Amikor leszálltam a buszról, pontosan a sarkon, a léckerítéses, kutyaugatós családi otthon kapujánál, a gyomrom azonnal tiltakozni kezdett. Nem akartam utálkozni és undorodni tőlük. Sajnálni akartam őket, de nem volt hozzá erőm. Idő sem. Szokatlan év volt az, sosem felejtem el, a sikertelen felvételi után ott álltam az életnek nevezett szakadék legszélén. Korán érkezett a tél, és keménynek ígérkezett. Édesanyám, miután apám egy esztergapad melletti munkabalesetben szörnyethalt, csak lopva nézett esténként rám. A negyven éves, fogatlan asszony, a kenyérgyár sorvasztottja, csak nyűtte a napjait, de nem bánta, csak kerüljek be az egyetemre. Pontosan ezerkilencszáznyolcvanhetet írtunk akkor, és a hazámban törvény tiltotta a terhességmegszakítást. Mi maradt hát az itt élő a lányoknak, asszonyoknak, akik nem vigyáztak magukra kellőképpen? Norculut, Endometrin[1], naptár-nézegetés, titkos telefonok, éjjeli görcsök, mentő és rendőrség. Vagy szülés. Aki tudta, és volt miből, felnevelte a jövevényt. És volt... aki nem. 

A bölcsődei állás véletlenül jött össze, a felvételi irodán románnak hitt a pudlifejű személyzetis, aztán már nem dobhattak ki. Így kerültem bele a három műszak mókuskerekébe. 

A reggeli utáni csend volt a legnehezebb. Mély és nehéz álom vett körül. Nyolc alvó vagy szendergő kisgyerek. Csak Papilardu Constantin, Costica volt mindig ébren. Lefáslizva ordított kiságyában, szeme kiguvadt, nyála fröccsent, és szájának belsejét, lepedékes torkát feltárta a világnak. Ötévesnek se nézett ki. Viszont már elmúlt kilenc. A mellette levő ágyban egy csomag, a négyéves Covaciu Marika, mint egy száraz vekni. Aludt, ahogy Cimpoiesu Arestita szintén. Ráncos, injekcióktól heges hátsóját borogatni kellett volna. Tosa Tudoran kanállal bökdöste, de akkor is nehezen ébredt. Termetre a legfejlettebb a Down-kóros Hosszú Jenő, itteni nevén Lung Eugen volt. Még pár hasonló gyerek töltötte itt a napjait. Az elhagyott vagy kéretlenül világra szabadult és szellemileg visszamaradott, mozdulatlanságra és pelenkázásra ítéltetett gyermekek helye volt ez. A Handicapati[2] bölcsőde szépen kifestett épülete ott állt a kolozsvári Vagabond út sarkán, pontosan a Surajdaita utca végén, ahol a nyolcas busz dübörögve-nyekeregve fordult be. 

Reggelente Tosa Tudoran, a szakképzett, afféle szocializmusban felhizlalt és kiképzett orvosi asszisztens félkézzel nyomta, gyúrta a gyerekeket, mintha ünnepi kalácsot dagasztott volna, a másikkal meg húzta a fáslit, hurkolta, csomózta gépiesen. Erősen. Minél erősebben. Ez volt a lefáslizás, a gyerek mozgásképtelenné tétele, és a pirulák is szükségesek voltak, hogy az eleven, érző és életre kéredzkedett gyerekek ne nyeljenek cipőfűzőt, ne bökjenek ujjukkal a szemükbe, vagy ne nyársalják fel egy leejtett ceruzával magukat. Tosa nagy hangon megmagyarázott nekem mindent, sorolta az indokokat, mintha védekezne valami vagy valaki ellen. Értettem én, nem kellett a duma. E nővér teste hatalmas, izzadó, rengő tömegként tornyosult az egész bölcsőde felett, és már mindörökre a hús, az erőszakos, vastag hús uralmát jelenti számomra. Pár hónapot dolgoztam ott, öklendezés közepette dadaként, havi ezer lejért. És igen, undorodtam a szoba nyolc gyerekétől. A szagtól is. Erős, támadó, erjedő szag terjengett köröttem, a rongypelenka, főtt krumpli, fertőtlenítő szagának egyvelege. De volt ebben a szagban valami hatalmas súly is, béklyó, amely túlburjánzott hegyen-völgyön, és megfertőzte az álmaimat is. Azért az ember még így is próbálkozott talpon maradni, és hazamenni a munkája után, enni, tanulni és nyugodtan aludni. Nem felriadni. Napközben nem gondolkozni, csak tenni a kötelességét. De ez a kötelesség nem használt semmit, szétpukkant ezer darabra, akár egy tűvel megdöfött lufi, akár egy léggömb, összetottyant sisteregve. Mert nem volt benne semmi. Csak hazugság. Hogy nem tudod, mi történik. Pedig benne voltál. Ahogy mások is. 

Az üres játszószoba malackái, pillás gumibabái meredten bámultak a semmibe. A háló érintetlen, ámokfutó vonatkái, kacsái, medvebocsai hiába vártak gyerekzsivajra. Dr. Eliminaru Stefania, egy ragyogó, lobogó hajú, fiatal nő, idén végzett pszichiáter volt az intézet kirendelt orvosa. Amolyan nagy, riadt szemű, amerikai sorozatba illő szépség. Szomorú és gondterhelt arccal hordozta egész álló nap a gyerekek aktáit. Ezek titkait a háló sarkában lévő, kulcsra zárt szekrény őrizte. Rend volt benne. Eliminaru komoran követte a kicsik pszichés fejlődését, felügyelte a gyógyszerkészletet, kezeléseket. A gyerekeknek volt bőven betegségük. Rendellenességgel születtek mind, tágult tüdő, dongavégtag, gerincsorvadás, ezért szorultak állandó gyógyszerelésre. A soros orvosi asszisztens vagy nővér mindig a pelenkázóasztalon adagolta a tablettákat egy felcímkézett, szintén szigorúan őrzött regiszterből. Némely gyógyszert kettőbe tördelt, háromba, négybe, ötbe, és kis edényekbe cseppentett a folyadékokból is. A lekötözött bölcsődések szenderegtek, néha felébredtek, hunyorogva tátották szájukat az intézet alagsorában megfőzött diétás, színtelen, szagtalan ételek felé. A pirulák, cseppecskék felé. Nyeltek, aztán visszaaludtak. 

Pár hét elteltével már én írtam meg a gyógyszerkönyvet, a doktorica által jóváhagyott pirulák rendelését a kórház patikájából. Én is hoztam el. Nem ismertem ezeket a gyógyszereket, ezért mielőtt átadtam őket Tosa Tudoránnak, többször beleolvastam a mellékelt tájékoztatókba. Elgondolkodtam. Megrémültem. Ettem magam éjenként. Mert ott állt a regiszteres füzet nejlonborítóban, benne ábécérendben a nevek, mellettük a születési év, ezután következtek a betegségek szép, nyomtatott betűkkel, pontosan, Eliminaru gyöngybetűs írásával. Naponta három kötelező kezelés. Az is be volt jegyezve piros ceruzával, hogy mikor, melyik gyógyszerből mennyit kell kapjanak. De nekem feltűnt, hogy túl sűrűn gyógyszerezik őket. Háromnál mindenesetre többször. A haloperidol erős nyugtatószer, kis testsúlyú gyermeknek csak öt cseppet szabadott adni, és láttam, hogy Tosa Tudoran többet adagolt Arestita teájába. Lehetett az tíz is. Arestita vézna. Bélhurutja is van. Bojana Bihareanu, egy másik nővér rám szólt, hogy ne kutatgassak, ne kérdezzek. És beszéljek az ország nyelvén. 

Egyik héten Eliminaru épp szabadságon volt, és a főnő engem osztott be éjszakára. Talán megbízott bennem, mert én rendeltem a gyógyszereket? Nagy csend volt már, sétáltam a folyosón, aztán a pelenkázóban ültem. Szépen elérkezett az este tíz óra, a gyógyszerek beadásának ideje. Vettem a már előre elkészített köménymagteás kancsót és pár csuprot, kiskanalat meg az őrzött kulcsot, és kinyitottam a szekrényt, ahol rengeteg üvegcse sorakozott katonás rendben. Közben győzködtem magam, hogy ez egy egyszerű nap, csak egy egészen egyszerű gyógyszerbeadás, amit akárki képes megcsinálni, száj kitát, „Casca gura!”[3], pirula bemegy, reá a tea, „Inghite... somn usor!”[4], és ennyi. Cédulákat tettem a pelenkázóasztalra a gyerekek neveivel. A papírokra akartam tenni a pirulákat, de a legtöbb üveg üres volt. Kifogytak, ötlött fel bennem, mind kifogytak, most már tudom, Bojana hazafelé indulva futva kiáltotta felém, hogy elfelejtette Tosa felíratni a doktoricával… Ő meg Bukarestben van, Tosa számát nem tudom… Nem is biztos, hogy van telefonja. Miért lenne? Nekünk sincs. Jézusom. Tanácstalanul álldogálok ott, érzem, hogy be kell mennem a gyerekekhez, ebben a helyzetben ott kell lennem mellettük, közben öntudatlanul ismételgetem a mentők számát. A tűzoltókét. Aztán mély levegővel, kezemben a tálcával belépek a hálóba, közben édesanyámra gondolok. Mocorgás hallatszik, halk, nyűtt hangú, monoton neszezés. Felkattintom a villanyt. Marika ébred, a kötés szorosan belevág a karjába, hát eloldozom. Benőtt körmeivel kaparászni kezdi az arcát. Szólok hozzá:

– Tudod, Marika... a ma éjjelt ki kell bírnunk Haloperidol nélkül! Nincs rivotril, diazepam[5] sem, elvitte a cicus! 

A kislány fogcsonkos szája nevetésre nyílik, majd erőlködve, szuszogva feltérdel ágyában, és belekapaszkodik a rácsokba. Eugen Lung, azaz Jenőke kiabál. 

– Kampec, Jenci, ma éjjel se pirula, se cseppecske, jól van, leszedem a gézt, és kaphatsz teát! – mondom neki.

Karomba kapom, és leteszem a földre, Costica már ordít, követelve, hogy foglalkozzak vele is. Megteszem. Arcom, hajam felé kapdos, majd tapsol, és négykézláb sietve igyekezik valamerre. A többi apróság is kifelé kandikál ágya rácsai közül, figyelve, hogy mikor érek mellé. Sorba veszem őket. Pár perc múlva óriási a zaj, a nyüzsgés. Megállok a háló közepén. Hetek óta most érzem először embernek magam. Costica a dísznek kirakott játékok közül egy csomó nejlonkatonát nyalábol fel, és le-fel sétál velük. Jenőke a földön egy színes kockát néz nevetve. Egyesek a vécében a bilik tartalmával foglalatoskodnak, mások ugrálnak, integetnek felém. És látom, hogy Arestita, a béna, egyik kezével kapaszkodva, gyorsan és határozottan felül a matracán. Fel se fogom először, de amikor arasznyi testét próbálja átpréselni a rácsok között, már ugrom.

 – Tita… nu! Tita, stai![6] – kiabálom, és lelki szememmel látom, hogy immár soha nem fogok bölcsészetet tanulni, de nem azért, mert magyar vagyok, hanem elővigyázatlanságból elkövetett… De a kislány szerencsésen kibújva ágyának rácsai között, fenékre esik, ül, és nézi a vakvilágot. Aztán mászni kezd. De hát béna… Istenem, mit történik itt, rémülök meg. Karomba kapom Arestitát, tapogatom a perkál nadrágos, satnya lábát, a cipőjét nézem, leülök vele egy gyerekszékre. Tűri. Nem kiált. Ott ülünk mi ketten, és a többiek köröttünk. És Arestita, mintha egy titkot árulna el nekem, mintha azt mondaná, figyelj csak, mit tudok!, lecsúszik az ölemből, és botorkálva elindul valamerre. Görbe lábai összeakadnak, de hoz nekem egy aszalódott almát az ágy alól. És akkor én zokogni kezdek hangosan, mert ezt nem lehet, nem lehet… Miféle hely ez? Miféle törvény, miféle határozat, miféle isten írhatja elő, hogy lekötözve heverjen, képzelt és kitalált betegségekkel, mesterséges álomba kényszerítve több emberi lény… Csak azért, mert nem kellett anyjának vagy apjának? Felállok, mélyeket lélegzem, körbenézek, és látom a bugyután játszó gyerekeket. Tosa Tudoran szerint, ha nem kapják meg az adagolt gyógyszert, fél perc alatt felfordítják a világot. De ezért a világért, amiben itt vagyok és dolgozom, nem kár. Hát tegyék. Ők pedig izgatottan ismerkednek a hirtelen megnyílt mennyországgal, cseppet sem úgy, mintha elmeháborodottak lennének. Hamar elfáradnak a mozgástól, szunyókálni kezdenek, ki a széken, ki a szőnyegen. Betakargatom őket. Az örök éber Costica alszik el leghamarabb, a földön elterül, és álmában csámcsog. Arestita mellettem ül a földön, mintha őrizne engem, és a fejét előre-hátra billegteti, aztán elpilled. Egyenként visszafektetem vadócaimat az ágyaikba. Hajnali ötre teljes a csend, és nyugodt szuszmákolás hallatszik. Még sötét van. A kalorifer[7] pattog, megadták a fűtést. Valamelyik kisvécében csöpög a víz. Megérkezett Oana, a szakácsnő, egy doinát énekel hangosan, és az alagsorban csörömpöl a tejeskannákkal. Lejárt a műszakom, indulok haza, aztán egy pillanatra mégis visszafordulok. A hajnali derengésben a nagy háló csendes. Alszanak a gyermekek. 

Két hét múlva, egyik reggel Arestita nem moccan. Szív alakú arca fehér. Segítségért kiabálok Tosának, az orvosnőnek, valakinek. Csönd. Aztán, hogy semmi nem történik, a malackákkal, kakasokkal meg a Ceaușescu-képpel kirakott falhoz vagdosom a teáscsészéket. A bádogcsuprok zengésére beront Tosa Tudoran, az éjszakás, csípőre tett kézzel áll az ajtóban, hogy mégis mit cirkuszolok, megint mi bajom van? Aztán Arestita ágyához lép, és gyorsan fogdosni kezdi a csuklóját. Kirohan, majd visszajön. Állok a gyerek ágya mellett, és nem hiszem el, hogy mindez megtörténik.   

A mentőorvos fiatal, szakállas, álmos srác, sztetoszkópot nyom a kislány beesett mellkasára, és a kórlapját kéri. Tosa Tudoran zsíros, ormótlan testével, zihálva ugrik a barna szekrény elé. Frissen dauerolt frizurája szanaszét hull, arcán szétfolyik az erős smink. A kulcs Eliminaru doktornőnél van, jelenti ki. Megszólalok, hogy talán keressük meg a telefonszámát. A piros füzetben biztosan ott kell lennie, vagy tudakoljuk meg a 997-en. És bár senki nem figyel rám, folytatom, hogy Arestitának a donga végtagon kívül semmi baja nem volt, nem értem, hogy mitől halt meg. És főleg nem lehetett béna, mert én láttam járni. Akkor végigmér a mentős, kérdezi, hogy orvos vagyok-e, vagy mi. Elviszi a testet egy nejlonbugyorban. A hirtelen beállt csöndben Costica vadállati hangon felüvölt. De megérezheti, hogy ezúttal nem törődöm vele, és a kettőnk napi hadakozása elmarad, mert halkan sírdogál tovább magában. 

 Az esetet kivizsgálták. Eliminaru doktorica is előkerült sápadtan, csillogó arcába hulló hajjal. Formás combját keresztbe vetve ült szobájában, és bokacipős lábfejét ütemre rángatta. Én vittem be reggelente a jelenléti íveket, és kérdeztem, hogy mit tud a kislány haláláról. Csak a vállát vonta. Arestita szívelégtelenségben halt meg. És a fekete hajú nő mereven nézett maga elé. De úgy látszik, túlzásba vittem a tudakolózást, mert egy idő után hívattak. A kórház-központba. A Motiilor úton egy szürke, ezerszer átfestett ronda házba kellett bemennem. A Handicapati bölcsőde fertőtlenített nyomorúságszaga ide is elért, engem is átitatott, éreztem, hogy bűzlök, rohadásszagom van, szétmállok. Egy szobában, az igazgatói iroda mellett sötét képű, gyűrött öltönyös férfi szívta a fogát. Elmondtam neki, hogy mi történt. De mindent. Gyógyszerezéstől fáslizásig. Bólogatott, végignézett a farmeremen, a hajamon, majd megkérdezte, hogy melyik suliban végeztem, és mit akarok kezdeni az életemmel. Aztán felugrott, és rám kiabált:

– Mit akar? Tudoran nővér sok éve dolgozik nálunk. Az a gyermek… halálos betegen született. Dr. Eliminaru is csak a munkáját végzi. Amit tanult. De maga, aki semmit nem tanult, zavarja a hivatása teljesítésében. És Ileana elvtársnő, jobb, ha ezt az ügyet sem otthon, sem máshol nem kommentálja. Árthat a jövőjének. A szüleinek is.

Nemet intettem. Azt hittem, megüt, mert felugrott, arca elveresedett. Nyújtottam a papírt a vallomásommal. Összetépte. Rátiport, sokáig tapodott a papírdarabkákon. Nem baj, mondtam, írok másikat. Beküldöm az igazgatónak, Popindoclu Viorelnek. Vagy az egészségügyi miniszternek. Esetleg az atyaistennek.  A sötét arcú ököllel az asztalra sújtott. 

A levelesláda előtt állok egy hét múlva, nézem a borítékot, rajta a vonalazás és egy kép, Liviu Rebreanu. Posta Romana. Álldogálok a piros, utcai láda előtt, anyám újabban felébred éjszakánként, cigarettázik, pár napja állás nélkül maradt. Eszembe jut Arestita és az alma a kiságy alól. Bedobom a borítékot.

Hamarosan kirúgnak, átszervezésre hivatkozva. De különös: egyfajta láz, nyugtalanság van a levegőben. Édesanyám arca kipirul, régi dalokat dúdol, és a Házsongárdba jár virágokkal. Apa képét igazítja. Jutka barátnőm ekkor tűnik el, senki nem tudja, hova, aztán kiderül, hogy Budapesten van, és nem is jön vissza. Beadom az útlevélkérvényemet. Elindulok a cókmókommal, vállamba mély nyomot vág a súlya. 

Itt vagyok. Megérkeztem. Sok-sok éve már. Gyakran még most is érzem orromban azt a szagot, amelynek akkora hatalma volt. Costica, Marika, Jenőke… Talán végleg elszenderedtetek már a sok nyugtatótól, talán a ti apró mennyországotokban létezik füles nyuszi, meleg tej és békesség. És talán onnan nézitek gyönyörű világunk rohadását. Ez a mi kofferünk, visszük hát tovább.

[1]hormonkészítmények

[2]szellemileg visszamaradottak

[3]Nyisd ki a szád!

[4]Nyeld le… szép álmokat!

[5]nyugtatószerek

[6]Tita, ne… Tita, állj meg!

[7]fűtőtest

A novella lapszámunk 2024. áprilisi számában jelent meg.