„A bűn végtelenül unalmas.”

Mire rátehetnénk kezünket a zsákmányra, döbbenten tapasztaljuk: valaki elorozta már. Erőszakosabb, ravaszabb becstelenebb volt nálunk. Dédelgettük még magunkban az illúziót: most először és utoljára. Aztán soha többet.

Az sem mentség, hogy mindenki más is. Csak az egészen tompa értelműek igyekszenek ezzel takarózni. Nem azért, mert fel nem fogják. Kizárólag mert úgy vélik: a sokaság megosztja vélük a gaztett súlyát.

Másodjára könnyebb. Addigra szép óvatosan kezd elpárologni a reménység, hogy kiléphetünk belőle. Egyetlenegyszer úgyszólván senki sem vétkezik.

Az is feldereng lassanként: nem az elragadható javakért követjük el mindezt. Nem a gyönyörért, hatalomért, hanem magáért a rosszért. Az ellenszegülés izgalmáért. Az ellenszegülésért szépnek, nemesnek, igaznak.

Az első néhány bukáskor ez még nem érzékelhető a maga teljes lényegében. A gyanútlan emberfia szégyenkezik, bujdokol a világ színe elől. Igyekszik lesikálni magáról a szennyet, amibe önként s dalolva tapicskolt bele. 

Aztán apránként ez is kivásik belőlünk. Beletanulunk a káprázatba. Nem égtünk hamuvá szempillantás alatt a Gyehenna tüzében, hát berendezkedünk. Óvatos kis praktikákkal igyekszünk messze tartani magunktól a számonkérés, a számonkéretés bekövetkezhetőségét.  „Egyszer, talán…”, suttogjuk magunk elé.

S közben lassan, észrevétlenül megkopik, elfakul a tagadás érzékisége. Nem hajtjuk már a kielégülést. Nem lesz ugyanis. Rendre elmarad a pillanat, mikor felrobban bennünk s széthull ég, föld. S vele együtt az emberi teremtmény.

Nyilván, győzködjük magunkat – akármeddig –, létezik ez az állapot. Valami hiányzott, egy aprócska fokozat a tökéletes, mindent elsöprő gyönyörhöz. És már képtelenség visszafordulni, megfékezni az egyre irányíthatatlanabb vágyakat. Űzzük, kergetjük azt, ami jószerével nincs is.

És lassan ráébredünk, mert így van rendelve: a tagadásban, a rombolásban egyre kevesebb a különleges. Nem természetes, ó, semmiképp, de semmi rendkívüli benne. Mint hosszan tartó, sok apró kínlódással járó kórság. Tán orvosság is lelhető rá, de mindegy már. Ha nem ebbe, valami másba biztosan elpatkol az emberfia.

Van kapaszkodó, kivezető ösvény: ez a legszörnyűbb. És pont ellenkezőleg: tudatában vagyunk, érzékeljük, megtehetjük még ezt az egyetlen, aprócska, kínkeserves, ám szabadító lépést. Csakhogy nem fogjuk. Mert a fuldoklás, a soha-ki-nem-vergődés a langyos mocsárból ugyanúgy része ennek a torz, beteg létezésnek.

Ahol nincs igaz, ott nincs hamis, nincs ok, nincs következmény. Nincs valóság.

Kisgyermekkorunkban – így mondják – eldől minden. Szentek leszünk, vagy gonosztevők. Ami azon túl történik, csak kisebb-nagyobb farigcsálás, csiszolás.

Apámat, anyámat nem ismerem. Meglehet, nem is volt soha. Első emlékeim arról szólnak, hogy tudok valamit, amit más nem. Nem látni még, hogy ez a tudás miféle útra visz, de kibeszélni, feltárni nemigen ajánlatos.

„Nagyon izgalmas, eredeti ötleteid vannak – simogatták buksimat mestereim. – Tanulj továbbra is szorgalmasan, élesítsd az elméd!” Majd, mikor eljött az ideje, hogy a való életben próbáljam meg magamat, habozás nélkül gáncsoltak, fúrtak meg. Ha félig-meddig értettek volna, vagy sehogyan sem, nyilván másként bántak volna velem.

Nem háborított fel igazán, hogy a Birodalom évszázadok óta tartó hanyatlása az ő számlájukat terheli. Mindenki erről beszélt úgyszólván. Az, hogy ismerik a megfelelő utat, s módjukban áll reá is lépni, gondolkodóba ejtett. Ha létezik helyes és hamis, miért nem az elsőt választják értelemszerűen? Ha pedig szándékosan halogatják a döntést, mi ennek a pontos oka? Ha szavainknak kellő nyomatékot, csengést kívánunk adni, ahhoz be kell mocskolódnom? Ha a Törvényt követem – kerüljön bármibe –, nemcsak üldözött, mártír leszek, de nevetséges is? Egy a sok-sok önjelölt látnok közül, akit, mielőtt halálra korbácsolnak, megköveznek, még jól körbe is röhögnek. 

Arany mérlegre kellett helyeznem az árulásnak mértékét s mikéntjét. Vannak határok, melyeket ha átlépek, hitelemet vesztem a nyilvánosság előtt. A vértől, erőszaktól amúgy is viszolygok. Ha vesztegetések, orgyilkosságok révén hágok fölfelé, joggal sütik rám: akár a többi. Márpedig a Birodalomnak Új Kezdet kell.

A Trón, az Uralkodó személye mindig is a kerülendő viták tárgykörét jelentette számomra. Akárcsak a többség, magam is tudtam: teljesen alkalmatlan. Nemcsak a lényeges: az összes döntést tisztességtelen, kéjsóvár, félművelt hivatalnokok hozzák elrejtett, homályos találkozóhelyeken. Amire rábólintanak: meglesz, s akire fejüket csóválják: halott. Így a szóbeszéd. Amúgy egymást is ölik nyakló nélkül, de a vége mindig az, hogy nincs itt semmi látnivaló.

Az időnként felbukkanó önjelölt próféták, szentemberek közel sem jelentettek akkora kihívást a Birodalom rendjére, hogy rájuk kellett volna szabadítani az összes létező hatóságot. Úgyszólván hálásak lehettünk nekik, hiszen handabandázásukkal, szenvedélyes és homályos jóslataikkal csak segítették egyben tartani a szétesés, végső bukás felé tántorgó rendszert.

Máskülönben pont azok élvezték legjobban nyilvános kivégzésüket, akik néhány hete zokogva ígérték: megtérnek, jó emberek lesznek. Ők a fennálló hatalom legszilárdabb támaszai.

Képtelenség megszokni. Hivatalomnál, rangomnál fogva némelykor kötelező volt részt vennem vallatásokon, nyilvános ítélet-végrehajtásokon. Nem csak férfiak kerültek látókörünkbe. Megesett, hogy fiatal édesanyák, kisgyermekek ellen is eljárást kellett folytatnunk. A Törvénykönyv a maga teljességében ülepünk törlésére sem bizonyult elégségesnek. Sajnos, nem látom még elérkezettnek az időt az újrafogalmazására.

Hivatali elődöm uránt nem éreztem sem ellenszenvet, sem irigységet. Bizonyos tekintetben tiszteltem őt. Éleslátása, felkészültsége, jó ízlése olykor az enyémen is túltett. A történelmi szükségszerűség az oka mindennek. Mikor elcipelte az őrség, nem nyavalygott, nem átkozódott, még csak nem is mentegetőzött. Egyetlen mondatot szólt csupán.

„Vésd az emlékezetedbe: meg lehet szokni.”

Egyedül a Holdtól tartottam. A vén, csalárd dáma bármikor képes volt megalázni, csúfot űzni belőlem.

Világéletemben szigorúan ügyeltem rá, hogy ne hagyjak támadási felületet. Nem is ellenségeim és a hivatalomra ácsingózók miatt. Elődeim úgyszólván kivétel nélkül követtek el kisebb-nagyobb kihágásokat. A hazaárulásokra, vesztegetésekre, hamisításokra nem érdemes szót pazarolni. A közhangulat csak afelett tör pálcát, ami izgalomban tartja érzékeit.

Orgyilkosságok, vérfertőzések, emberi léptékkel nem mérhető fényűzés. A por-arcú, sár-arcú senkifiát ezerszerte jobban foglalkoztatták ezek az ügyek annál, minthogy létezhet-e tiszta, örök törvények szerinti hatalom az ég alatt.

Akik részt vettek az Uralkodót segítő Belső Tanács munkájában, azok közül egy sem volt makulátlan. Az elöljárókra, legfelső körökre ez különösképp állt.

„A vagyonunk, befolyásunk megengedné úgyszólván, hogy erényes életet éljünk – okított valamelyik hivatali elődöm, még mielőtt megbuktattam volna. – Ámde ez a nyilvánosság szemében nemegyszer a gyengeség jele. Szennyesnek, aljasnak kell lenni. Pénz- és kéjsóvárnak. A sokaság ezzel bír mit kezdeni. A feddhetetlenekre gyanakszik. Nem kizárólag irigységből. A maga szűkös kis jólétét, biztonságát félti. Aki erkölcsről, tisztességről papol, az bele akar piszkálni a világába.”

Úgy gondoltam: pont ellenkezőleg. A nagy, átfogó cél elérésének érdekében az emberfia olykor kénytelen engedményeket tenni. Ősellenségeivel paktál le, s gondolkodás nélkül döfi hátba azokat, akik vállukon cipelték előre. Ám a felszínnek hibátlannak kell lennie. Ne azért csókolgassa talpunkat a szájtáti sokaság, mert hozzájuk hasonló gazemberek vagyunk, hanem mert ezerszer különb gazemberek.

Hanem a Hold, a Hold csak kifogott rajtam.

Legtöbbünknek volt valami természetellenes hajlandósága. Némelyek attól éreztek különleges gyönyört, ha ágyasuk, szeretőjük testileg gyötörte őket. Mások az emberi végtermékkel való érintkezéstől jöttek izgalomba.

Engemet sihederkorom óta kísértett a gondolat: mit érez, akinek törvény szerint metszik el élete fonalát? Milyen mélyen járja át lelkét a rettegés, képes-e beletörődni, hogy csak ennyi és amannyi van hátra? 

Egy leányt köveztek halálra azokban a napokban. Rossz lélek, így szólt az ítélet. Parázna némber, aki sötét mesterkedéseivel tisztes férfiakat kerget romlásba, őrületbe.

Nálam is fiatalabb lehetett úgy két-három esztendővel. Nem ellenkezett, de az arcán könnyek folytak végig. Szinte maga nyújtotta a kezét, hogy a cölöphöz kötözzék.

Igyekeztem elkapni a tekintetét, de sehogyan sem sikerült. Végiggondolni sem mertem: nemcsak szép, de valószínűleg vétlen is. Az a fajta izgatottság lett úrrá rajtam, mint mikor fürdőző asszonyok után leselkedtem.

Mikor kettérepedt a feje, az én ágyékom is nyirkos lett. Taszítottak, utálkozásra késztettek az efféle jelenetek, de szabadulni nem bírtam tőlük. 

Évekkel később, mikor helyzetem rendeződött, befolyásom erősödött, akkor sem bírtam szabadulni ettől a rettenetes vágytól. Nyilvános kivégzésekre jártam álruhában. Öklendeztem s élveztem egyszerre. Az elítéltek kimondhatatlan izgalomba hoztak.

Az esztendőnek legtöbb napján nem így éreztem. Ezt az undorító vágyat általában sikerült eltemetnem magamban. Ám néhanapján, különös együttállások alkalmával erőt vett rajtam a beteg kívánság. 

Az az átkozott Hold…

Azt hiszem, hibáztam, hogy azt a vénembert magam elé rendeltem.

A Belső Tanács voltaképpeni fejeként a Birodalom egységére kellett vigyáznom. Szavaival, tetteivel vagy akár csak puszta jelenlétével fel ne hasítsa senki az évezredes szokások, szabályok szövetét.

A rablógyilkosok, latrok, fegyveres lázadók jelentették a legkisebb gondot. A tömeg unta már jószerével a sok olajba főzést, elevenen megnyúzást. (Magam, ha tehettem, távol maradtam az efféle látványosságoktól. Okádhatnékom támadt tőle minden alkalommal.) 

Az igazi kihívást az önjelölt próféták, váteszek adták. Kihámozni közülük: ki az, aki csupán a múló hírnév, látványosság kedvéért kántál az utcasarkon? S melyik, aki tanításával kikezdi, szétbomlasztja az amúgy is törékeny Rendet?

Nem is mondtam addig ítéletet az ilyenre, míg vitában szét nem zúztam, földdel egyenlővé nem tettem. Lássa mindenki: ő csak egy nyomorult szélhámos.

Ápolatlan, csúf vénembert cipeltek elém. Valamelyik becsvágyó alárendeltem súgta be. (Vigyáznom illett: fejemre ne nőjön. Nehogy én is ott reszkessek a kivégzésükre várók között.)

Részint megnyugodtam. Ügynököm nem túl fényes eredményt tett le az asztalra. Részint csalódott is voltam: elmarad egy izgalommal teli összecsapás. Az sem zavart túlságosan, hogy a nyilvánosság kimarad ebből.

„Nagyúr! Elöljáró! Semmi gonoszat nem tettem. Kérlek, engedj el!” Reszelt, sípolt a hangja. Nem úgy nézett ki, mint akivel bármiféle vitát lehetne folytatni a Rend és az Igazság mibenlétéről.

„Bocsáss szabadon! Ígérem, nem lesz semmi gondotok velem.”

Hajlottam rá, hogy kíméletes legyek. Nem ő fogja romba dönteni a Birodalmat. Azt a túlhajszolt ábrándozók fogják. A valóságról. Hogy az emberi eszmélet képes bemérni annak határait.

A fiatalembert, aki feladta, mindazonáltal elismerésben fogom részesíteni. Ne legyen mibe kapaszkodnia, ha hátba kíván döfni. 

Tíz korbácsütés. Abba semmiképp sem hal bele. És tanulságnak is jó lesz.

„De nagyúr! Fényességes nagyúr! Mi rosszat szólottam?”

Végigszemléltem. Úgy véltem, kibírom émelygés, hányinger nélkül. Nem az számított, még egyszer, hogy ártatlan-e. Csak az, hogy ezt az esetet minél hamarabb eltolhassam magamtól.

„Igazságtalan vagy, Elöljáró – dohogott, mikor leoldották a cölöpről. – Igazságtalan és könyörtelen is.” Lényegében mind így átkozódik, aki elszenvedte a büntetését. Nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani neki. Valamiért nem bírtam féken tartani az indulataimat. 

Suhintsanak rá még hármat, rendeltem. Tanulja meg, a fensőbbség jelenlétében bizonyos szavaknak nincs érvényük. 

Már nehezebben vakarta össze magát. Hanem a szája csak nem állt be. Mindenki hallotta köröskörül a szidalmakat, amiket a fejemhez vágott. Hogy gyáva volnék és tisztességtelen. Még ötöt kapott. 

Nem számítottam rá, hogy ennyire szívós lesz. Semmi egyéb szándékom nem volt, csak leckét adni neki, mint viselje magát a nála előrébb valókkal szemben. Mikor az utolsó két csapást kimérettem rá, már nem kelt fel.

Aznap este betelt a Hold.

„A bűn attól rettenetes, hogy nem pusztulunk bele rögvest. Felkelünk másnap, és úgy tapasztaljuk: még sincs akkora baj. Nem sújtott minket agyon az ég összes villámaival.”

A levelet másnap fedeztem fel dolgozószobámban. Ahová nagyjából csak nekem volt belépésem.

„Harmad-, negyednapig bökdös még a rossz érzés: el kellene varrni a szálakat. De ahogyan csitul a fejfájás, az émelygés, úgy kopik ki belőlünk a furdalás. Félrenéztek az égiek, rálegyintettek: tapasztaltak ennél komiszabbat is. Mi magunk is fogadkozunk: soha többet! Így haladunk biztos léptekkel a bukás felé. Nem a bocsánat kell. Hanem, hogy megfeledkezzenek rólunk.”

Szemhunyást nem aludtam. Nemcsak, hogy mértéktelenül ittam előző nap, de magamhoz vettem mindenféle szereket, hogy izgatottságomat fokozzam.

Tömegesen hajtottak végre ítéletet az Uralkodó palotája előtti téren. Összeesküvés, a Birodalom rendje ellen való lázítás. Tisztában voltam vele: a fele sem igaz. Győzködtem magamat: semmi keresnivalóm ott. Öklendeztem s élveztem.

„Elődöd voltam. Vagy annak az elődje. Akármelyik. Azt gondoltam, kicselezem a sorsot. Ritkán hal természetes halállal a Belső Tanács feje.

Választanunk kellett ártatlanság s a bántatlanság között, s mi úgy tettünk, mint aki nem érti a kérdést. Nem ott hibáztunk, hogy nem vettük komolyan a valóságot, hanem ott, hogy magunkat sem. Démonokat szabadítottunk el, s képtelenek voltunk azokat visszaparancsolni az Alvilágba.

Amit tőletek kapunk: jogos fizetség. Nektek is lesznek utódaitok. Nem látni még, melyik bír majd akkora erővel, hogy elégtételt adjon az apák, nagyapák mohóságáért, kábaságáért.” 

Előző nap, mielőtt az öreg kilehelte volna a lelkét, még megátkozott. Azt mondta: teljesüljön minden kívánságom. Derültem is rajta egyet.

„A bűn nem lealacsonyít, hanem középszerűvé tesz. Mindenki más is: ezzel takarózunk. Így leszünk mindenki mássá. Az ítélet nem az örök sötétség, hanem a félhomály. Hozzá lehet szokni, ezzel áltatjuk magunkat.

Ha eltűnök, úgy véltem, ha elrejtőzöm a nyomornegyed valamely zugában, talán sikerül hatályon kívül helyeznem a sorssal kötött tisztességtelen paktumot. Nem a valóság szakadt a fejünkre. Mi zuhantunk rá a valóságra.”

Az sem elképzelhetetlen, hogy az ifjú, becsvágyó beosztott csempészte be a levelet lakosztályomba. Óvatosnak kell lenni vele. Mit tudhat? Egyáltalán: szabad-e semlegesítenem, vagy jobb, ha bekészítek magamnak egy fájdalommentesen, ám gyorsan ható mérget? Rettegek a felnégyelés, a karóba húzás gyötrelmeitől.

„A Most forrásait keressétek. Ezt a terhet már nem nekem kell elcipelnem. Neked. Az utódodnak. Utódjának. A Birodalom így is, úgy is szétesik, elsüllyed. Aki rálel, neve lesz az Élet Könyvében.

A Holddal semmi dolgod.”

A novella lapunk 2023. decemberi számában jelent meg.