A Papa azt mondja, hogy régen, olyan régen, amikor se én, se Anya nem élt még, és ő fiatalember volt, hazagyalogolt nagyon messziről, egy másik országból.
Ott tél volt, nagy hó és háború állandó robbogatással. Nemcsak ő indult haza gyalog, hanem mások is, de nem mindenki ért haza, mert megfagytak az úton. Ültek vagy feküdtek az emberek mozdulatlanul, és már nem volt bennük élet. Mert elfáradtak, és alig volt mit enni, meg a hideg miatt is, vagy hát főleg amiatt.
Aki megfagy, az meghal, ez így van, ez biztos.
Kérdezem a Papát, hogy a robbogatásos háború mindig ilyen hidegben szokott-e lenni, de azt mondja, nem a hideg teszi a háborút, de olyankor, hidegben még rosszabb, mint amikor meleg van.
Akkor mi teszi a háborút?
Az emberek butasága és gonoszsága.
Te is buta vagy, meg a Mama?
A Papa elneveti magát, nem, az emberek általában a békét szeretik, mi is azt szeretjük, látom rajta, hogy most nagyon gondolkozik, mit mondjon még.
A vezetők a buták, akik az embereket egymás ellen fordítják.
Ezen meg én gondolkozom sokáig, hogy a vezetők. Mert a vezetők, akik a buták, biztos, hogy
kevesebben vannak, mint a Papáék meg a többiek, akik a békét szeretik, és okosak. Akkor hogy? A több okos erősebb, mint a kevesebb buta, nem? Akkor?
Akkor? ‒ kérdezem a Papát, de nem tudja, ezt most miért kérdezem, mert az előbb csak gondolkoztam, azt ő nem hallotta, és most nem is tudom elmondani, mert éppen kinéz a Mama a teraszra, hív, hogy jöjjünk ebédelni.
A Mama elmeséli a világot, hogy hogyan lett. A világ az, ami körülöttünk van, az ég, a föld, a hegyek, tavak, folyók, tengerek, erdők, és ezt a sok mindent az Isten teremtette hat nap alatt, a hetediken pedig megpihent.
Nézek a Mamára, hogy biztos-e, mert ez azért elég kevés idő. Még az egy hónap is sokkal több, mint a hat nap. Azt hiszem.
A Mama azt mondja, a világteremtés egy gyönyörű történet, egy amolyan mese.
Jó, legyen mese, de azt is mondja el, hogyan volt akkor tényleg! Erre azt válaszolja, hogy volt egy hatalmas nagy robbanás, így keletkeztek a csillagok meg a bolygók, a mienk is, szóval egy óriási robbanással kezdődött minden. Az élet.
És ezt a robbanást Isten csinálta?!
A Mama mosolyog, és bólint: úgy bizony!
De akkor ezt most így megint nem tudom, nem értem, hát a robbanás az nem a háború?!
Múltkor azt mondta a nővérem, olyan vagyok, hogy engem még az iskolába se fognak felvenni.
Az olyanokat, mint a nővérem, könnyű lenne háborúztatni, mert eleve olyan, hogy rosszat akar másoknak.
Akkor van jó robbantás is? Vagy csak az robbogat, aki haragszik valakire?
Anya mérges, amikor mutatom neki a jókora rovarlábat az ágyamon. Szerintem szöcskéé. Vastag a combja, és horgok is vannak rajta, ezek nagyon erősek, mutatom Anyának, mennyire erősek, ezekkel jól tud kapaszkodni, bár lehet, hogy pont ezért szakadt le neki, mert beleakadt véletlenül a lepedőbe a sötétben, ettől megijedt, és letépődött az egész lába. Sssz…, biztos fájt neki.
Anya fél a bogaraktól meg a pókoktól, hiába mondom neki, hogy ez csak egy szöcske, nem nyugszik meg, és mérges is.
Nem tudom, miért mérges Anya. Azért, mert pont a lába tépődött ki a szöcskének, vagy hogy pont az ágyon, vagy azért, mert mutatom neki. Nem veszélyes, mondom, amire kicsit elmosolyodik, sóhajt, azt mondja, dobjam ki a lábat a szemetesbe, és mossak kezet.
Az állatokat könnyebb érteni, mint az embereket, ez biztos. Futnak, repülnek a dolguk után, építik a fészküket, etetik a gyerekeiket, gyűjtik az ennivalót, és vannak közöttük olyanok, akik el is raktározzák későbbre. Az állatok mind szépek vagy aranyosak.
A Mama megmondta, mert kérdeztem, hogy igen, az állatoknak van lelkük.
És az lehet például, hogy annak van csak lelke közülük, aki szép vagy aranyos, a többieknek pedig, akik kicsit csúnyábbak, azoknak meg nincs?
A Mama szerint mindenkinek van. Egységesen. A meztelen csigáknak is van akkor, pedig tőlük mindenki undorodik. Egyébként én tudom, hogy ők igazából nem is csúnyák. Csak másképp kell őket nézni, nem úgy rendesen, hanem közelebbről. Nagyítóval. Úgy megszépülnek: egyforma rücskök vannak rajtuk és színes rajzok, jól látni a szájukat is, ahogy rágicsálják a levelet, úgy esznek, mint bárki más a szájával, csillog a rajzos bőrük, valahol átlátszik rajta a belsejük. Szépek, mint a többiek, akikhez nem kell nagyító. Azok közül, akiket ismerek, a cicák a legszebbek és legaranyosabbak. A bundájuk, az arcuk meg a szemük miatt. A Papáéknál a Mirci beleszagolt egyszer a szemembe, sokáig szaglászta, hagytam, hátha ez valami miatt fontos neki. Aztán én is beleszagoltam az övébe, de nem éreztem egyáltalán semmit. Pedig van olyan, hogy szőrszag, testszag, lábszag, hajszag, ha izgulok, pisiszaga van a tenyeremnek, van még dögszag is, de az nem olyan, mint egy élőnek a testszaga. De az már biztos, hogy szemszag, olyan nincs.
Azt mondta az Isti az oviban, hogy ő tud beszélgetni
a lepkékkel.
Mondtam neki, hogy az nem lehet, mert a lepkék eleve némák, vagyis túl halkan beszélnek ahhoz, hogy ezt mi meghalljuk. Szerinte csak az kell, hogy az elején meg legyen beszélve, hogy egy szárnylebbentés igen, kettő nem, és akkor nincs félreértés. És akkor már csak kérdezni kell: itt lakik-e a közelben, vannak-e gyerekei, szokott-e velük játszani, és akkor ő válaszol szárnylebbentésekkel, hogy igen, vagy nem. Ha kettőnél többször lebbent, az azt jelenti, hogy most mennie kell. Azért ezt majd még ki fogom próbálni.
De van más is, ami furcsa. Például, hogy az egyik csipkebogyót megcsípi a dér, a másikat meg, ami pont mellette van, azt nem. Miért nem egyszerre csípődnek meg?
A virágok, a fák a föld alatt isznak, láthatatlanul, megmoccanni csak olyankor szoktak, amikor úgy tudják, hogy nem látja őket senki.
A fák, ha már nagyon öregek, titokban dőlnek ki, nem szeretik, ha nézi őket valaki olyankor, amikor meghalnak. Ilyenek. Viszont a törzsüket néha megjelölik a favágó bácsik, ha ki akarják vágni őket. A fák ilyenkor éjszakánként dörzsölik a hasukra festett jelet, próbálják levakarni, de nem tudják, így tényleg ki lesznek vágva, és úgy dőlnek ki fényes nappal, hogy mindenki látja őket. Biztos, hogy szégyenlik magukat ezért. Ez szomorú.
A fák recsegéssel és susogással beszélnek, de ezt csak ők értik, egymás közt.
Pipipi, tututu, csicsicsi, így a madarak beszélnek, ha figyelek, értem, miről van szó, a bogarak ciripelnek vagy matatnak. Aki él, annak van valami hangja, vagy legalább mozog lassan vagy gyorsan. De van olyan is, például az óra, hogy van hangja, annyi, hogy tik-tak, és mozog is a mutatója, mégse él. Mert tárgy. Van, csak nem él.
A Mama mondta, hogy Isten, miután készen lett a táj, először növényeket teremtett bele, utána állatokat, majd embert. Így sorban.
A tárgyakat meg az ember csinálja. Akkor az ember is Isten, csak kicsi Isten. Vannak, mert láttam már szemétben guberáló bácsit meg nénit is, ok azt csinálják, mint az avarban kotorászó bogarak. Utánozzák oket, a bogarakat, ez biztos, hogy így van.
Mindenki utánozza valamiben azt, aki előtte lett? Mindenki átvesz valamit a többiektől? Mit vettek át a növények, az állatok, az emberek
egymástól, de főleg az Istentől?
Az életnek a fényét vették át Istentol, mondja a Mama, mosolyog, úgy csillog a szeme, ahogy a Mircinek szokott.
Meg a robbantást?
És hogy lett az Isten, ki volt előtte, kik voltak a szülei?
Annyi mindent kell tudni.
Elfáradtam.
A Mama megsimogat, puha a tenyere.
A nővérem sok évvel idősebb nálam, tőle nem akarok átvenni semmit, nem akarom utánozni semmiben, csak azt akarom, hogy én is felnőjek, és úgy nézzek ki, mint ő, mint egy igazi felnőtt lány.
A Papáék nem buta emberek, nem akarnak háborút, a békét szeretik, de akkor miért veszekednek mindig Anyával Apa miatt, Anya nővérével a barátja, a Józsi bácsi miatt?
Anya is veszekszik Apával meg a családjával, meg Apa a Papáékkel.
A Papáék azt mondják rá, már többször hallottam, mert hallgatóztam, hogy gyenge ember. Pedig az biztos, hogy ez nem igaz, mert Apa erős.
A nővérem meg gonosz.
Az unokatesóm, a Peti meg megint nekilökött a falnak, és ütődöttnek nevezett, és elvette a labdát! Sírtam. Jó, akkor legyen háború, és haljon meg mindenki! Aztán majd mindenki a mennyországba kerül, ahová a hidegben megfagyott katonák is!
Jó nézni az állatokat. Van például olyan, hogy virágporos a katica feneke, de ez nem zavarja a mászkálásban. Meg olyan is, hogy két hangya találkozik a boly előtt, összeérintik a csápjaikat, valamit mondanak egymásnak, aztán együtt továbbmennek, és elkezdenek cipelni valamit, vagy elválnak, és csinálják a saját feladatukat. Az avarban keresgélnek ennivalót a futrinkák, vannak hálós és hálátlan pókok, sok a ganajtúró, ők kakásznak, a legyek között a döglégy a legszebb, a szöcskéknek izmos a lábuk, a cinkékkel is sokat nézegetjük egymást. Az állatok ugyanolyanok, mint az emberek, csak szőrösebbek, tollasabbak vagy nyálkásabbak, és ritkábban háborúznak.
A kakukkmák a kedvenc virágom, a neve meg a nagyon sárga szirmai miatt. Nem tudom, mitől kakukk, és mitől mák, de azért szép neve van.
A virágok szinte mindig hallgatnak. De vannak ilyen emberek is. Akik hallgatnak, azoknak van idejük sokat hallgatózni. Befele vagy kifele. Befele saját magukat hallgatják, ahogy a hasuk bugyborékol, vagy beszél valaki a fejükben; kifele meg a többieket. Például, hogy van-e valaki odakint, aki forral valamit ellenük. Bogarak, tetvek, szúvak vagy emberek. Például le akarják rágni a levelüket, furésszel kivágni oket, mert egyébként tudják, hogy őket már megjelölték a sárga festékkel a hasukon. Vagy robbantani akar valaki, aki haragszik.
Nemcsak tárgyakat csinál az ember, hanem szavakat is. Vannak olyan szavak, amikről nem tudni, micsodák.
Fabatka.
Mama, mi az a fabatka?
(…)
Gyűjtöttünk pár szép kagylót meg csigát a part mentén. Elégedetten, az áttetsző vízfelszínen pihenő tekintettel, mégis újabb „harcra” készen latolgatjuk, honnan támadjunk: elölről, a főbejárat felől, vagy inkább innen, hátulról.
„Menjünk most elölről” ‒ javaslod.
Felsétálunk a zsúfolt épületegyüttesek között a hotel műút felőli bejáratához. Kétoldalt harsány, kék-arany fáraószobrok, hieroglifás stukkók, az üvegajtón belépünk az előcsarnokba.
A repülőtereken megszokott lézeres fémkereső kapun kell átmenni első körben. A kapu nem jelez, ahogy lendületesen áttrappolunk alatta.
Odabent, az előcsarnokban, az országúti ellenőrzőpontokról jól ismert külsejű, fekete ruhás katonák beszélgetnek, odébb, szemmel láthatóan használaton kívül, egy csomagröntgengép porosodik. Vigyorgunk a katonákra, kedélyesen vigyorognak vissza, mintha ebben a családias képletben, mely szerint a katonák adják a védelmet a turistáknak, a turisták meg cserébe hozzák a pénzt az országnak, a bizalom alapból járna. Tehát ők is, mi is csakis egy oldalon, mégpedig a jó oldalon állhatunk. Egyikük nyakában gépfegyver lóg, a másik egy kézi fémkereső detektort lóbál.
„Hogy vagytok, srácok?” ‒ haverkodsz a szokásos koreográfia szerint, könnyű játékra készülve.
„Remekül” ‒ mutatja a hüvelykujját a pocakos, bajszos, fénylően barna bőrű géppisztolyos.
Megkerülöm, még egyszer átsétálok a fémkapun, lassan, hogy legyen ideje a szerkezetnek feldolgozni a fémpénzekkel szándékosan teletömött zsebeimet, a fémcsatot az övemen, a fémmedált a nyakamban.
De semmi.
A kapu nem működik itt sem.
Úgy teszek, mintha meg lennék lepve:
„Nahát, ez nem működik?”
Jót derülnek a katonák a szemközt, pult mögött ácsorgó recepciósokkal a felfedezésemen.
Míg te a géppisztoly típusa, kora felől érdeklődsz, elkérem a másik katonától a nyeles, kézi fémkereső detektort. A nyúlánk, társánál sápadtabb és fiatalabb férfi csodálkozva, de készséggel átengedi a vezetékkel egy nagyobb készülékhez csatlakoztatott eszközt. Hamar leesik nekik a pantomim értelme, amit előadok sebtében: zuhanyzást mímelek a detektorral, fütyörészve engedem magamra a „zuhanyrózsából” a csiklandós vízsugarakat, súgok, mint a vízsugár, miközben szappanozom, súrolom magam a szabad kezemmel. Jól szórakoznak, felszabadultan vihognak a nem mindennapi látványon. Majd hirtelen a hasamhoz szorítom a hosszúkás
forma fémkeresőt, a körmömet huzigálom rajta és kaparászom, most gitározást mímelek, dúdolok is hozzá, a közönségnek igen tetszik az előadás.
„Töltve van?” – lépsz közelebb, és érsz pofátlan nyíltsággal a katona gépfegyverének tölténytárához.
A bajszos férfi somolyog, hunyorog, alig láthatóan ingatja a fejét.
A fémdetektort visszaadom a nyúlánk katonának, majd rábökök a töltetlen gépfegyverre:
„Add ide nekem!” – nyújtom a kezem, hogy kérem, mire a férfi, mozdulatomra adott automatikus válaszként, már markolja is a pántot, hogy levegye a nyakából, de a másik hirtelen leinti.
Egy pillanatra megilletődve nézünk össze, ők és mi, de nem hagyjuk, hogy komolyra forduljon a helyzet. Milyen fura a sötét ruhájuk, fekete bakancsuk itt, a sivatagban, van-e családjuk, van, csak messze, valamelyik távoli faluban, oázis városban élnek a rokonok, ügyesen tereljük a figyelmüket; kuncognak a karimás sapkámon, a szakadt utazópólódon.
Ismerősként intünk aztán a recepciósoknak, mintha már hetek óta ebben az ötcsillagosban laknánk, otthonosan lépkedünk el a pultjuk előtt, most nem ügetünk fel a márványlépcsőn az emeletre, ahogy sok más helyen, inkább elvegyülünk a szállodavendégek között a tágas csarnokban a hieroglifás oszlopok és szobrok erdejében. Elegáns art deco ülőgarnitúrákon pihengetünk, jókora, dúsan ornamentikázott vázák állnak a földön, a fal mellett; a bárban méregdrága italok sorakoznak üvegpolcokon. Kisétálunk a hátsó üvegajtón a pálmafás, éttermes parkba, ahonnan már látszik a parti fövenyen túl hullámzó Vörös-tenger tündérkékje.
„Ennyi” – mondod.
Tudom, mire érted, és hát igen, ez tényleg csak ennyi.
Ide is könnyű volt bejutni, igazán gyerekjáték volt megtudni, hogyan is működik a biztonsági rendszer.
„Itt is az van, mint a többi helyen, hogy ha innen jön valaki vagy onnan ‒ mutatsz messze jobbra és balra a part vonalában –, vagy eminnen, a főbejárat felől...”
„Igen. Szabad a pálya.”
„Kamu itt kábé minden” ‒ legyintesz.
Kellemes hűs-cinikus közöny van bennem.
Úgy tűnik, a hotelek minden irányból védtelenek.
Nem tudjuk, a tenger mennyire van aládetektorozva, vagy ilyesmi, de minek is támadna valaki a tenger felől, ha egyszer gond nélkül támadhat a szárazföldön a szélrózsa bármely irányából.
Nemrég történt, innen nem messze, egy sok külföldi áldozatot követelő robbantásos merénylet. A bűncselekmény persze súlyosan érintette az ország turizmusát. Nem véletlen, hogy viszonylag kevesen nyaralgatnak mostanában az afrikai országban.
A hivatalos hírek szerint az állam vezetősége a jól képzett katonaságot és minden tőle telhető technikai eszközt bevet a helyzet normalizálása és a hasonló történések feltétlen megakadályozása érdekében. Komoly védelmi, biztonsági intézkedéseket hangoztatnak, és hogy felkészülten, tárt karokkal várja kedves vendégeit a monumentális történelmi emlékek, a napfény, a megbabonázó sivatag és a pálmafák csodálatos országa.
Napokig mást sem csinálunk, mint puszta szórakozásból és kíváncsiságból a magunk módján latolgatjuk a támadási lehetőségek esélyeit, teszteljük azokat a bizonyos biztonsági intézkedéseket a hotelektől hemzsegő üdülővárosban, amely intézkedéseket állítólag elrendelt a végtelenül korrupt diktatórikus állam a gonosszal szemben.
Úgy tesszük mindezt, mintha az előre eltervezett, nevetséges elterelő hadműveletekkel valami valóban szörnyűt forralnánk.
De nem forralunk semmit, csak jókat röhögünk az egészen.
Azon, hogy biztonság.
Meg azon, hogy milyen döbbenetesen könnyű vezetni mások figyelmét, elterelni onnan, ahonnan akarjuk, oda, ahol már biztonságos távolságban van attól, amit a mélyben, titokban forralunk.
Forralhatnánk. Ráérünk szórakozni.
És nem sietünk sehová, mert a sietés túl turistás, és eleve mindig többe szokott kerülni, mint a ráérés.
Persze nem tudhatunk meg semmit száz százalékos biztonsággal.
A kormány talán csak nem akar áldozni a valódi védelemre, mert az szerinte túl sokba fájna. Vagy nem hisz a vallási alapon tevékenykedő „gonosz” létezésében, amely újságpapírba csomagolt detonátorral a hóna alatt besétál egy szállodába; esetleg diktátorék pontosan tudják, hogy van „gonosz”, de mérlegelve a dolgokat, oda jutnak, hogy elég a biztonság-pálmafa-napfény reklám, nem kell nagy hajcihő, azon a pár meggyilkolton úgyis hamar túlteszi magát az emberiség, és megy minden tovább, ahogy eddig. Az is lehet, hogy a diktatúra képviselői fű alatt már megegyeztek a „rosszakkal”, adtak némi készpénzt, kellő mennyiségű friss muníciót, hogy azt más vidéken költsék el és vessék be, tehát a vezetők már tudják, hogy a veszély elmúlt, csak pár kiszuperált detektort és nem túl képzett egyenruhást hagynak a kirakatban mutatóba, hogy azért némi könnyű látszatot mégiscsak keltsenek. De az is elképzelhető, hogy igenis van védelem és biztonsági rendszer, csak annyira komoly és korszerű, hogy laikus szemek előtt teljességgel láthatatlan.
Egyébként az sincs kizárva, hogy már rég lefigyeltek minket, központilag pontosan tudják, látják, mit csinálunk itt, és jól szórakoznak azon, ahogy mi szórakozunk, röhögnek rajtunk, amiért fifikásnak hisszük magunkat, míg majd aztán sóhajtozva és fejüket ingatva fordítják titkos kameráikat, drónjaikat, lehallgató- és robotkém-készülékeiket valami komolyabb jelenség felé. Nekünk pedig megmarad a szórakozásból elkövetett tesztelgetés, a látszatbiztonság kétes értékű tapasztalata, miközben a reklámok meggyőzően kellemes és biztonságban gazdag nyaralást ígérnek.
A külföldi, aki már itt van, nem érzi a veszélyt, mert a hite, mely szerint szörnyűség csak mással történhet meg, vele nem, olyan erős benne, hogy képes a gondtalan ellazulásra. A szeme sarkából ugyan látja a katonás készültséget, de nem érinti cseppet sem annak komolysága vagy felszínessége, és egyáltalán, a külvilágból csak kifejezetten a napfényt, a selymes homokot, az egzotikusan tikkadt pálmafákat és a szálloda kényelmét vonatkoztatja magára. Hiszen ezért jött, erre fizetett be, nem valami ijesztően elvakult, robbogatós-fanatikus gusztustalanságra.
Ha esetleg mégis megkaparinthattam volna a főbejáratnál a bajszos katona fegyverét, az lehetett volna az a pillanat, amikor végérvényesen betelik a pohár, a játék hirtelen abbamarad: az idétlen vigyor maszkja leesik, valódi arcunk komoran hivatalossá válik. Fölényes-győztes mozdulattal elővesszük farzsebeinkből az igazolványainkat:
Nemzetközi Terrorelhárítás-Vizsgálók Szövetsége.
Jó napot kívánunk, ellenőrök vagyunk az NTVSZ-től! Közölnénk, hogy az imént lebonyolított biztonságihelyzet-felmérés során országuk sajnos megbukott a hatékonysági vizsgán. A jegyzőkönyvet küldik nemsokára kollégáink az önök illetékeseinek, a kiszabott büntetés a kézhezvételtől számított nyolc napon belül fizetendő, ide kérnénk szépen egy aláírást. Köszönjük, a viszontlátásra!

Részletek a szerző készülő regényéből.

Az írás lapunk 2024. januári számában jelent meg.