– Jöjjenek utánam! Tessék vigyázni a lépcsőn, Eszti néni! Na, ez lesz az. Az otthon legnaposabb oldala. Eperjesiné Ilonka, két éve a lakónk, vele lesz egy szobában. Látja, Ica néni, mondtuk, hogy nem lesz sokáig egyedül! Bemutatom Polonkai Andrásnét, Esztikét – Ilonka zavartan nyújtja a kezét, Ildikó, Polonkainé lánya is bemutatkozik, megdicséri az idős nő frizuráját, aztán anyjához fordul.

– Anyuka, ha megvan minden, akkor én most megyek. Tudod, a tárgyalásról nem késhetek el. – Az asszony nem néz rá, tekintetével a nyitott bőrönd gönceit piszkálja: a gyűrött lila bugyit, az olcsó szappant, a vékony hálóingeket, a szigorú körömkefét.

– Menj csak, szívem. És vigyázz az úton! 

– Jövök majd, ahogy megbeszéltük, minden hónap első szombatján. Rendben? – Anyja röviden bólint, akár egy szófogadó gyermek. Aztán ránéz a szobatársára, aki mosolyog, de átüt szemén a bánat. Ő nem lesz ilyen, gondolja. Mindegy, hogy be kellett jönnie. Miért is szomorkodna, hiszen most kezdődik az élet. Már szabad, nincsenek kötöttségek, se munka, se ház, se kert. Élet van, fölösleges tárgyak nincsenek. Kinti világ sincs, csak az itteni, itt kell legyökerezni, innen kell felszívni a tápanyagot. Itt és most van, nincs múlt, s ha nincs múlt, sóvárgás sincs. 

Felszítja magában a tüzet, és arra gondol, a parazsat a másik nőre is átveti.

A napok egymáshoz tapadnak. A két gondozott között különleges kapcsolat alakul ki, hasonlít a házastársak viszonyához. Ilonka zárkózottabb. Esztike próbál ajtót nyitni ebbe a világba, de gyakran nem sikerül. Ilyenkor visszavonul, olvas, vagy lemegy a társalgóba beszélgetni. Fél órát marad, aztán lelkiismeretét szokatlan fájdalom marja, és visszamegy a szobába. 

Ritkán kimennek, sétálnak az épület parkosított udvarán, majd leülnek a padra, beszélgetnek.

– Nincs idejük a gyerekeknek rám, jobb ez így... Nem bírtam már a kertet sem gondozni. Azt a kis időt, ami még van, kibírom itt. Nem rosszabb, mint otthon, csak... – Ilonka elhalkul, messzire nézve koncentrál, mintha az épület előtt feszülő aszfalton gurulna az a „csak”. Esztikét nem zavarja, ha a szobatársa elméláz, türelmesen vár. Arra gondol, hogy az idő itt pazarul csillog, akár a nedves homokszemcsék. Innen nem osonnak el a szavak, esetleg megsavanyodnak, mint a befőttesüvegbe dobált uborkák. 

– Jó is lenne, drágám, egy kis kovászos uborka! – sóhajtja. Ilonka felkapja a fejét, szájában nyálbuborékok pezsegnek, homályosan emlékszik, hogy mondani szeretett volna valamit, de mindegy. Itt minden mindegy. Vagy mégsem? Vannak más napok is, amikor látogatók jönnek. Jönnek? Illatoznak: tavasszal akácillatú a mosolyuk, nyáron olajos lángos-mázas az arcuk, ősszel csendesek. És decemberben? Akkor ne jöjjenek!, gondolja.

Az eső elered, Ilonka szemében szitál a fájdalom. Esztike nem tud mit mondani, a nedves kockaköveket nézi, úgy ragyognak, mint megbocsátás után a tekintet.

Ilonka lehangolt, szótlanul ül, bámulja az alvadtfehér színű faajtó akasztóján lógó rózsaszín törölközőt. Unalmas ez a lankadt harmónia, gondolja, elönti az undor, mintha a saját petyhüdt testét látná. Esztikére néz, aki keresztrejtvényt fejt.

– Hat betű, rokoni kapcsolatú kis közösség? – szemüvege az orrnyergére csúszik, szeme kíváncsi.

– Család! Ez pofonegyszerű.

Esztike a térdére csap örömében, a négyzetbe firkantja a szót, leteszi az újságot, feláll, elhalad Ilonka ágya előtt, letesz egy cukorkát a kisszekrényre.

– Mézes negró. Szopogasd el. Ildikó hozta.

– Dehogy a lányod hozta, az új gondozóval vetetted. Azt hiszed, mert öreg vagyok, akkor hülye is?!

Esztikében megkásásodik a fájdalom. Ilonkában nincs érzékenység, úgy bánik az illúziókkal, mint a mészáros a frissen szúrt állattal. 

– Savanyú uborka – mondja. Rácsapja az ajtót, és kiül a folyosóra. Nem megy távolabb, hallgatózik. Ha Ilonka megmozdul, akkor jó lesz, talán kicsoszog hozzá, mellé ül, és akkor kettejük tekintete feszül a fényes ablaküvegre.

A kereten nincs kilincs, a biztonság miatt, súgta az intézmény vezetője Ildikónak, amikor először felvezette őket az emeletre. És a szellőztetés? Felügyelettel, kedveském… csakis felügyelettel, válaszolta.

Ildikó fellélegzett, bementek a szobába, ahol az idősödő nő a fokföldi ibolya fonnyadt virágait csipkedte. Akkor Ilonka még más volt. Most aszott és pulykamérgű. De... De még nem közönyös. Esztike a megállapításától bizakodó lesz. A közöny a legrosszabb, a közönytől begörcsöl az elme, aztán a test is. Abból már nem lehet kihajtogatni az embert, gondolja.

Szép az ablak így kilincs nélkül is, ennek is örül. Az alsó szinten rádióból zizeg valami ismerős zene, nem jut eszébe a sláger címe. Nem töri a fejét, hallgatózik a fülével, a szívével, a torkával, minden sejtjével, hátha meghallja az ismerős mocorgást a szobából, a papucs csattogását, a torok köszörülését, a kilincs engedelmes kattanását. Vár, elszunnyad. Mikor felébred, más szögben vág be a nap, erőtlenebbül, fakóbban. Feláll, benyit a szobába. Ilonka üres tekintettel ül, cukorkát szopogat. Esztike szíve összeszorul, plédet terít az asszonyra, pedig ő vacog.

– Lehetne szürcsölés nélkül enni a levest? – Esztike nem válaszol, leteszi a kanalat, tör egy falatnyi kenyeret. – Már megint megsértődsz! Értsd meg, engem idegesít, hogy nem figyelsz oda. 

– Nem sértődtem meg. Elég volt ennyi. Lemegyek sétálni, kell a friss levegő.

– Menj csak, vissza se gyere! Nem tudsz alkalmazkodni, pedig én voltam itt hamarabb. Kisajátítottad a radiátort is, folyton rajta lóg a törölköződ.

– De Ilonka, drága! Hiszen mikor idejöttem, akkor megkérdeztem, hogy nem zavar-e, ha azon szárítom az enyémet. 

– Megkérdezted. És? Mit válaszolhattam volna? Ti, újak azt hiszitek, hogy ez egy szálloda. És azt tudod, hogy elegem van a lányodból is? Rám ne vigyorogjon, inkább arra lenne gondja, hogy hétvégenként hazavigyen téged! A nagyságos asszony csak mosolyogni tud, tenni a szépet, de hagyja, hogy szombaton is itt rohadj! – Esztike nem szól. Megkeresi a bőröndjét, beledobálja, amit éppen meglát. Nem jön vissza ebbe a szobába, inkább meghúzódik egy magatehetetlen mellett, még pelenkázza is, de ide soha nem teszi be a lábát!

– Jaj, Eszti néni… nem mondtuk? Eperjesi nénit néha magára kell hagyni. Mikor ingerült, menjen ki, akkor megnyugszik. Előveszi a babáját, kicsit babusgatja, eljátszik vele. Egy órácska, és megvigasztalja magát. Bocsásson meg, elfelejtettünk szólni!

– Milyen babát? 

– Egy játékbabát, olyan csecsemőbaba, mint amilyen a kislányoknak van. 

– Azzal játszik? De miért? – A gondozónő közelebb lép, ruhája klórszagú. Az idős nő csuklóját simogatva suttogja. 

– Egy kis agylágyulás, nincs ezzel baj. Mind ilyenek leszünk. – Esztike elhúzza a kezét, megrázza a bizalmasság, a suttogás meg a többes szám. 

Esztike hallgatózik. Csönd… Lenyomja a kilincset, bekukkant, Ilonka ringatja a babát.

– Hogy hívják a kicsit?

– Évike – bizalmatlanul fürkészi a másik nő arcát, de a mosolytól meglágyul. – Szép név, igaz? Ha kisfiú lenne, Ádámnak hívnák. – Esztike mosolyog, de hideg verejték ül ki a bőrére. Fáj, most igazán fáj. A hely, az öregség, az esetlenség, a bugyutaság, a kegyes önbecsapás, az elme védekezése, mind egyszerre szúr bele.

– Szép név, a legszebb. Megsimogathatom? – Ilonka tetőtől talpig végigméri. Bizalmatlan, büszke és izgatott, mint a frissen szült nők.

– Elég tiszta a kezed? – Esztike érzi, hogy nem kellett volna beszállnia ebbe a játékba, de látja a nő élénkülő arcát, már csak ez számít.

– Igen, Ilonkám – úgy mutatja a tenyerét, mintha jós elé tartaná. – Látod, tiszta, de ha gondolod, megmosom. – A víz hideg, jó, hogy a lánya babaszappant vett, az egyszerű illattól megnyugszik Ilonka is.

– Na, gyere, most már odaadom. Ne haragudj, de nem árt az óvatosság! Tudod, itt, a csecsemőosztályon bármit összeszedhet, hoznak ide mindenfajta gyereket. Látod, milyen édes?! Nagyon anyás. Igényli a dédelgetést, de nem mindig tudom. Van egy nő, aki megakadályoz ebben. – Esztike zavarba jön. 

– Ó, igazán? Nagyon sajnálom! Netán ismerem őt? – kérdezi.

– Lehet. A szobatársam az, a Polonkainé. Előtte nem akarom. Szerinte későn szültem, meg ügyetlenül fogom Évikét. – Esztike szája kiszárad, olyan lesz a torka, mintha porral hintették volna be. Enged magának egy pohár vizet. Istenem! Hát ilyen is lehet az öregség, ilyen szeszélyes, ilyen kiszámíthatatlan? Egyszer ép a tudata, vagy annak látszik, máskor meg egy képzelt vagy elmúlt világban imbolyog.

Jó a víz, most nem baj, hogy jéghideg, az sem zavarja, hogy szinte tejfehér a klórtól. Nem áttetsző itt semmi, az üledék egyik pillanatról a másikra felkavarodhat. Semmi sem örök, gondolja. Megmossa az arcát is. Már nincs kedve átvenni a játékbabát. Alkalom sincs rá. Ilonka kigombolja a pulóverét, kiemeli fehér emlőjét. Esztike nézi a löttyedt testrészt. A kinyomkodott tömlős sajt fóliája jut eszébe. Ilonka melléhez emeli a babát. 

– Ez az, Évikém, egyél, kicsim! – boldogan néz. – Látod, milyen mohó?

– Igen, látom. Mohó és törékeny. Akár az élet, Ilonkám, pont olyan...

Egyikük sem beszél a történtekről. Ilonka néha zavartabb, feledékenyebb, de ez nem gyakori. Esztike tapintatos, ha úgy látja jónak, inkább kimegy sétálni. De benne is halványodik valami. Lánya, Ildikó ritkábban jön.

– Fáradt szegénykém, azt sem tudja, hol áll a feje – mondja Ilonkának a születésnapján. – Majd felköszönt, ha erre jár.

– Akkor jár erre, ha látni akar. Minek szépíted, a te lányod sem kíváncsi rád! Nem kellünk már, elkoptunk, csak a baj van velünk – zsebtükröt vesz elő, kitépi az orrából kilógó szőrszálakat. Esztike szeme elkeskenyedik.

– Nem fáj? – kérdezi.

– Nem jobban, mint itt lenni.

– De jól bánnak velünk. Miért vagy ilyen keserű? – Ilonka földhöz vágja a tükröt. Szilánkosra törik mindkettőjükben az ábránd.

– Nem szeretnek minket, hát nem érted, hazudnak, hogy nincs idejük! Nyaralnak, ünnepelnek, és alig várják, hogy alulról szagoljuk az ibolyát – Esztike sírni kezd, Ilonka indulata fortyog. – A te kölyköd sem különb az enyémnél! Nézz magadra, olyan vagy, mint egy gyerek! Sírj csak! Sírj csak magzatpózban! Érdekli ezeket? – Esztike reszket, tudja, hogy minden szó igaz, és mégis… 

– Nem számít, nem azért szültük őket, hogy babusgassanak. Függetlenek, túlterheltek, mit vársz tőlük?

– Semmit. Az égvilágon semmit. És ez az, ami fáj, nem az öregség. – Esztike a szavak recsegését érzékeli, fáradt.  

Az estét várja, az izmok ernyedését, az elme tompulását, a fátyolos álmokat, azt sem bánná, ha ez az éjszaka lenne az utolsó.

Hajnali ötkor ébred. A csönd katlan, ha belezuhan, a közönyben porlad el. Nem lehet!, erre gondol. Valami kell, mindegy, mi, valamiben meg kell kapaszkodnia, mert ha nem, akkor kihuny benne az élet.

Ilonka felé pillant. Az asszony tátott szájjal alszik, légvételkor sípol az orra, jobb karja lelóg az ágyról. Az arca nyugodt, mintha ismerné a titkot. Milyen titkot? Milyen titok lehet egy első emeleti szobában, itt, a bentlakásos otthonban? És van-e titok a falakon kívül? Kinyitná az ablakot, kinézne, de nincsenek kilincsek. Lemenne, de most azt sem kívánja. Ez kevés. Valami közelebbi, tapintható öröm kell. Az öröm a titok. Esztike szeme szénfekete lesz, eszébe jut Ilonka babája.

A szekrényhez megy, nyikorog az ajtaja, Ilonka felébred, látja, de nem szól.

A baba végtagjai lógnak, ahogy az ágyhoz siet vele. Leül, nem mozdul. Viszolyog a helyzettől, eszébe jut Ilonka pulóveréből kiemelt, szikkadt melle. Reszket. Aztán dönt, szorítja a babát. Ildikóra gondol, de az nem jó, az fáj. Ringatja magát előre-hátra. Csicsíja, babája! Nincs itthon a mamája… Elment… itt hagyott. Jól van! Nyugodj meg, nyugodj meg, nyugodj meg! Nem vagy egyedül…

A novella lapszámunk 2024. májusi számában jelent meg.