Miért ne válhatna az ember azzá, ami lenni akar? Miért ne lehetne tiszta, miért ne lehetne szűz, nemcsak testileg, de lélekben is? Avagy jobb szennyesnek, semmint tisztának lenni? Lehet-e egy virág tisztátalan, szennytől ázott? Vajon élhet-e szennytől ázottan? Nem az tán a legegyszerűbb és legbölcsebb dolog, hogy a virág tiszta? Azért teremtette Isten, hogy tiszta legyen. Lelkében, emlékezetében, fülében zengnek most a tisztelendő atya szavai... Szent Pál szózata a korinthus­beliekhez: „Nekem mindent szabad, de nem minden használ...” S a további, Szalézi Szent Ferenctől vett példázat a mandulafáról, amelynek gyümölcse keserűből édessé változik, amint kieresztik törzsén a rossz nedveket. 

Ewa önmagát kérdezi, miért ne kellene felemelkednie ehhez a jóvátételhez, és a tisztaság erényében az Énekek éneke menyasszonya mellé állani, őmellé, akinek kezeiről mirha csepeg, amelynek nedve megóv a rontástól – őmellé, kinek szeme arany kendővel bekötve az igaz szó jeléül, kinek szeme, mint a galambé?... Megigézi ennek a képnek a gyönyörűsége, elfogja a vágyakozás emelkedettsége, elragadja az erős akarat, a csodálatos mámor, hogy felemelkedjék a jósághoz. Hogy kiirtsa magából a tetszelgés visszataszító kedvtelését, kitaszítsa lelkéből a selyem suhogásának, a ruhák szépségének kimondhatatlan gyönyörét, amely a hajnal rózsapírjával vagy a tavaszi égbolttal öleli körül a testét – hogy kitaszítsa a lakkozott papucsok fényét –, azt a borzongató bűvöletet, amely hírül adja (mindig, mindig!) a diák érkezését (de még azét a gazfickó Horstét is!). Soha, soha többé (esküszik magának!) nem megy ki mintegy véletlenül, de alapjában véve szánt szándékkal (esküszik magának!) Czapowski látására, amikor az érkezik... Soha többé nem suhogtatja selyem alsószoknyáját, mint annak idején, amikor amaz megállt a lépcsőn, és olyan nagy szemeket meresztett rá... Ostoba, ripacs, fajankó! Mit gondolhatott akkor magában! Elsőként – le a papuccsal! Holnaptól kezdve félcipő, házicipő, sártaposó, kalucsni – félcipő a világ végezetéig! Másodszor – az alsószoknya. Le vele! 

Befogta a fülét, hogy ne hallja anyja egykori esküvői ruhájának, csodálatos kedvencének selymes suhogását, ne érezze elragadó örömét. Szemét összehunyorította, hogy ne lássa a sárgásan csillogó, szépséges cipőt – a kecses, keskeny, magas sarkú cipellőt. Hányszor csókolgatta végig szemével, cirógatta gondolatban, mikor az még ott állt a nagy kirakatablak mögött egy fénylő üveglapon. Számtalan éjszakát elvesztegetett rá, amikor hajnalig másolta az irodai aktákat. Most aztán – le vele, úgy van! 

„Le vele!” – ismételte még egyszer.

A parancsot követően szanaszét szálltak a gondolatai. Mintha csak zúgna a fülében valami, a szavak neszezése... Le vele, úgy van, úgy van, mondja, és leírja: Vaughan. – Hercegnő... Vaughan hercegnő! Azok a szépséges, kék szemek, a hajfonat, a feje lágyan a jobb vállára hajlik. Rajta a selymesen fénylő, fekete anyagból készült kalap, afféle széles karimájú, a belseje felé szélesedő, lapos cilinder. S a kalapot egy hihetetlenül megkapó színben pompázó fátyol veszi körül. A nyaka mezítelen, buggyos ujjú kiskabátja égszínkék... Óh, te bájos, te csodás, te mulatságos! Ha előlépnél most abban a kabátkában, abban a kalapban, avval a fátyollal! Avval a meseszép fátyollal! Vaughan hercegnő...

Látta már őt megannyiszor Barnawska asszonynál, az uzsorásnál azon a tüneményes miniatúrán! Mindig küldött felé egy mosolyt, akár a barátnőjének vagy a kishúgának. Hol élhetett és mikor, s mit csinált? Nincs már sehol ezen a földön, nincsen sehol! Száz éve, talán több mint száz éve meghalt... Meghalt – s odalett vele az a mosoly, azok a szemek, kihunyt az a napsugár! Az a szívéhez közeli barátnő, az a drága – s mindez csak képzelgés! Óh, ha beszédbe elegyedhetne vele, hallhatná varázslatos ajkáról a becéző szavakat, ajkáról, amely már annyi éve diszkréten hallgat, s amely kerüli az igazság kimondását, csak mosolyog örökké az emberi nemzedékek feje fölött! Ha találkozhatna vele akár csak álmában...

„Hercegnő! Mennénk együtt a Sugárúton – te meg én. Megbámulna a sok bámészkodó. Meresztgetnék a szemüket, sugdosnának rólunk... Rólam és rólad... Melyikünkről suttognák vajon – melyik a szebb? Mondd meg, mondd meg az igazat, hercegnő!”

Ráeszmélt, hogy miről gondolkodik... Szemét a francia könyvre szögezte, a Choix des monuments primitifs de 1’Eglise-re, amely Isten tudja, honnan és mikor került a házi limlomok közé – és pillantása arra a bizonyos fejezetre siklott Szent Ciprián írásából, amit anyja tanácsára oly gyakran kellett olvasnia: De la conduite prescrite aux viérges. „Midőn elragadóan kifésülködve, kiöltözve megjelentek az emberek között, magatokra vonjátok a tekintetüket, sóhajtást fakasztva az ifjakból, s midőn a szerelem tüzét lobbantjátok lángra a szívükben – mit számít, ha el nem pusztultok magatok, míg elveszejtitek felebarátaitokat, akik számára veszélyesebbek vagytok, mint a fegyver és a méreg.”

„Ugyan már, »fegyver és méreg«, micsoda túlzás!” – gondolta (egy vállrándítással kísérve, és a nyelvét kiöltve kissé) hamarébb, mintsem ráébredt volna, micsoda bűnt követ el.

Még inkább fölé hajolt hát, és teljesen belemerülve a meditációba, lengyelül ábrándozott, míg a hitszónok francia sorait olvasta: „Ha tiszta és szűzies maradsz – egyenlő leszel Isten angyalaival. Igyekezz megőrizni teljes szüzességedet, és kitartással bevégezni, amit bátran megkezdtél. Ne a test öltözékeiért vesződjél, hanem a lélek erényéért. Merülj el Istenben és a mennyekben, és ha már ilyen magasságokba emelted szemed, ne fordítsd a föld felé...”

„Óh, Istenem!...” – sóhajtott fel örömmel, sóhajtotta boldogan a csodálatos sorok felett. Megértette üde, mintegy légies és viruló értelmüket, és szemét az ég felé fordította. Így aztán a legnagyobb bosszúsággal észlelte az egyszeri csengőszót.

Leośka lábdobogása. Egy percre rá apja lép a szobába. Tavasziasan kicsinosított, nyári felöltőjében, amely már megért vagy kilenc-tíz tavaszt, és zöldes-vöröses színűvé fakult. Nem kevésbé tavasziasnak mutatkozott kipödrött bajusza, amit reggel sátánian feketére festett, de mostanra a napfénytől a frissen kaszált, bár kissé kiszikkadt széna színére váltott. Az öregúr felöltőjének hajtókáján egy gomblyukba tűzött virágcsokor, jobbján a fekete cérnával számtalanszor befoltozott ujjú kesztyű. Bal kezén nagy műgonddal tartja a „baráti kör” emlékezetes névnapi ajándékát, a nevezetes sétapálcát, behajlított lólábat formázó fogantyújával, hírneves ezüstjében a megfelelő dátummal és monogrammal. Pobratyński úr dúdolgatva lépett a szobába. Összehunyorított szemmel tekintett végig a szoba szegletein, és fülét megütötték a konyha felől érkező hangok.

Amint értelme eljutott a felismerésig, hogy „hitvese” nincs jelen a helyiségben, fáradt testét átadta a pihenésnek a széles fotelban, a horgolt kézimunka-remekművekkel teliaggatott szekrény mellett. Pobratyński úr kalapját le sem véve, elmerengett ott egy percig, szemben vele a kerek asztal, rajta a súlyos asztalkendő és az örökké ferde „díszlámpa”, amelyet – természetesen itatóspapírból kivágott –ernyő díszített. Miután a jóképű öregúr félénken megpihentette melodikusan kajla gumijú kamásniba bújtatott lábát a foltokból varrott szőnyegen, fejét Ewa felé fordította.

Sápadt, fakó, színtelen szeme, májvirág-szeme megpihent a lány arcán. Ajka pajkos mosolyra fakadt.

– Hogy állunk a feloldozással? Vagy tán...?

Ewa felállt, és odalépett apjához. Szemét fel sem emelve, megcsókolta a viseltes kesztyűbe bújtatott kezét. Az öregúr letörölte karjával, majd a kabáthajtókával. Előrehajolt, és igyekezett a lány tekintetét elkapni. De azok a szemek le voltak sütve... Ám egy pillanatra rá ugyanaz a mosoly, mint apjáé, örömteli, se nem pajkos, se nem bús, akárhogyan is, nem tudni, milyen mosoly áradt szét ajkán. Felnézett apja könnybe lábadt szemébe. Egyszerre mindketten, egyként elmosolyodtak. Egymáshoz bújtak egy pillanatra: fej a fejhez, száj a szájhoz, szem a szemhez. Az öreg pillái alól afféle kvázi-könnyek csordultak ki, és tűntek el tüstént. Melléből valami sóhajtás jajdult fel – és lehullott.

– Adhatnál idős apádnak egy keveset abból a szentségből, te fukar...! – suttogta csendben, és határtalan gyengédséggel nézte leánya kese haját – nézte a haját, s közben úgy ringatta, mint ki egy hatéves fruskát lovagoltat a térdén...

– Hát csak menjen el apuska maga gyónni... – felelte Ewa kacéran, ajkát végigjáratva apja homlokán, szeme közt, az arcán.

– Én... azt... Persze, kicsim, elmegyek. Sőt, már a napokban, ma foi, készültem is.

– Áh!...

– De bizony! Becsületszavam! Mondom neked...

– Becsületszóra, de a cukrászdába...

– Elhallgass, boszorka! Apád cselekedeteit akarod megítélni – he? Ez volna az élet jóra fordítására tett szilárd fogadalom?

– Hogyan ítélkeznék?

– Látod, Ewuś, én már öreg, bűnös ember vagyok. Az öreg emberben, láthatod, annyi a bűn, a gyalázat, tapasztalás... De mit teszek én – én! Bűnös ember... Én csak azt szeretném, hogy senki fia ne fordítson rám figyelmet. Nem várok én semmit, így hát éntőlem se követeljenek semmit. Mellékes vagyok... Ami rég volt, mára... hol van az már! Más dolog ez teveled... ma foi... Becsületszóra mondom neked, hogy nincsen jobb, mint tiszta szívvel lenni, no és tudod, a szilárd fogadalom... Úgy, szépen – és kész. Ahogy a Szent Anna Líceumban volt... Édes Istenem!

Az öregúr szeme felderült, majd elhomályosult. Odahajolt lányához, és rá sem nézve súgta a fülébe:

– Legyél mindig ártatlan, gyermekem, tiszta, tudod, ma foi... Úgy, mint ma... Neked énértem és önmagadért, meg anyuskáért, mindannyiunkért – tisztának kell lenned. Az Úristen... Ha te imádkozol értem, akkor bizonyosan... és az állás is... az állás, és minden, minden...

– Csak apuska hagyna fel avval a „ma foi”... kocsmába járással, akkor apuska még szeretetreméltóbb lenne... – sóhajtott Ewa válaszul.

– Hogyan…? Hogyan?

– Úgy, hogy apuska hagyja abba az összejárogatást azzal a Horsttal, ne hagyja magát, hogy ebéd után elvigye magával itthonról. Hamarabb találna állást is, mert a mindenható Úristen...

– Áh, fecsegsz itt tücsköt-bogarat! – mordult fel az apja határozott rosszallással. – Mi köze a cukrászdába járásnak – az álláshoz! Az egészen más tészta! Még hogy Horst! Mit nekem Horst! Persze... Nekem – értsd meg – emberek közt kell lennem!

– De mi lehet jó abban... – suttogta megszállottan Ewa, oda sem figyelve, mit mond az apja. – Az a piszkos, undok, füstös hely. Hiszen direkt elmentem oda.

– Oda?! Te meg minek?

– Azok a sütemények, Istenem! Azok a cukorkák egyenesen bűzlenek. És mindezt nap mint nap. Hisz ez pénzbe is kerül! Hogyne panaszkodna anyuska az embereknek...?

– Tehát még te is sajnálod tőlem azt a kis feketét... – felelte apja szívet tépő szemrehányással, a semmibe meredve.

– Egy kis fekete, habbal és még valamivel... És még másvalamivel, aztán időnként... És mennyi időt pocsékol el azzal az üldögéléssel! Ráadásul azok a pompás társalgások Horsttal...

– Éppen azt nem érted, akárcsak anyád! Éppen azt! Lehet, nem tagadom, az üldögélés lehet tétlen és céltalan, de létezik tevékeny üldögélés, aktív, cselekvő! Úgy bizony, gyermekem!

Gúnyos mosoly tört elő Ewa ajkán, de visszatartotta. Majd még hozzátette:

– Valahogy a rendes állású emberek mind ugyanazt mondják. Nemrég Rokicki járt itt, és egyenesen megmondta anyuskának: „Ugyan mit időzik a nagyságos úr a kocsmában azzal a Horsttal...” – Anyuska már azt is mondta, hogy legszívesebben nem is kosztoltatná, csak ne vigye magával apuskát... – Mert hogy bírná ki ezt anyuka? Nem bírja idegekkel... Vergődik, nyúzza magát...

– Óh, meg még az a „nyúzás”... Tanuld még meg hozzá anyuka másik kedvenc szólamát is: – kapard a falat! – akkor legalább együtt lesz a gyűjtemény. A fal meg a nyúzás! – Mi a csuda ez itt! Semmi egyéb, csak a dráma, a műsor, a hisztéria! 

– Apuska meg ismét csak a magáét hajtja: hisztéria, és kész, vége. Nekünk meg se ingünk, se gatyánk... Minden megy Barnawska asszonyhoz. Épphogy megélünk... Hisz ez nem mehet a világ végezetéig. El kell gondolkodjon, apuka! Épp ma is... a gyóntató papnál...

– Te csak ne add elő a gyónás dolgait! Tudod talán, hogy a gyónási titokról... Dicsérd az Istent! Húsz éve, mikor megöntözött...

– Én már nem a gyónásról beszélek, apuka, csakhogy mindenki... Egyre rosszabbul állunk, egyre rosszabbul... Anyuka egyre ingerültebb, nyugtalan, zaklatott... Apuka meg, mintha mi sem történt volna, mintha a világon minden a legnagyobb rendben volna... Látják az emberek... pletykálnak mindenfelé. Egyébként ez az Úristen rendje... 

– Na, te csak ne okíts engem, hogy mi dolgom a világban! Anyuka jól betanított titeket, hogy mit fecsegjetek nekem. Ugyanazt gajdolja Aniela is, most meg még te is itten... De hogy van ez végül – hogy amit anyádnak lehet, azt neked is szabad?

Teátrális gesztussal húzta le a kesztyűjét, és egy sor fennkölt mozdulat kíséretében átült az ablakhoz, háttal a lányának.

Volt ott egy úgynevezett íróasztal, avítt politúrral, egy ütött-kopott ócskaság, telerakva a legkülönfélébb eredetű holmikkal. Amíg Ewa bánatosan visszatért heverője sarkához, az öregúr (haragosan összevont szemöldökkel) előhúzott a zsebéből egy kis kulcsot, kinyitotta, kihúzta a fiókot, és belemerült az elsárgult papírokba. Egynémelyiket újságokból hajtogatta ki, másokat futólag nézett át, megint másokat pedig gondosan elolvasott. Ewa konokul a könyvre szegezte tekintetét, de gondolatai akaratlanul is ezeken a papírokon jártak apja válla mögött. De hiszen tudta, nagyon is jól, hogy az öregúr, miközben látszólag a régi állásfolyamodványokat, a mindig „kedvező” tanúsítványokat, ajánlóleveleket és elbocsátócédulákat vizslatja, valójában napvilágra hozza, és – felesége távollétét kihasználva – olvasgatja hajdanvolt szíve hölgyeinek régi szerelmesleveleit. Kincsei közt turkál. Sóhajtozik.

Év mint év ugyanezt teszi húsvét táján.

Ahogy melegebben süt a nap, illatozni kezdenek az ibolyák a dohos varsói utcákon, átadja magát az elsárgult levelek olvasgatásával töltött szenvedélyének. Ewa is olvasta már azokat anyjával, miután valami álkulcs segítségével behatoltak a fiókba, s az egész családnak külön meghatározása volt erre a tevékenységre.

Úgy nevezték: apuka átszellőzteti szerelmeit, és behinti naftalinnal.

Szeme akaratlanul is apja felé fordult. Elnézte arcának elragadó profilját, látta orrának felülmúlhatatlanul finom vonalát, valóban tökéletes formájú állát, szeme, füle rajzolatát, koponyája ívét. Bánatában szívdobogás fogta el.

Ezt az elragadó, fehér homlokot, ezt az oly tökéletesen könnyelmű „úri” homlokot végigszántották már, végig merészelték szántani az állás miatti sok esztendős gondok. A legcsodálatosabb férfiszemek körül, a szeme körül, amin úgy tűnt, az öregkor sem tud erőt venni, nyugtalan ráncok szövevénye futott szét. Gondozott körmű, lágy, fehér keze erőtlenül és tehetetlenül, sietősen gyűrögette, lapozta a régi papirosokat. Ewa érezte, hogy amint apjáról való gondolataiban merül el, bűnbe esik, máris átadja magát a bűnnek, ahogy apja sorsán kesereg. Mert nagyon fájt neki, hogy apja szenved, miközben az elsárgult papírokat nézi, a letűnt szerelmeket, élete lenyugvó napját... Öntudatlanul felsóhajtott, látván a bűnnek legyőzhetetlen hatalmát, könyörtelen jelenvalóságát mindenütt.

Megértette, hogy most jobb nem egy szobában lenni édesapjával. Felállt hát, és lábujjhegyen kiment. Megkönnyebbült a gondolattól, bűnös módon, de megkönnyebbült, hogy szívességet tesz neki azzal, hogy tanúk nélkül és büntetlen olvashatja „dokumentumait”, ellenőrizetlenül sóhajtozhat felettük, és az élettelen papírokra eregetheti élettelen könnyeit. 

Ewa nesztelenül csukta be az ajtót, és angyali mosollyal nyugtázta, hogy apja nem fordította hátra a fejét. Felsóhajtott, s még csak fel sem fogta: a bűn elkövettetett... Az volt a szándéka, hogy kimegy a konyhába, és ott, a kredenc és a falikút között folytatja a meditációt, de eszébe jutott, hogy ott van még a pillanatnyilag szabad szoba, és hallatlanul megörülvén ennek a felfedezésnek, rögtön be is ment.

A szoba már néhány hete üresen állt. Mint a másik három, ez is különböző „legényembereknek” volt kiadva, és magán viselte a legényélet nyomait. A tapéta a falon szakadozott volt, lyukakkal tele, amelyekből hullott a száraz vakolat, telehintve a legvalószerűtlenebb helyekre bevert szegek, kampók, pöckök okozta sebekkel – mintha a négy fal között dorongokkal, husángokkal, dzsidákkal és kopjákkal vívott küzdelem zajlott volna. A kályhaajtót égetten feketéllő, megrepedt csempék vették körül. A kályhatetőről a falba vezető bádogcsövet por és hamu lepte, s a környékét teljes mivoltában korom borította. Minden berendezés, az ágy, a szekrény, a hitvány kis képek, amelyek amúgy a helyiség „díszéül” szolgáltak – minden, amire csak a pillantás esett, elnyűtt, s mintegy meggyötört volt, mint minden idegen holmi, amely bár ahhoz tartozik átmenetileg, aki a birtokáért megfizet – de ezért aztán agyonhasználja, és jóformán kizsigereli. A jórészt fenyőborítású, egyszerű asztalka teteje, amit a háziak már számtalanszor újra politúroztak, ismét lyukakkal borított csatatér volt, tele a szamovár szenének és a hirtelen odatett edényeknek keserves üszkével, valóságos sebhelyekkel a rászáradt maró jódtól, terpentintől, spiritusztól meg a legényurak használta sótól és savaktól. A padlót nem elég, hogy kitaposták, de egyenesen végigszántották a sarkvasak szögei. A szoba sarka, ahol a látványával is undort keltő, rusnya bádog „mosdó” állott egyetlen kampón lógó ajtajával, a legelhanyagoltabb hely volt az egész helyiségben.

Ewa, amint belépett, érezte, hogy iszonyat fogja el. Nem, nem, képtelen lesz imádkozni ezen a helyen! Ez a szoba valami ütött-kopott, nyilvános hely, és mint a nyilvános dolgok, mocskos és összeköpködött. Úgy tűnt, hogy az élet mindenféle szennye bűzlik a falakról, száll a padló porából, a sarkokból, nyílásokból, a tárgyakból... Ilyen benyomások közepette tört rá a gondolat, hogy mit is kell most tennie. S ahogy ott állt tanácstalanul, lesütött szemmel, hirtelen ráébredt az igazságra: hisz ez itt az ő élete a gyónást megelőzően!

Ugyanebben a pillanatban lepte meg a bűnbánat és a mélységes megbánás kegyelme. Másodjára, de ugyanolyan erővel, mint a szíve tompa dobbanása nyomán, remegő ajkakkal elrebegett általános bűnvallomás pillanatában, meghatottság szállta meg lelkét. Másodjára vált a komoly szertartás áradó hatása alatt szégyentől reszkető, bűnös lélekké. Teste leroskadt, mint a gyóntatószéken. Térde a padlónak ütközött, fejét erőtlenül támasztotta a mocskos falnak.

Keserű, száraz ajkáról szigorú könyörtelenséggel szakadtak fel a legnyilvánvalóbb igazsággal teli szavak: „Én, bűnös, gyónom a Mindenható Istennek...”

Az ébredő lelkiismeret homályos fellobbanásai és borzongató rohamai ragadták el. Reszkető térddel, rémülten és kimerülten kutatott lelke mélyének sötétjében – vajon mindent, mindent...? Tisztán, szinte káprázatszerűen tűnt elé annak a pillanatnak az emléke: hazafelé támolyogván, gyóntatójának arcvonásai, suttogón zengő hangja, minden kifejezésének különös jelentősége és szavainak sajátos, valamiképp férfias színezete és tömörsége. Egyre élénkebben emlékezett arra a pillanatra, amikor meglátta a vastag, szögletes rács mögött a stóla paszományának csillogását, lilás árnyalatát; a gyóntató fülcimpáját és rozsdaszín arcfelén hajának frissen borotvált ezüstjét... Emlékezett hangjának kezdeti hűvösségére, a száraz, szinte hivatalos kérdésekre. Ismét megtapasztalta az átható rémület, a mérhetetlen szégyenkezés érzését, az igazi női kiszolgáltatottságot, a menekülhetnéket akár a föld alá, amikor a pap arccal felé fordult, szemét a szemébe mélyesztette, sokáig le sem vette róla tekintetét, és hallgatott. Felidéződött benne a gyóntató hangjának megváltozása, a megkönnyebbülés, ahogy a szenvtelen meghallgatás közvetlen párbeszéddé változott, a dolgok legmélyére hatoló, átszellemült és fájó szertartássá, méltósággal teli, szívet szorongató, titokzatos szentséggé.

(Részlet az azonos című regényből.)

Fordította: ifj. Béri Géza