Toccata hungarorum

Azon a reggelen jobb lett volna nem ébrednem. Általában nem okoz nehézséget, hogy a pacsirtákkal virradjak, de akkor legszívesebben a szememet sem nyitottam volna ki. Alkonyatkor legfeljebb. De inkább másnap.

A kiömlő, frecskelő vért felissza a homok, a fűrészpor. A test elrothad odalent. S a nap holnap, holnapután is felkél.

Újra a billentyűk elé ülök. A fizetés eddig is, ezután is. Az ötvonalas sorok között olvasni még gyakorlott fülnek sem megy beskálázás nélkül. Habár akad itt, a Burgban zeneértő. Esterházy. Maga a császár is.

Mi járhat annak a fejében, kinek ez a hajnal az utolsó? Imádkozik bizonnyal, s ez természetes. Bár előttem nem egészen magától értetődő számolgatni az órákat, perceket: ennyi és ennyi, aztán vége. Szavainkban, képeinkben valljuk, hogy aztán jön valami csudálatos, valami véghetetlen, de a legeslegutolsó lépések mégis a legbizonytalanabbak.

Még nekik is, kik számtalanszor néztek farkasszemet a veszedelemmel. De más dolog belenyargalni kartácstűzbe, oszmán kopjába, mint engedelmesen lehajtani a fejet a tőkére. A bakó tekintetét sem állnák, úgy lehet.

Amaz napon hangszereimmel sem bírtam foglalatoskodni. Megfordult a fejemben: kontraktust bontok. Muzsikában jártas ember nem adhatja a nevét ily égbekiáltó gazsághoz.

Később jutott tudomásomra, hogy mire eszméltem, mind a három fő porba hullott már. Az executio-t csendben, a világ szeme elől rejtve vitték végbe. Akármi is volt a vád ellenük: a bírák lelkiismerete sem lehetett egészen makulátlan.

Hogy alantas, nemtelen játszmák folynak a háttérben, arról tudomással bírtam, de hogy mifélék, azt az orromra nem kötötték. Jószerével ez a módi Európa minden udvartartásában. A magyart kivéve. Mert olyan nincs. Pontosabban: úgy nincs, hogy mégiscsak van.

Különféle megállapodások, háttéralkuk fűvel, fával, vadvirággal. Azokkal legfőképpen, akiket ki kellene söprűznünk Európából. Az ígéret legalábbis ez. Esténként az ő fülüknek pöng a virgina, a clavichord. 

És akkor megkondultak a harangok. Bécs összes harangja. Döbbenten álltam a szobámban. A császárváros minden temploma a rebellis magyarokat siratja. A felkelést, mely ki sem robbant, s máris vérbe fojtották.

Szép muzsikát komponálni innentől lehetetlenség. Minden futam, trilla és kantiléna bűnjel. Európa hátba támadta önmagát.

Most, tizenkét esztendővel a megesett botrány után ismét itt a török. Kara Musztafa álgyúi cifrázzák az ablak alatt a prelúdiumot.

 

„Megint a magyarok!” Összerezzent ifjú és vén, ha felbukkant a csizmás-mentés küldöttség a Burg kapujában. Mint afrikánusokra, Újvilág-béli vademberekre, úgy tekintettünk rájuk. Miként lehet, hogy alig egy macskaugrásra a határtól már nem késsel-villával esznek? Beszédük az elmondások szerint ebek vakogására hajazik leginkább.

És nincs az az óvatosság, mely elégséges lenne velük szemben. Birkatürelműek s hűségesek egészen nevetséges módon. Ahhoz is, ki a bolondját járatja velük. S aztán valami váratlan csip-csup dolog miatt elpattan bennük az ereszték, és ész nélkül rontanak rá mindenkire, akit ellenségnek vélnek. Kétszer kell levágni őket, hogy egyszer meghaljanak.

Vezérük koros férfiú, ki bár a vitézi virtust bírja még, de inkább volna a helye a tanácsban, mintsem a táborban. Kísérete: farkasok. Erősségekkel, hiányokkal. Sujtásos menték, forgók, ezüsttel futtatott gombok. Rég kiveszett már ez a módi az Udvarból. Barbár, keleti figurák hordanak ilyesmiket. Szikrázott szinte a márvány pádimentom, ahogy végigmasíroztak vasalt csizmájukkal.

Akadtak persze közülük, akik részben, vagy akár teljesen átvették Bécs szokásait. Kordován csizma, kackiás bajusz, de feje búbján ott illeg-billeg a bodorított paróka.

Valami nagy ügyben járhattak, mert igen népes kíséretet hoztak magukkal. Síposok, trombitások. Mint aki nem is tárgyalni érkezett, hanem az uradalmat átvenni.

„Csak a zeneterem felé ne tévedjenek!” Magam sem tudom, honnét támadt a rögeszmém. A gyöngyházberakásos itáliai spinétek, brabanti virginálok. S legfőképpen a két manuálos, lantregiszteres francia cembalo! Ha rátenyerel valamelyik a lapátkezével!

Nem tudni, miről folyt a tanácskozás, de ahogy kijöttek, látszott: semmi jóra nem jutottak. A kérges, inas kezek a szablya, a csákány markolatán. Csattognak a vasalt csizmasarkak a márvány burkolaton. Fogak között szűrik a beszédet, de egy szó azért jól kihallatszik. Mintha ez lenne a vezérfonala az egésznek: insurrectio. 

Nem tiszte a muzsikusnak, a kappelmeister-nek, hogy utánajárjon az efféle ügyeknek. Ki kivel tart, kinek a háta mögött szövetkezik saját esküdt ellenségével. Nagy veszedelemmel járhat az efféle szóbeszédek emlékezetben tartása!

Miszerint a magyarok rég ledobták volna magukról az ottomán igát. Csakhogy ennek pont az udvar a legfőbb kerékkötője. Valami titkos paktum húzódhat a háttérben, melynek részleteit csak a belső körök ismerhetik.

Csak néhány napig kell még elviselni őket. Nyergelnek, búcsút intenek a kapufélfának, s majd odahaza fojtják borba keserűségüket, saját birtokukon. Igazuk is lehet akár, de nem itt, Bécsben.

Könnyen lehet: én magam felejtettem el bezárni a zenetermet. (Igaz, nem csak nekem volt hozzá kulcsom.) De csak úgy berontani, odaülni valamelyik hangszerhez engedelmem nélkül nem volt szokás.

Valami régi, jól ismert témára rögtönzött. A nagy, francia, kétmanuálos csembalón. Nem ezzel keresi a kenyerét, ezt elsőre kihallottam. De jóval tanultabb a mindenféle kalimpáló műkedvelőnél.

„Pardon, grácia, messere! Nem bírtam a csábításnak ellene állni. Odahaza, Sárváron nekem is van egy, csak nem ilyen pompás jószág. Őszintén remélem, nem tettem benne kárt.”

Nádasdy Ferenc ült a billentyűk előtt.

 

A török jelenlétét nem is éreztük fenyegetésnek úgyszólván. Mintha időtlen idők óta ott sétáltak volna velünk a Grabenen, Grinzingben, a Burgban.

Meg a mindenféle tiritarka, távoli népségét, kik megjelentek, odaszoktak, s életünk részévé váltak megmásíthatatlanul. Szerecsenyek, indiánusok, kinézerek.

Nem veszedelmesek, így vélte a sokaság. Más a beszédük, az öltözetük. Másképp kiáltanak a Mindenhatóhoz, de a kardélre hányt csecsszopókból, meggyalázott szüzekből, asszonyokból, rabszíjon vonszolt keresztények ezreiből nem sok minden állja meg a helyét. Az sem lehetetlen: alapos az okuk, hogy benyomultak, s uralmuk alá vonták fél Európát. Amíg biztonságos távolban vannak, elviselhetők.

És a kávé, a fekete lé egészen kellemes ital. Frissíti az elmét, a kedélyt. Mézzel, tejszínnel, kevéske fahajjal mennyei élvezet!

A csuda érti a magyarokat. Úgyszólván lakatlan, elmaradott térség, amit a kontyos elfoglalt. Miért fáj az nekik? Akik bévül esnek a Birodalom területén, azok felzárkóznak szép lassan. Beolvadnak, ha úgy tetszik. Néhány évtized, és nem lesz különbség a német, a francia, a magyar és a horvát polgár között.

Transsylvania persze nem egyszerű eset. Fejedelmei egyszerre rókák és medvék. De meg lehet találni azt a személyt, aki kellő ösztönzéssel a háta mögött a mi érdekeinket képviseli.

Érthetetlen, mi ez az erőlködés a vitézi virtussal. Kis jóindulattal könnyedén megtalálhatni a különféle érdekek közös metszetét. De ha folyvást az évszázados, évezredes rögeszméken lovagolnak, előbb-utóbb vér folyik.

Máskülönben a török is képes megvadulni. Úgy tíz esztendőnek előtte – mesélik – már a Lajtán is átkeltek. Ha Montecuccoliék bele nem kergetik őket a Rába mocsaraiba… Belegondolni is rémes.

Mindenesetre nem túl eredeti gondolat tengelyt akasztani vélök. Kényes egyensúly ez a mostani. Ha senki nem mível oktalanságot, húsz-harminc, akár ötven esztendeig is kitolható. Semmi akadályát nem látom, hogy nálunk, Bécsben megférjenek egymás mellett a mindenféle nációk, hitvallások. Ha keverednének egymással, az sem lenne tán ördögtől való. Magam is más földről érkezett, befogadott volnék.

Úgy tetszik olykor, épp a magyar az, kitől inkább lehet tartani. Vasalt csizmát viselnek, üstökre nyíratják fejüket, de ha úgy adódik, nemcsak deákul, görögül, de talján, francúz, alemán nyelven is folyékonyan szólalnak meg. Egy-hitűek vélünk, s mégis távolabb esnek tőlünk, mint az ottomán.

És mégis. Nyakasságukban, csavaros észjárásukban, halálos vakmerőségükben van valami végtelenül kedves. Akár a gyermek, aki tudja: rossz fát tesz a tűzre. De kezét, nyelvét akkor sem hajlandó visszarántani. Ha vétett: emelt fővel, egyenes derékkal.

 

„Elvesztünk, messer!”

Feldúltan, összetörve rontott be a szobámba Nádasdy. A szófára rogyott le szokásától eltérően. Máskor, ha benézett hozzám, a virginálhoz telepedett. Valahol valaki alapos képzésben részesítette, hallatszott. Derűsebb perceiben kifejezetten ötletes improvizációkat adott elő. Olykor magam is engedtem neki, s nem zavartam el a nagy, francia cembalótól.

A helyzeten képtelen voltam kiigazodni. A folyosói szóbeszédek összeesküvésről szóltak, máskor meg felkelésről. S hogy nekik erre voltaképpen joguk van. (Hogy melyikre, nem tudhatni.) S hogy az egész valójában nem is az uralkodó személyének szól, hanem…

„Maestro, ezek semmivel sincsenek tisztában. Jószerével nem is akarnak. Ezek komolyan azt hiszik, hogy a szultán egy jóságos apóka Sztambulban, aki még kedvenc háremhölgyeiről is lemondana, csak hogy Bécsben majszolhassa a linzert?”

Úgyszólván ki sem tört a felkelés, és meghalt Wesselényi. Neki, a gubernátornak állítólag jogában állt meghirdetni az inszurrekciót. Zrínyi, Nádasdy, Frangepán egyszer csak ott álltak – sem itt, sem ott –, és választhattak: vagy körbehordozzák a véres kardot, vagy világgá szöknek szégyenszemre. A többiek – óvatos duhajok – beszéltek így, úgy, amúgy. Lehetőleg oly módon, hogy szándékukat egyenesen ki ne lehessen olvasni.

„Értsd meg, maestro Poglietti, mi nem haragszunk a királyra. Nagy a birodalom, ezt a sok gyeplőt egy kézzel tartani, rángatni nem kicsinység. Nem akarunk egyebet: engedjenek bajt tenni. Nem csak magunkért. Visszavesszük, megtartjuk. Amit megvívunk, tőletek nem sajnáljuk. Hanem megbecsüljétek! Pocsékba ne menjen a magyar vér!”

Nemcsak a spionok, a hivatásos susárlók, de az egész udvar tudott addigra mindent. Nem tudni, miben reménykedtek. Hogy a magyari urak egy emberként állnak a zászló alá? Hogy a francia király, az orosz cár… Hogy a császár elméje megvilágosodik nagy hirtelen, s maga karolja fel ügyüket?

„Legvégtére csak egy maradt: magunk tesszük le bajunkat Őfelsége elé. Megértse, s gráciával viseltessék iránta. Ez a föld, a miénk nem ellensége néki. Nem egylábú, kétfejű óriások lakják, mint azt a sokféle krónikában láthatni, hanem becsületes, istenfélő népek. Kicsit másképpen illik szólni vélünk, mint a stájerokkal, csehekkel, krajnaiakkal, de a kinyújtott kezet mi sem lökjük el. Hadd ne kelljen azt gondolnunk: a javainkra törnek, vesztünket kívánják.”

Addigra minden eldőlt.

 

Bongnak a harangok, akár a lantregiszter.

Az udvar színe-java nem is osztrák. Morva, itáliai, horvát, meg ki tudja, honnan való. Magyar is akad. Egy sem a maga nyelvén szólal. Többnyire toszkán nyelvjárásban, de a francúz is egyre divatosabb. Néhány alapvető mondatot magam is gagyogok.

Úgy hírlett, nem egyszerre, hanem más és más helyen csapják le a fejüket. Kiszámíthatatlan, mit lépnének a magyarok, ha neszét vennék: színe-virágukat készül kiirtani Bécs. Van valami clausula az ő constitutiójukban az insurrectióra vonatkozóan.

A török biztonságos messzeségben volt. Akkor még.

Schwarzenberg, Montecuccoli, Lobkowitz vezették az eljárást. Montecuccolit a hideg lelte a Zrínyi név hallatán. Pedig éppen ő kapta annak idején az országos főkapitányságot Miklós bán ellenében.

Nádasdy briliáns módon védte magát. Patakokban folyt a verejték az allonge parókák alatt: miként találhatnának fogást rajta.

A nóta járt az eszemben azon a hajnalon, amit utoljára játszott a nagy, két manuálos francia cembalón. „A magyarok toccatája”, nevette el magát. Csupa-csupa középmély, kongó-zengő hang. Miféle föld ez, ahol még a harangok is siratva ünnepelnek?

Lobkowitz üvöltve menekült a lakosztályába, ha csizmák csattogását vélte hallani a folyosón. Az volt a rögeszméje: a patkolt csizmák szilánkokra zúzzák a márvány pádimentomot. Született barbárok a magyarok. Minden dolguk: étkeik, viseletük, elsajátíthatatlan nyelvük merénylet a civilizáció ellen. Ő lett a főbíró. Kezébe adták három magyar főember életének fonalát.

A múzsák máskülönben nem voltak tőle idegenek. Jó zenészeket tartott, s őket tisztességesen fizette.

A dallamot Nádasdytól örököltem. Mikor amaz estén berontott hozzám feldúltan, s a billentyűkhöz ült, erre rögtönözte a fantasiát.

Azt tartják, a magyarok énekeiket még Asiából hozták magukkal. Tatár, perzsa s török gajdolás. Nélkülöz minden kellemet s mértéket, mi a pallérozottabb népek nótáiban fellelhető. Ha mulatnak, döng a pádimentom. Ha siratnak, az ég is könnyezik.

Úgyszólván az ablakom alatt vették fejét Nádasdynak. Végig reménykedtem: elalszom az egzekúciót. A harangok vertek fel. Különös dallam, amit itt hagyott nekem emlékbe az országbíró-gróf. Mintha ott világolna a kelő nap sugara a kongó-bongó hangok mögött.

(Kara Musztafa álgyúi szüntelen koncerteznek. Hírlik, Thököly hadai lavíroznak a háttérben. Hol a császár, hol a szultán. Mire létrejön a paktum, lófarkas zászló leng a Stephansdomon.

Schwarzenberg, Montecuccoli arrébb telepednek néhány száz mérfölddel. Tán magam is, ha találok fuvart, ki drága instrumentumaimat épségben célba juttatná.

A harangszót így sem cipelhetem magammal.)

 

pungatores@gmail.com