta, izzad, átnedvesedik a műszálas inge, kemény gallérja bolyhos az erős borostától. Én is izzadok, ugyanazok a verejtékmirigyek ugyanazt az összetételű váladékot termelik. Az nem járja, ha egy nő büdös, mondta apám régen, mikor a madarakat figyeltük. Valószínűleg annak tudatában mondta, hogy már elfogadta, az ő génjeit örököltem. Bármennyire valószerűtlen, egyre jobban meggyőzöm magam arról, hogy apám azért hallgat, mert ismeri a tegnap éjjeli álmomat. Mi válthatta ki belőle azt a dühöt, amelyet a szemében láttam. Ülünk a padon, zavar a csönd. Apám le se veszi a szemét Botondról, mintha egy különleges madarat figyelne meg. Tudom, miután hazaérünk, még jobban fog nyomasztani, hogy nem beszéltem vele többet, hogy mennyi mindenről kérdezhettem volna, mégsem tettem. Ha fizikailag túl közel vagyunk egymáshoz, inkább hallgatunk. Apám és anyám hallgatag, mióta elköltöztem, mióta megvannak a saját dolgaim. Péter és Botond óta különösen némák.
A játszótér után összepakolunk. Anyám műanyag dobozba önti a pörköltet, és csomót köt a nejlonzacskóra, nehogy kiboruljon a csomagtartóban. Hazafelé csöndben ülünk a kocsiban. Halkan szól a rádió, a gyerek hátul alszik. Teljes képtelenség, hogy apám a fejembe lát. Péter mereven figyeli az autópályát, hunyorít, mintha migrén gyötörné. Egy ér ugrál rendszertelenül a szeme alatt. A jegygyűrűmet csavargatom. Ha lehúzom az ujjamról, alatta hófehér a bőr, és ragadós. Az autóban soha nem beszélgetünk, én olvasok, ő vezet. Venni kéne egy páfrányt, mondom, megszakítva a csöndet. Nem válaszol, csak vezet. Lefekvéskor Péter is olvas, Egy új kor hajnala, ebben van elmerülve napok óta. Haragszom rá, amiért Ken Follettet olvas. Még soha nem tettem szóvá. Ő a mellemmel van így. Tudom, hogyan gondol rá, és tudom, hogy hazudik, mikor azt mondja, soha nem volt fontos számára, milyen, vagy mekkora. Rám pillant, zavartan elkapja a tekintetét, mintha tudná, mire gondolok. Nálunk a virágok nem élnek túl, mondja. Füle mögé fésüli a haját, idegesítően nagyot nyel, aztán zavaróan sokáig matat az ásványvizes palack után. Ha felhoznám neki, hogy olvashatna komolyabb könyveket, azt mondaná, én meg olvasás nélkül ítélkezem. Öltözködés, szóhasználat, rögtön tudom, ha valaki passzív-agresszív hétvégi szülő. Azt is egyből látom, ha a szülők látszat párkapcsolatban élnek. A nők kirekesztőek vagy tenyérbemászóak, akik látszatérdeklődéssel kezdeményeznek beszélgetést. Pontosan tudják, egyetlen pillanatot sem képesek csöndben és nyugodtan élvezni, kényszert éreznek, hogy mindent megosszanak másokkal. A férfiak többnyire belefáradnak. A legtöbb elkeseredetten próbál kitörni a házasságából, ami nem olyan, mint azt előtte képzelte. Ha Péter vádaskodással támadna, azt felelném, a skatulyázás megkönnyíti az életben maradást. De mégsem megyek bele, előre fáj a fejem a veszekedéstől. Inkább figyelem a semmibe vesző útközepi szaggatott vonalakat, és arra gondolok, ha most baleset érne, csak egy pillanat törtrészéig tartana, de ez csak kívülről mutatkozna annyinak, számunkra elnyújtott órának tűnne, ez a pillanat nem lenne közös, a sajátunk maradna.
Csönd. Pár perc autózás után eszembe jut, hogy apám rakott be egy árnyékaráliát a csomagtartóba. Csönd. Kibelezett laktanyák mellett haladunk el, szürke, égig magasodó betonsilók, majd egy körforgalom szakítja meg az egyhangúságot.
Péter kortyol a vízből, ropogtatja a műanyag palackot. Rápillantok, jó alaposan végigmérem. Régóta nem szexelünk. Megint csönd. Csönd. Csönd. Csönd. A műszerfal és a szélvédő közé beszorulva egy légy dögledezik. A hátán fekve elkeseredetten kapálózik, rapszodikus zömmögés, haláltusa. A tempomat eseménytelenségével haladunk a nyílegyenes sztrádán. Csönd. Egy újabb délután, mely elvész a hétvége áttetsző örvényében, vákuumként szívja magába a perceket. Csönd. Közben teljesen besötétedett. A visszapillantóba nézek. Még mindig nem értem, hogy jött ki belőlem ez a gyerek. Élet. Halál. Résnyire lehúzom az ablakot. Oszlik tőle a kocsiból a sűrű csönd, a hűvös levegő teljesen kizökkent, és eltereli a gondolataimat. Kézzelfoghatóvá válnak az illatok, formájuk lesz, textúrájuk, tapintható vászonkocka, tükrös csonkagúla, plüss, síkba terített deltoid, hideg selyemgömb és hurkatöltőből kinyomott amorf gyurmakígyók. Szinesztézia. Infúzióra kötve éreztem ezt először, mikor gyerekkoromban kórházba kerültem gyomorfájdalmakkal. A nővéreknek nem tudtam megmagyarázni, hogy zavar a csönd, hogy érzem az ujjaim hegyén, hogy olyan a tapintása, mint a vizelettől átnedvesedett pizsamámnak. Szinesztézia. Később apám nem értette, mikor fokhagymás lángostól büdösen feküdtünk a csopaki strandon a büfé előtt egy hatalmas platán tövében a déli hőségben. A fa ágai mint gorgófő fürtjei kanyarogtak fölöttünk. Akkor nem zavarta, hogy büdösek vagyunk. Körülöttünk sörtől felpuffadt férfiak, egymáshoz centi közelségben, mint cinóbervörös kutikulájú bársonyatkák. Testüket erős szőr borította, savanyú izzadtságszaguk vetekedett az olaj- és fokhagymaszaggal. Apám nem tudta, hogy nem ehetek fokhagymát. Nem bírja a gyomrom. A délutáni hőségben a Balaton lápos iszapszaga tapinthatóvá vált, mintha a felpuffadt férfiak naptejtől sikamlós bőrét éreztem volna a tenyeremen, mintha sáros hínár csavarodott volna az ujjaim közé, markolni tudtam a levegőt. Apám nem is próbált megérteni. A csönd csonthéjas kérget növesztett ránk és körénk, amely örökre a reáliákra korlátozott minket.
Péter és az apám. Ugyanaz az arcél, ugyanazok a verejtékmirigyek. Ebbe szerettem bele. Ugyanaz a bűz. Ez által választunk magunknak társat. Aztán idővel más lesz az intimitás, a napközbeni veszekedéseket az esti csöndes békülések követik, egészen különös arányban tolódnak el a határok, a testiség, a bioritmus, megszokjuk egymás reggeli száj- és testszagát.
A légy bedöglött a műszerfal és a szélvédő közé, az agónia ezzel véget ért. Lefordulunk a hazavezető erdei útra, szemből most nagyon sok autó jön, mellettünk versenybiciklisek, szinte súroljuk a ruhájukat, centik vannak a jármű és a kerékpárosok között, szlalomozunk. Élet.Halál.
Tibor átjön később, szakítja meg a csöndet Péter. Felsóhajtok. 
Miután hazaérünk, beleülök egy kád forró vízbe. A nappaliban üvölt a tévé. Mindig ezen veszekszünk. Péter nem gondolja, hogy hangos. Előttem van az arca, ahogyan a tévét nézi, távolságtartással, mint ahogyan hazafelé vezetett. Ülök a kádban, nézem a vizeletet, ahogy megfesti az átlátszó fürdővizet, mintha a testem egy preparátum lenne konzerváló oldatba áztatva. A formalinnak erős szaga van, elnyomja a test természetes szagát. A tartósítás egy módszer, amellyel megőrizzük a szövetek lényeges tulajdonságait, vagy megakadályozzuk azok romlását. Végighúzom az ujjam a császármetszés okozta hegesedésen. Élet. Halál.
Kiszállok a kádból, és megszagolom a hónaljam. Velem szemben egy ovális tükör torzítja a valóságot. Azt mondják, a tükrök mindig a múltat mutatják. Péter pengéjével távolítom el a sűrű göndör szőrzetet, mely csomókban hullik a mosdóba. Most ugyanolyan tapintásúvá válik a hónalj, mint a gyűrű alatt a bőr. A száraz preparátumok készítése során a rögzített szerveket lignocoll és formalin 6:1 arányú keverékével itatják át. A romlás tehát megállítható. Közben Tibor megérkezik. Szinte érzem az erős parfümjét. Egy törölközőben lépek ki a fürdőből. Halkítsd le a tévét, mondom. A nappaliban futunk össze Tiborral. Végigmér a törölközőben, elképzeli a testem alatta. Nagydarab fickó, 21-es a beceneve, a Black Jack miatt, régen függő volt, Péter a színházból ismeri. Felveszem a hálóköntöst, és a nappalival összenyitott konyhába megyek. Szeretek kézzel mosogatni. Kisimul az arc, megnyugszik a mellkas, fellazul a váll, mintha egy betegségtől szabadulnék. A serpenyő aljára kozmált égett hús, mint Péter arcának foszlányai, ahogyan ül a tévé előtt, halántékon mutatóujjal megtámasztott fejjel. Hatalmasat dörög az ég, villámlik. Péter Tibort kínálgatja, de az nem kér semmit. Tibor mindig drága bourbonnel készül. Most szivart is hozott.
Felvillan a telefonom kijelzője a nappali egy sötétebb részén, soha nem gondoltam volna, hogy újra felteszem ezt az appot. Kikapcsolom,mielőtt Péter elolvasná a kijelzőn megjelenő üzenetet. Péter és Tibor az ebédlőasztalnál ülnekegymással szemben. A tévében japán színészek kardokkal, arcuk ijesztően fehér, rajtuk galambvérvörös csíkok. Kabukiszínház, hörögnek, közben nyugtató sípjáték szól. A közönség jól szórakozik, sabu-sabut és yakitorit falatoznak, miközben pásztázza a kamera az arcukat. Fogy a szaké, és az előadáson egyre ütemesebbé válik a sípjáték. Pávának öltözött férfiak üldöznek végig egy nőt a színpadról hosszan a közönség soraiba nyúló folyosón. A nő ruhája eltér a férfiakétól, csillogó fényes szalagok díszítik. A nő vékony, mozgása elesett, maszkja ijedtre mázolva. Látom a nő bogárfekete szemét, rémült pillantását a maszk mögött, szándékos, indecens kitekintés. Zugzwang. Egy váratlan pillanatban feltűnik egy kard a nő
mögött, nagyot legyintenek vele, a fej elválik a testtől, az első sorban ülő nézőket befedi a rozsdavörös vér. Tibor akkor lép mögém, határozott mozdulattal ragadja meg a karom. Nem figyeltem, meglepetten reagálok, közben a karomra pillantok, ő észreveszi magát, lassan elenged. Tibor nagydarab férfi, de az arca inkább nőies, ma is ki volt festve, látszik a smink a nyakánál, a színházból jött. Feje mögött elpillantva látom, ahogy kiviszik a testet, a színészek meghajolnak, függöny. Ezeknek a keleti rendezőknek nagyon magasan van az ingerküszöbük, mondja Tibor, közben mereven nézünk egymás szemébe. Mukkanni se tudok. Jól vagy, kérdezi. Igyál, kiváló Blantonst hoztam. Kivesz egy whiskys poharat, félig tölti. Húzd le! Nyugodtságot színlel, de mozdulatai elárulják. Koccintunk. Lehúzzuk, aztán ő tényleg megnyugszik. Ennyi kell, azt mondja, nagy levegő, kifúj, mutatja is a karjával, aztán az arca teljesen megváltozik. Mámorosság árasztja el. Péter kikapcsolja a tévét, és kihúz egy széket nekem is az asztalnál. Lemezjátszón Sinatrát tesz fel. Mikor megszólal a jellegzetes hang, Tibor közelebb húzza magát az asztalhoz, csukott szemmel tátogja a szöveget, mint aki már ezerszer hallotta. Kinyitja a szemét, megint tölt. Az árnyékaráliára tekint, amely helyet kapott a nappalinkban. Valamiért anyám jut eszembe a növényről, ahogy hallgat, csöndes megfigyelője az eseményeknek. Most fürödtem, mégis izzadok. Szerencsére Tibor erős parfümje elnyomja a testszagom. Igazából elnyom minden más illatot a nappaliban. Egy nő ne legyen büdös, jut az eszembe, mikor a hangszedő tű továbbugrik a következő számra. 
Szóval a véleményedre vagyunk kíváncsiak, drága Frida, kezd bele Tibor kimérten. Léteznek szélsőséges dolgok, valamint az igazi művészet provokatív, az emberek kísérleteznek, feszegetik a határaikat. Kezembe adja az italomat, és mereven néz, amíg ki nem iszom az utolsó cseppig. A mai művész már nem éri be akármivel, és ezt nem mindenkinek veszi be a gyomra. Ars longa, vita brevis, asszisztál Péter Tiborhoz, bólogatnak, és egyszerre hörpintik ki az italukat.
Hadd meséljek nektek valamit, kezd bele megint Tibor. Viszonylag későn jött nálam a színház. Summa cum laude végeztem filozófia szakon a Klagenfurti Egyetemen. Mígnem a doktori iskola alatt rájöttem, kívülálló vagyok. Tibor kihúzza magát, nem elhízottan nagydarab,
inkább izmos, a sötét ing most még jobban kihangsúlyozza testi fölényét. Nem néz Péter szemébe, mintha csak nekem akarná mesélni a történetet. Mindenkinek tölt még egy deci bourbont, aztán folytatja. De kezdem korábbról. Mikor kölyök voltam, olyan tizenegy, megtaláltam apám revolverét a szekrényben. Egy Vagabond cipősdobozban tartotta. Még mindig emlékszem annak a kurva doboznak a szagára. Cipőápolókrém- és lakkszaga volt. Apám a Honvédségnél dolgozott, irodai munkát végzett, logisztika, szóval nem igényelt fegyveres kiképzést. Nem izgatták kifejezetten a fegyverek, nem volt agresszív fajta. Sokkal inkább adott az öltözködésre, a frizurájára, a megjelenése ténylegkifogástalan volt. Imádták a nők. Nem tudom elképzelni, és tényleg fogalmam sincs, miért tarthatott otthon lőfegyvert. Nem tudta, hogy megtaláltam. Én persze egyre több srácot hívtam át, titokban mindenkinek megmutattam. Poénból a fejemhez tartottam, és elsütöttem, tudtam, nincs megtöltve. De a srácok azonnal berezeltek, nem értették a poént. Őrültnek tartottak. Tibor elmosolyodik, a nadrágjába tűri az ingjét, hogy még feszesebben álljon rajta.
Egyszer aztán emberemre akadtam, folytatja. Egy hozzánk bukott idősebb kőbányai kamaszfiú személyében. Szabinak hívták, de a háta mögött Szaszabi volt, mivel dadogott, és általában a saját nevét is nehezen tudta kiejteni. Szasza, ha meghallotta a gúnynevét, úgy törte be az orrod, mintha száraz dióhéj volna. Jóban voltunk, tetszett nekem a srác. Egy napon, mikor Szasza nem mehetett haza az apja miatt, nálunk aludt. Emlékszem, apámék a Dallast nézték a tévében, és mi elővettük a revolvert. Szasza azt mondta, ne csak játsszam az agyam, tegyünk is bele igazi töltényt. Ekkor Tibor kissé őrülten felnevetett. Megijedtem, nehogy felkeltse Botondot. Kihúz a zsebéből egy narancssárga játékpisztolyt. Felismerem, Botond játéka az, mikor kerülhetett hozzá? Tibor úgy folytatja, hogy rám és Péterre szegezi a revolvert. Kisujján egy hatalmas arany pecsétgyűrű. Tudtam, hogy Szasza komolyan gondolja, tudtam, hogy meg kell tennem, különben nem leszünk egyenlő felek többé. Tibor pár másodpercet kivár, aztán folytatja. Pont azért voltunk különcök, mert mi nem játszottuk meg magunkat, nem voltunk beszariak, mint a többiek. Tudtam, hogy nem lehet keményebb nálam. Bíztam benne, hogy elgyengül, hogy végül nem teszi meg. De Szasza kezdte a játékot. Ekkor Tibor a halántékához szorította a narancssárga játékfegyvert. Kidülledt a szeme. BUMM, szakadt ki belőle olyan hirtelen, hogy Péterrel megugrottunk a székünkön. A srác szétloccsantotta az agyát, mondta. Ott, a szüleim hálójában, szombat délután. Később jöttem rá, valójában azt akarta, hogy nála süljön el a fegyver.
Tibor meredten nézett ránk, és mi hasonlóan magunk elé. Mint aki hosszú idő óta először mesélte el ezt a történetet valakinek. Egy zsebkendőt vett elő, és alaposan megtörölgette a játékpisztolyt, mintha bűnügyi bizonyíték lenne, amelyen nem szeretne nyomokat hagyni. Figyeltem őt, megfeszült a felsőteste, kidomborodtak az izmai, karja inas volt, pattogtak rajta az erek. Most már nagyon késő van, mondtam, és felálltam a székről.
Nagyon késő van, pattant fel Péter ismételve, kissé dadogva, közben nevetett zavarában, mert tudta, Tibor komolyan beszélt, ugyanakkor, mint vérbeli színész, imádta a teatralitást és a szereplést. Tibor is felállt a székről. Félmosollyal próbálta oldani a feszültséget. Mi ez, ha nem színház? Tudjátok, van az a csehovi szabály, ha egyszer egy pisztoly előkerül a színpadon… Miközben ezt mondta, már a kabátjáért nyúlt az előszobában. De minek kellett neki az a fegyver, tette fel a kérdést Péter bizonytalanul. Apám soha nem válaszolt erre, mondta, miután a sálat is a nyakára tekerte, és a tükör előtt gondosan megigazgatta magán. Kinyitotta az ajtót. Kint még szakadt az eső, de már nem villámlott. Először biztos voltam benne, hogy szereplési vágyból találta ki ezt a történetet, és hogy jól szórakozzon rajtunk, de aztán a tekintete mégis őt igazolta. Apámat megijesztették a gondolatai, mondta bágyadtan. Betegesnek érezte a hajlamait, és le akarta győzni magában azokat. Aztán mikor rájött, hogy a természetén nem változtathat, megvette azt a fegyvert. Végül soha nem volt szüksége rá. A baleset után apámat felelősségre vonták, és ő mindent elnyomott magában. Tavaly halt meg rákban. Tibor nagyot sóhajtott, és távozott. Élet. Halál.
Ahogy becsukódott az ajtó, felfordult a gyomrom. A mosdóba sietek. Nem érek el a vécéig, a mosdókagylóba hányok. A gyomor tartalma összevegyül néhány szál ottmaradt hónaljszőrrel. Nyál csordul végig az ajkamon. A tükörbe nézek, majd kiöblítem a szám. A szemem beesett és karikás. Hirtelen két tenyeremmel a hasamhoz kapok. Ez nem az alkoholtól van. Kapkodva törlöm ki a mosdót, majd verejtékben úszva lépek ki az ajtón. Péter áll előttem. Mi van veled, kérdezi meglepetten. Ijedten és zavartan mosolygok. Semmi, csak a pia, felelem. Úgy érzem, mérgező árnyékai vagyunk a múltnak, lebegek a lakásban az esti félhomályban, mint álmomban apámmal az üres plázában. A kirakatok magányosak, és van bennük valami természetellenes. Lehetséges volna mindezt magunk mögött hagyni, megszabadítani a fáradt kezet a dolgok érintésének emlékétől? Leoltom a lámpát, és Péter után indulok lefeküdni, de tartok az éjszaka kegyetlenségétől, a rám telepedő gondolatoktól, a telefonom villogásától. Kikapcsolom. A levegőbe szagolok. Tibor parfümillata még sokáig velünk maradt.