Sarolta májusban töltötte be ötödik életévét, amikor azon a nyáron, nagymarosi házunk előtt üldögélő tisztes vendégsereg előtt, a pincéből előbújva határozottan megállt előttem. Egyik kezében nála nagyobb bot, másikban üres ásványvizes palack – ebbe gyűjti a tücsköket, szöcskéket, miket majd lefekvés előtt, a kupak lecsavarásával szabadon enged. Miután fellépésével magára terelte a jelenlévők figyelmét, némi kis hatásvadász szünet után azt mondta: 

– Papa, én most elmegyek. És ne gyere utánam!

A bejelentés hangneme inkább parancsoló, mintsem kérő volt, mindenkinek nagyon tetszett: micsoda karakán ez a leány! Én, a nyomorult kis hatalomka, most megkaptam a magamét! Sisa, mielőtt elindult volna, még hozzátette: 

– És a padlásablakból se leselkedj utánam!

Éva a térdét csapkova nevetett. Éva fiunk keresztanyja, kertészeti tanácsadónk, olykor donátorunk, nem volt rá jellemző a modernkedő szüfrazsettkedés, a régi asszonyok mintájára tisztelte a férfiakat. És hogy zavartalanul tisztelhesse őket, szóvá tett minden olyan férfiúi megnyilvánulást, mely akadályozta őt a tisztelet megadásában. Ezeket egy csokorba gyűjtve „férfi szarságoknak” nevezte, és Sisa bejelentését követő tetszésnyilvánulásából következően, a nők utáni leskelődést is a „férfi szarságok” közé sorolta.

Egyszer én is kaptam tőle egy vastag kioktatást. Egy korábbi bandázásunk során kiderült, hogy a jelenlévők közül egyedül engem ért az a megtiszteltetés, hogy a Magyar Néphadsereg soraiban két évig védhettem szocialista hazánk békéjét és biztonságát. Történeteket meséltem, melyek a naivvá polgárosult hallgatóim számára szinte hihetetlennek tűntek. Kérdeztek még, még, és a sikeremen felbuzdulva elénekeltem nekik egy dalt, melyet századkötelékben vonulva, „Nótát!” parancsra gyakran elordítoztunk. Így hangzott: „Megjöttek a híradós legények. / Nézzétek, milyen fasza legények / Vagyunk mi, / Ajtó, ablak nyitva-tárva, / Minden kislány felcsinálva. / Megjöttek / Kik? / A híradóóós legények!” A közönség lelkesedésének elcsitulta után Éva csendes, negédes hangon megkérdezte: „felcsinálva…?” Hát, ööö… És akkor, ezen a kedveskedő hangon olyan fejmosást kaptam, mely tán csak akkor lett volna jogos, ha az én agyszüleményem lenne ez a nóta, sőt, én tanítottam volna be már az első világháborús bakáknak is. Megtudhattam, hogy a férfi szarságoktól eldugult agyammal képtelen vagyok a női lét kifinomultságait felismerni.

Sisa hamarosan el is tűnt a szemünk elől a gyümölcsfák, mogyoró- és szederbokrok között. Volt hová mennie: öten szomszédok, barátok egybekerítkeztünk – utáltuk volna teraszainkról az előttünk lévő tájat kerítésdrótokkal szétszaggatva látni, a telekhatárokat is csak egy-egy, jobbára vadrózsabokrokkal benőtt cövek mutatta. Az ötször nagyjából 800 négyszögöl már komoly területnek számított, melynek minden talpalatti része bejárt, ismert, ahol nem leskelődik semmiféle veszély. Mert még a zuglói játszótereken se volt felesleges a gyerekek nyomában járni. Éjszakai duhajkodók gyakran csapdosták szét üres sörösüvegeiket a padok betonlábain, találhattunk a homokozóban eldobott – nyilván használt – injekcióstűket, és nem ártott figyelni az egész nap egyedül bezárt, rövid sétára lehozott kutyák hisztériáira is.

Kissé irigykedve néztem Sisa után: ha feltételeztem, hogy úgy ötéves korom táján tört rám is az egyedül bolyongás vágya – akkor 1948-at írtunk –, szó sem lehetett róla. Gyermekkorom legtöbbet hallott parancsa az volt: ha gránátot, aknát, bombát találok, hozzá ne merjek nyúlni, és ha azt látom, valakik babrálnak ilyesmivel, azonnal fussak a lehető legmesszebbre. A tiltást még tizenéves koromban is hallottam, amikor lementem a Klauzál térre játszani. Nem tudom, a korabeli újságok írtak-e ilyesmikről, de állandóan lehetett hallani, hogy itt meg ott kamasz gyerekek robbantak fel egy aknát babrálgatva, hogy egy szerencsétlen ember a kertjét akarta felásni, és az ásóját robbanószerkezetbe vágta, hogy egy házban, nem tudni, mi okból, felrobbant egy légibomba, az épület fele összedőlt, tucatnyian maradtak a romok alatt. Csaknem nyolcvan éve fejeződött be a második világháború, és még ma is találnak, főleg mély alapok ásásánál működőképes rémszerkezeteket – elképzelhető, mi lehetett itt a háborút követő években.

Szüleim rendszeres kirándulók voltak, és egyszer a háború után – amikor már lehetett – jókora túrát tettünk meg a Nagybányai úttól a Kecske-hegy lába alatt húzódó erdei úton a vitorlázórepülők repteréig.  Nem volt szabad letérnem az útról, nem bóklászhattam be a fák közé, mert csak az ördög tudja, mik vannak ott. Utunk során ugyanis négy helyen is, kis tisztásokon katonasírokat találtunk. Erdészek, túrázók hantolhatták el őket, esetleg csak kéziszerszámokkal, a hantok sekélyek voltak, a testek nem feküdhettek mélyen. Száraz faágakból kereszteket kötöztek össze, miket leszúrtak, gondolom, a fej oldalára. Az egyik hanton rohamsisak is feküdt. Tíz év elteltével majd újra látnom kell efféle hevenyészve ásott sírokat a Klauzál tér sarkán, ahová a környékbeli lakók elföldelték az elesett szabadságharcosokat, szerencsétlen civileket. Azokon a sírokon legalább nemzetiszín zászlócskák, szalagok voltak… Óh, édes Istenem!

Jóval később feleségemmel és kisfiammal bejártuk ezt a reptérig vezető utat, akkor már – természetesen – nem voltak ott a katonasírok. Addigra sok mindent megtudtam a világ dolgaiból, és úgy véltem, itt az erdőben nem folytak szemtől szembe, fától fáig tartó harcok. Az 1945 februárjában a budai Várból kitörő katonákat, akiknek már egy falat kenyerük, egyetlen lőszerük se volt, úgy lőtték halomra a szovjetek, ahogy – mint mondani szokás – a veszett kutyákat. Közülük néhányan eljuthattak a főutaktól távoli, biztonságosnak mondható erdőbe, ahol is kiéhezve, esetleg sebesülten is, segítségnyújtás híján elpusztultak. Valakitől hallottam, hogy az Ördögárok védelmében igyekeztek menekülni: az árok sekély vize bordó volt a vértől.

Kisiskolás koromban osztálykirándulásra mentünk, a zugligeti végállomásig villamossal, onnan valamerre tovább. Kettes sorokban kellett gyalogoltunk, nem kószálhattunk szanaszét. Egy erdőszéli tisztáson, a fűben szétszóródva géppisztolytöltényeket találtunk, tán százat is. Sárgaréz hüvelyük már kissé oxidálódott, és úgy néztek ki a fű között, mintha sárga, szár nélküli mohavirágok lettek volna. Egy velünk tartó férfiember, tanár vagy segítő szülő azt mondta, ha valamelyikünk felszedett volna ezekből a töltényekből, jobban teszi, ha visszadobálja őket, csak bajt hozhatnak – de nem kutatta át a zsebeinket. Elmondott egy esetet: hozzánk hasonló korú, de született hülye gyerekek is találtak efféle töltényeket, aztán este tábortüzet raktak, és a parázsba szórták azokat, jaj, lesz szép tűzijáték! Hát lett is. A parázs hőjétől sorba robbantak be a hüvelyekben lévő gyutacsok, szanaszét köpdösve golyóikat, az egyik szerencsétlen gyereket halálosan megsebesítve.

Szabadon kószálni kiskamasz koromban kezdhettem el, Börzsönyligeten, ahol is apám vett egy telket a hegyoldalban, rajta egy félig leégett faházzal. A használható anyagokból összekalapált egy kisebbet – mondhatnám, egy sufnit –, hárman meg tudtunk aludni benne, és elfért még egy csikótűzhely is. Petróleumlámpával világítottunk, jó kilométernyi távolságból hordtuk bádogkannákban a forrásvizet. Apám a Dráva melletti Barcson nőtt fel, és húszévesen Budapestre kellett jönnie megélhetést keresni. S hogy talált munkát, lakást, feleséget, meghódította a fővárost – de sose szerette meg. Ami időt csak lehetett, vidéken töltött.

Itt nem volt front, itt nem voltak harcok, így hát szabadon kószálhattam. Egyetlen feladatom volt csupán: reggelente le kellett szedegetnem apám akkoriban különlegesnek számító, tucatnyi rózsabokráról a bundás- és rózsabogarakat, miket egy literes babkonzerves dobozba raktam, melyben félig víz volt, tetején ujjnyi petróleum – onnan aztán nem szökhettek. Ha manapság olykor rózsabogárral találkozom, megörülök neki, dehogy pusztítom el.

Abban az időben Börzsönyliget még nem számított felkapott nyaralóterületnek. A patakvölgyekben a szokolyaiak krumplit, kukoricát ültettek, a keskeny nyomtávú vasúton még igazi, pöfögős gőzmozdony húzta le Királyrétről Verőcéig a szálfaszállítmányokat, a Kismarostól Szokolyáig húzódó Fölöstököm-oldal megbontott falain gyurgyalagok fészkeltek… Sokszor mentem megcsodálni ezeket a káprázatos madarakat.

Kószálásaim során egyszer csak egy repülőgép szárnyára akadtam. Akkora volt, mint egy jókora ebédlőasztal, miket filmeken gyakran látni, amint arisztokrata vagy maffiacsaládok ülik körbe valamely jeles esemény alkalmával. Egy víz mosta árok széli virágos kőrisre zuhant, maga alá gyűrve a törzset. A fém már valamennyire oxidálódott, úgy nézett ki, mintha poros lenne. Néhány vizespohárnyi lyuk látszott rajta, melyeken már átverték magukat a kőris gyökérhajtásai. Úgy kétméternyire közelítettem meg, kerestem rajta valamilyen jelet vagy írást, kiféle, miféle lehetett korábban, de nem találtam. Az árok alján, a fatörzs által megemelt részen alá tudtam volna bújni, hátha ott találok valamit, de nem mertem: életbe lépett a százszor, ezerszer hallott tiltás. Mondtam apámnak, mit találtam, és hívtam, jöjjön el megnézni, de hol a dolgára, hol a nagy melegre hivatkozva egyszer se jött.

Egyszer aztán a vonaton szóba elegyedtünk egy kismarosi emberrel, és apám megemlítette, hogy egy repülőgépszárnyat találtunk Börzsönyligeten – így mondta: „találtunk” –, mire a jóember szinte reszkető izgalomban mesélni kezdte, hogy ’44 nyarán valóságos légi csata bontakozott ki a Dunakanyar felett: a szövetségesek a folyó vonalában mentek Budapestet bombázni, és akkor még volt annyi védelmi erő, mely próbálhatta megakadályozni őket ebben. Más helybéliek is csatlakoztak beszélgetésünkbe: iszonyatos volt a gépek motorjainak dübörgése, a sorozatlövések sivítása, a találatok dörrenése, az alacsonyan repülők lesöpörték a tetőkről a cserepeket: az addig viszonylagos békességben élő falusiak rohanhattak le a pincéikbe. A következő napokban négy-öt roncsot szedtek össze a környéken, jó néhány gép a Dunába zuhant, azok azóta is ott vannak. Börzsönyliget úgy három kilométernyire van a Duna-parttól, azon pedig senki nem akadt fenn, hogy egy levált repülőgépszárny ekkora utat meg tud tenni siklórepülésben.

Tíz év után elvittem feleségemet kirándulni Börzsönyligetre, megmutatni neki szabad kóborlásaim csodás helyszíneit. Szerettem volna, ha ő is látja a repülőgépszárnyat, de már nem volt ott. Bizonyára nem kis úttörők szedték össze, daruskocsi kellett a kiemeléséhez. 

Mert bizony kis úttörő korunkban gyakran mentünk gyűjteni. A központilag kiadott jelszó ez volt: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” Hármas brigádokra szakadtunk, felkötöttük a nyakkendőt – lássák, kik vagyunk –, és sorra jártuk a kijelölt házak lakásait, hogy vasat és fémet gyűjtsünk. Ritkán kaptunk egy-egy rozsdamarta faszenes vasalót, agyonégett fazekat, leginkább csak kötegekbe rakott újságpapírt – de ez is jó volt, ezzel is a békét védtük. Zsákmányunkat behurcoltuk az iskolaudvarra, ahol szemle után a legeredményesebb brigád csapatparancsnoki dicséretet és a következő gyűjtésig tantermüket díszítő vándorzászlót kapott.

Történt egy alkalommal, késő délután, amikor már mindenki behozta az udvarra a maga zsákmányát, hogy az egyik fiatal tanár, úttörővezető torka szakadtából üvöltözni kezdett: „Mindenki hagyja el az udvart! Most, azonnal! Futás!” Mint kiderült, az egyik brigád fémgyűjtési buzgalmában egy bombát hozott be az iskolaudvarra. Én nem láttam a szerkezetet, de úgy mondták, fél méternél is hosszabb lehetett, úgy harminc kiló. Valami pincében találták, és egy rozoga babakocsiban tolva, a fél Dob utcán, a Kazinczy utcán át hozták be az iskolaudvarra. Ha akkor ott felrobban, vagy az utcán… Az iskolaépületben sem maradhattunk, ki kellett mennünk az épület előtti utcára, majd hosszas tipródás után, tízesével bemehettünk a tantermekbe a cuccunkért, aztán haza. Amíg a tűzszerészek el nem szállították, nem jártunk iskolába.

Még ennyi év elteltével is elképesztő a történet – és elkövetésének indítékai is. Ugyan tizenéves, de kellő emberi intelligenciával rendelkező fiatalok követték el, akiknek – mint mindnyájunknak – százszor, ezerszer beszéltek a széthagyott robbanószerkezetek veszélyeiről. Fel kell tételeznem, egy vándorzászló ideiglenes birtoklásának vágya erősebb volt a józan észnél. Győzött a propaganda, az elv. Esetleg – mivel akkoriban kemény diktatúrában éltünk Magyarországon – az elkövetők nem mondhatták el, hogy ők valójában keményen liberális demokraták, akiknek elvitathatatlan emberi joguk rozzant babakocsikban bombákat tologatni az utcán, ha úgy találják társadalmilag haladónak.     

Egyszer szegtem meg a szigorú tabut – már érettségi felé járó gimnazista voltam. A Csányi utca 4-es számú háza bombatalálatot kapott, a földre rogyott. Egyemeletes, régi ház volt, abban az időben épült, mikor a Terézváros még külterületnek számított, több ilyen ház van még ma is a környéken. Alighanem többe került a bomba, amit ledobtak rá, mint maga az épület. A szövetségesek hatalmas konvojokban jöttek bombázni Budapestet, minden gépnek meghatározott célpontja volt, ám ha valamelyiket a gyengécske elhárítás jóvoltából találat ért, hogy könnyítsen terhén, ledobta bombáit, ahol épp járt. A háború befejeztével volt jócskán mit sürgősen ujjáépíteni, az efféle szerencsétlen romokat egy deszkakerítéssel zárták le. A Barcsai utcai gimnáziumba járva, előtte vezetett el az utam, és csak nagy ritkán láttam, hogy megjelent egy teherautó, s elvitt egy fuvar törmeléket. És akkor jött ’56… mely megint csak sürgősen újjáépítendő romokat termelt… Óh, édes Istenem! Egy alkalommal hazafelé menet a deszkakerítés kapuját nyitva találtam, bementem bámészkodni. Némi falmaradványokkal már jószerével csak az alapok látszódtak, a pincébe vezető lépcsősor felső része, lentebb téglatörmelék. Arra gondoltam, ha egyszer eljutnak a melósok a pincébe, ott majd csontvázakat, esetleg múmiákat találnak. Egy szemétkupacban fekete fémtárgyat vettem észre, egy lövedéket, s mivel nem csatlakozott hozzá robbanóagyagot tartalmazó hüvely, tudtam, hogy ártalmatlan. Egy lécdarabbal kikotortam, a táskámba tettem, és hazavittem. Sokáig a tankönyveim között rejtegettem. 

A lövedék százhuszonnyolc milliméter hosszú, csúcsa hegyes, körmérete száztizenhat milliméter, súlya hatvannyolc deka, alsó harmadán négy rézgyűrű: nyilván ezek szorították be a hüvelyt. Mint később egy hozzáértőtől megtudtam, egy légelhárító gépágyú lövedéke, miket sorozatban, nagy sebességgel lőtt ki. Mindenesetre tekintélyes vasdarab ahhoz, hogy egy repülőgépet megsebesítsen, kényes helyen eltalálva, akár le is lőjön. Eljátszottam a gondolattal, hogy ez a lövedék találta el azt a gépet, mely ledobta bombáját a szerencsétlen Csányi utcai házra – ami persze lehetetlen, mert a lövedéknek és a bombának is megvolt a maga röppályája.

A lövedék most a vitrinben áll nagymamáktól, mamáktól örökölt csecsebecsék, emléktárgyak között. Kissé furcsának hat, de talán a legvaskosabb emléket sugallja: lám-lám, feleségemmel együtt – esetleg többszörös szerencsével – megéltük a második világháborút. 

Aztán katonai kiképzésem során lőhettem pisztollyal, sorozatokat géppisztollyal – mert lőnöm kellett –, dobhattam kézigránátot, és nem fogott el a gyermekkoromban belém nevelt félelem, viszolygás a fegyverektől. Tárgyak voltak, melyek helyes használatát meg kellett tanulnom. Mások életének kioltására alkalmas tárgyak – hát igen –, de ezek is a létező világhoz tartoztak. És meg kellett tanulnom azt is, hogy kezelésük során a szabályzatban előírtakat, mindenféle kóválygó gondolatot kizárva, vasfegyelemmel be kell tartanom. Karbantartás címén apró darabjaira szét kellett szednünk a géppisztolyunkat, majd minden alkatrészt finoman beolajozva, össze kellett raknunk – bár én ezt a foglalatosságot unalmasnak találtam, néhány más fiú lelkes buzgalmát látva, megtapasztalhattam, hogy igenis létezik a szinte beteges vonzódás a fegyverekhez. 

Miután Sisa távozott, a társaságtól kissé hátrébb húzódva ezek az emlékek suhantak át a fejemen. Úgy véltem, a legtöbb, ha önállóságuk kezdetén meg tudom adni unokáimnak a szabad kóborlás boldogságát. Közben persze figyeltem a terepet, de Sisa nem bukkant elő. Mivel a nagyapai szív észszerűtlenül aggodalmas tud lenni, egészen a pájsli reszketéséig, elsomfordáltam, be a házba, fel a padlásra, és az egyik férfi szarságomat elővéve, leskelődni kezdtem utána. Sokára vettem észre Rózsikáék területén egy kékes foltocskát: ez bizonyára ő. Nem mozdult, valószínűleg hason fekve egy hosszú szalmaszállal tücsköket zavart ki az otthonukból, esetleg háton a hegyoldal ligetei felett éles vijjogással köröző héjacsaládot figyelte.

Egyszer aztán csak, hopp!, nagyot ugrott. Ügyes mozdulata, figurája, a nyár örömére csaknem fiúsan rövidre vágott haja az akkori idők kedvenc mesehősévé tette őt: hohó, hiszen ez Róbert Gida!

A novella lapunk 2024. februári számában jelent meg.