Szeptember derekán, egy vasárnap, a brigád pihenőnapján, Anti rászánta magát, hogy foglalatoskodjon egy keveset a téli tüzelő kérdésével. Hogy ne csak másnak termeljen ki fát. Hogy a telet itt tölti-e a tanyán, vagy visszaköltözik városra, továbbra is ködös volt számára, de bizonytalanságát maga előtt sem ismerte be. Fa mindenesetre kell, a nagyapja után maradt ugyan némi tartalék, de csak nem öleti meg magát a szégyennel, hogy életerős, erdőt járó fiatalemberként az öreg „örökségét” beosztva szegénykedik?!

Egy ideig morfondírozott magában, hogy felbiztatja a munkatársakat, segítsenek, de aztán úgy döntött, új fiúként nem kér szívességet, főként azért, mert elsősorban gyűjtött fában gondolkodott. (Azt nem tudta, hogy Nánás Gyuri szokás szerint egy-egy nagy szekér fával kedveskedik a csapattársaknak.) A tanyasiak úgy tartották: a rendes ember vágja a téli tüzelőt, a gyenge gyűjti, vagyis összeszedi a lehullt száraz ágakat, ahogy itt nevezték: csapokat. Nos, Anti ilyen szempontból gyenge embernek számított. Miközben az erdőt járták, nyitva tartotta a szemét, megfigyelte, hol van többecske száraz ág, sőt, már össze is rakott néhány kisebb rakásocskát. Most hát szinte nem volt más dolga, mint ezeket behordani. Mit gondolt, mit nem, beállított Nánás Gyurihoz, adná kölcsön egyik szekerét…

Gyuri nagyot nézett, hogy mit akar ez a legény, de egy szóval se mondta volna, hagyd el, ne kínlódj, viszünk együtt fát neked… Arra gondolt, hadd küszködjön egymagában, jót tesz az neki. Sőt, egy kicsit még heccelte is: 
– Fát mondtál? – nézett rá. 
– Azt hát… – Nem csapokot? 
– De… – pirult el Anti a szégyentől –, de hát az is fa, nem?! 
– Égy hónapja erdőkitermeléssel foglalkozol, igazán tudhatnád, hogy mi a különbség… 
– Hát tudom, no… – mondta Anti kínlódva. 
– S hát kivel akarod béhozni? 
– Én égyedül… 
– De hát a lovakhoz nem értesz még annyira… 
– Arra gondoltam, átszörölnénk a fogatot égylovasra… 
– Arra gondótál? – húzta föl a szemöldökét Gyuri. 
– Arra. Égy lóval elbírok valahogy. Nem lesz nagy a terű… 
– Úgy gondolod, éggyel könnyebb, mind kettővel? 
– Hát nem? – nézett rá Anti bizonytalanul, könyörgőn. Gyuriban egyre jobban motoszkált a kisördög. Arra gondolt, ha nem egyéb, jó mulatság lesz. Meglesni. 
– De, de… – válaszolta hát. 
Több szó már nem is igen esett köztük, az egyik szekér rúdját lecserélték kettősről egyesre (újabb kori, vas alvázú szekér volt, a felhércközepén található rúdszárnyon kívül kétoldalt is kialakították a két egyesrúd felfogatásához szükséges fülezetet), a gazda elővezette s befogta Csinost (az elég nyugtalan természetű volt, ráadásul egyáltalán nem volt szokva az egyedül járáshoz, de Gyuri úgy gondolta, tetézi még a dolgot…), egy öl szénát belecsombolyított egy lópokrócba, kötéllel az egyik hátsó lőcshöz erősítette, azzal útjára eresztette Antit. Ő maga várt egy keveset, aztán karjára vett egy fejszét, és óvatosan megindult utána. 

Anti kissé feszengve ült a szekéren, lépésben hajtotta a lovat, az kissé bizonytalanul, rúdalva menegetett, nem értette, miért nincs mellette a társa. Gyermekkorában ki nem állhatott lovat vezetni, nagyapja kezébe nyomta párszor a gyeplőt, s magyarázta, hogyan kell húzni a szájukat, s mondani a csát vagy a hájcot, ő próbálgatta a nagyapja kedvéért, de alig várta, hogy az öreg visszavegye az irányítást. Most, amióta Gyuriékkal az erdőt járta, felfrissítette kissé sosemvolt tudását, elleste a fogatostól, mit, hogy csinál, hajtotta is párszor a lovakat, többnyire kifelé, üres szekérrel, de az más volt, mert a fogatos ott ült mellette, rajta tartotta a szemét, hogy ha valami történik, közbelépjen. De általában nem történt semmi, most miért történne?, biztatgatta magát. 

Nemsokára ráfordultak az erdőre vezető útra, a ló lassan kezdett belejönni az egyedül járásba, az út is ismerős volt számára, megnyugodott hát, csendes, egyenletes tempóban haladt kifelé. A Csenkér-oldal aljában, a hosszú kaptató előtt Anti megállította Csinost, hogy szusszanjon, mert együtt is így csinálták, aztán ostort neki, s hí ki, ne! Meredek volt a kaptató, bizony még üres szekérrel is megvallatta a lovat, befelé pedig a fékezéssel kellett nagyon vigyázni. Ahogy felértek, már bent is voltak az erdőben. Anti megkönnyebbült, hogy lám, nem is olyan nagy ördöngösség a fogatosság. Nem kellett messzire menni az első rakásocskáig. Anti megállította a lovat, szénát vetett eléje, és jókedvűen, fütyörészve felrakta a száraz, karvastagságú csapokat a szekérre. Egészen más munka volt ez, mint amikor a vastag rönkfákat kellett emelgetni, szinte gyerekjátéknak tűnt, de Anti nem restelkedett. Persze, azt nem bánta, hogy egyedül van, hogy nem néz senki a keze alá, nem mondja, mit kell csinálni. Hogy nem látja senki. 

Pedig dehogynem! 

Amikor végzett, a megmaradt szénát felnyalábolta a ló elől, feldobta a szekérre, s gyerünk tovább! Nem volt súlyos a rakomány, a ló mégis érezhetően nehezen mozdította meg hágóra. Atyaég!, csapott a fejére Anti: hülyeséget csináltam: egyszer az üres szekérrel ki kellett volna menni a legkülső rakásig, s onnan befele jövet rakodni fel… Merthogy fát az erdőbe be nem szoktak vinni… Ekkor döbbent rá, mennyire nem figyel, nem gondolkodik, amikor Gyuriékkal dolgozik, mennyire rájuk hagyatkozik, az utasításokat követve. Kissé elszontyolodva haladt tovább, a már felrakott csapokat nem dobálta le, de a többi rakásocska mellett elhaladt, csupán megbecsülve, hogy hol mennyi van. Amikor úgy vélte, kinnebb már nincs miért mennie, egy adag csapot felrakodott még, aztán nekifogott a fordulás manőverének. Ami a keskeny erdei utakon nem is olyan egyszerű. Főleg rakott szekérrel. Pláne, ha a fuvaros is gyakorlatlan. Hármas fordulással próbálkozott, húzta, rángatta a ló zabláját, curikk, meg nye!, hó, csá ide!; az nem igazán értette, mit akar tőle Anti, addig szerencsétlenkedtek, hogy kezdtek betolatni az út melletti vízmosásba, Anti ijedten próbálta fordulásra bírni a lovat, de a kerék derekat fogott, a szekér hátulja befordult az árokba, s a lendület a lovat is magával rántotta. Anti utolsó pillanatban elengedte a kantárszárat, s csak nézett kikerekedett szemekkel. A szekér oldalra dőlt, vele együtt a ló is ijedt nyerítéssel, csattanás hallatszott, a hám valahol elszakadt a csavarófeszítéstől, a ló nyögött kínjában, de talpra állni nem tudott, mert az elfordult rúd s a húzólánc nem engedte. Atyaisten, mit csináltam?!, rettent meg Anti, azt sem tudva, hova kapjon. 
– Atyaisten, mit csináltál?! – szökött elő egy fa mögül Gyuri. 
Eddig csak leste, hogy ügyetlenkedik, s mulatott magában, arra gondolva, egy kis kiszínezéssel milyen príma sztori lesz ebből, mekkorát röhögnek majd rajta a többiek, de most megijedt ő is. Nem Antit féltette, hanem a szekeret, de főleg a lovat. 
– Hát te? Te itt? – makogta Anti, azt sem tudva, bosszankodjon-e, amiért Gyuri kileste, s majd heccelni fogja, vagy inkább örüljön, hogy van, aki kisegítse szorult helyzetéből. 
– Én itt, az istenödöt! 

Szerencsére tudta, mit kell tenni, odalépett a lóhoz, a megfeszült húzóláncot nagy nehezen kiakasztotta a késefából, egyik oldalon kioldotta a tartórúd csatját a hámon, s már épp vette elő a bicskáját, hogy másik felől, ahol nem fért hozza a csathoz, elvágja valahol a hámot, hogy az oldalára feküdt lovat kiszabadítsa, amikor az egyszerre feltápászkodott. Megkönnyebbülve látták, hogy lába nem törött, ijedtségnél egyéb baja nincs. Anti odalépett, megfogta a kantárszárat, el ne fusson. 
– No, ez legalább jó helyön engedött! – vizsgálta meg Gyuri a hámot, amelyen a bújtatószíj el volt szakadva. Ezért tudott felállni a ló, miután egyik oldalon leoldotta a tartórudat. 
Csak most, hogy a baj nagyobbik felét elhárította, eredt meg a nyelve: 
– Hát így láttad tőlünk, te? Üres szekérrel kell fordulni, a hátsó aljat előbbre tolva, azért vannak azok a plusz likak a nyújtón, mert ha rövidebb a szekér, nem kell félj, hogy dérékat fog kanyarodáskor… 
– Tudom… – dadogta Anti. 
– Tudod az anyád valagát! S hát, amikor ide kiértél, akkor is miért a rakodásnak fogtál először, nem a fordulásnak, te?! – korholta tovább Gyuri. 
– Mért, mért, mit tudom én…
– Hol hagytad az eszödöt? Ha kárt töttél vóna a lóba’, érte adnálak…! 
– Inkább ne is segíts, ha csak szidni tudsz… – duzzogott Anti. 
– Jó van, no, szöröncsére nem lött nagyobb baj… 

Közben ledobálták a rakomány nagyját, s helyrefordították a szekeret. Gyuri nyugtatóan megpaskolta Csinos nyakát, aztán visszacurikkoltatta a szekérhez, hogy fogják be újra. Az egyik lőcsről leoldott egy darab drótot, látod-é, az ilyen helyzetökre van ez idekötve!, mondta közben Antinak, s azzal helyettesítette az elszakadt bújtatószíjat a hámon. A fordulás aztán már úgy ment, mint a karikacsapás, Gyuri irányításával a ló úgy és oda lépett, ahova kellett. 
– Így kell ezt csinálni, látod-é? 
– Látom… 
Gyuri megsajnálta a lógó orrú úrfit (magában még mindig így hívta), s míg a csapokat visszahajigálták a szekérre, mesélni kezdett: 
– Hadd el, no, nem csak te jártál így… 
– Ugye… 
– Emlékszöm, amikor suhanc koromba először möntem ganézni, van égy fődünk a Bürkös ódalába, azt akkor még szántottuk, de azóta rég fölhagytuk, most legölő. Apámnak valami más dóga vót, mielőtt elmönt, csak annyit mondott, hogy vigyázz, fiam, ne rakj sokat, me’ megfog a kaptató, inkább járj többször. Ekkoriba csak égy lovunk vót, a Kati, no, meghajítottam én a szekeret ganéval, gondótam, ne kelljön annyiszor forduljak, s már csak azért is, hogy akkor is ne dirigáljon neköm apám, amikor nincs itthon. No, hí ki, Kati!, az utca végiig nem is vót gond, de ahogy fordulnánk neki a kaptatónak, hát fogy el a lendület…

 Mosolyogva, beleéléssel mesélt, Anti tátott szájjal hallgatta. 
– Állj meg, vándor, nem addig van az! – folytatta Gyuri. 
– Biztatni kezdtem, égy kicsi ostort is mutattam neki, de csak úgy finomul a végiből.

Az szögény igyeközött is egy darabig, de a kaptató dérékába égyszörre csak megállott. A szekeret tartotta, vissza nem engedte, de előre többet égy lépést se akart. Én fölmérgölődtem, hogy mi a fene, csak nem curikkolok vissza evvel a két honcsok ganéval, nekihuzakodtam, s verni kezdtem az ostorral úgy istenigazából. Szögény Kati kínjában megpróbált nekirugaszkodni, fölágaskodott a hátsó lábaira, de a terű igön nehéz vót neki, visszarándította, s ő puff, hanyotág visszaesött a szekérbe, réa a ganéra. Ingöm is szinte megnyomott, alig tudtam félrébb mozdulni. A szekér égy kicsit gurult viszszafelé, osztán szöröncsére a kerék elfordult, dérékat fogott, s mű ott álltunk a kaptató közepin körösztbe fordulva. 
– Ölödben a lóval, mi? – kajánkodott Anti. 
– Nem vót éppen az ölömbe, no! – emelte fel kissé a hangját Gyuri, jelezve, hogy szemtelenkedni azért nem kell. Aztán szusszant egyet, s folytatta: – Elég az hézza, hogy azt se tudtam, mihöz kapjak, a legidegösebb amiatt vótam, hogy vajon hányan látnak a faluból… No, valahogy lekászálódtam, eszömbe jutott, hogy a féköt legalább húzzam bé, nehogy újból meginduljon a szekér, osztán odamöntem a lóhoz, szögény mozdulni se tudott, a kifordult rudak úgy nekiszorították a szekérnek. Ott feküdt a gané tetejin, kínjába az első két lábával a levegőt kapálva. Ha nem látom, nem hiszöm el, hogy ilyesmi is lehetségös: a ló béfekszik a szekérbe… No, nagy kínnal-bajjal leoldottam a húzóláncokot, az égyik tartórudat is, s égyet löktem a lovon ódalra, az valahogy kifordult, s lábra állt. 
– Nem semmi… – csóválta a fejét Anti, ezúttal együttérző arccal. 
– Nem hát… Osztán szégyönszömre a gané több mint felit lehánytam a szekérről, visszafogtam a lovat, no ne félj, mert azt már vígan elbírta… 
– Csak igaza vót apádnak… 
– Igaza hát… S tapasztalata is… Osztán megtanultam, hogy ilyenkor le kell szállni, kantárszárról vezetni a lovat, előtte a kaptató aljába szusszanni hagyni…
– Hát igen… 
– De ekkor még kölyök vótam, tizenöt-tizenhat… 
– Nem csuda, hogy nem tudtad… 
– Tudhattam vóna. De csak azért se akarózott hallgatni apámra… 
– Aha, ismerős… 
– De ennél különb is történt… – folytatta rövid hallgatás után Gyuri. 
– Mi, te? 
– Égy alkalommal Kati erősen sárlott, én elindultam vele le a malomhoz két zsák törökbúzával. De ekkor még küssebb vótam, még ejsze tizennégy se… 
– Csakugyan? – kérdezte Anti, arra gondolva, hogy ez azért túlzás. Nagyobb kellett legyen!, morfondírozott magában, egy tizenhárom-tizennégy éves gyermeket csak nem engednek egyedül a malomba egy sárló kancával… 
– Úgy biza, ha mondom, no! – erősítette Gyuri. – Szóval, erőssen meg vót indulva a mén után, olyan izgalomba’ vót, béfogni is alig tudtam. Fölraktam neki a szömellenzőt, hogy ne nézdögeljön annyifelé, de így is alig bírtam vele. No, valahogy elindultunk leazon, s hát a Rét hídjánál ott itat a patakban Nagy Mózsi bá a ménjivel! Amikor Kati meglátta, fölvötte a szagát, nagyot nyeritött, s mind aki megbolondult, árkon-bokron át megindult feléje. Húztam a gyeplőt, próbáltam tartani a száját, hógattam neki, de esélyöm se vót… Olyan erővel vitte a szekeret, szinte repültünk, értöd-é! 
– Te jó ég! – borzadt el Anti. 
– No, átszöktettünk az árkon, én az ülésdészkáról béestem a szekér dérékába, a gyeplőt elengedtem, hogy valahogy kicsit támaszkodjak, védjem magam, mert úgy hajigált ésszevissza a szekér, ahogy a gübbenőkbe belécsattant, hogy azt hittem, ésszetöri mindön csontomot. Ahogy odaértünk a ménhöz, Kati két lábra állt, ide-oda hányta magát, hogy a hámból valahogy kiszabaduljon. A mén is röhögni kezdött, én erőssen megijedtem, hogy ezök ketten most mit csinálnak, ésszeszakítnak mindönt, ki tudja, kárt tösznek magukban, égymásban! Szöröncsére Mózsi bának több tapasztalata vót, nem tudom, hogy, mer’ én csak sírtam a szekér dérékába’, de szétválasztotta a lovakot, s elhajtott az övével. Kati meg akart indulni utána, de Mózsi bá csapkodott erősen hátrafelé az ostorával, s odakiáltott neköm, hogy fogjad a száját, te gyermök! Én ettől a kiáltástól valahogy ésszeszödtem magam, nem akartam egészen szégyönbe’ maradni, megkapaszkodtam a gyeplőben, elkezdtem üvölteni Katinak, s verni az ostorral. Észrevöhette, hogy emböre löttem, mert hopp, kicsit megjuhászodott, éröztem, hogy már tudom irányítani. Valahogy visszakanyarodtunk az útra, de még annyi vót az erő benne, hogy galoppba möntünk egész hazáig. Röszketött a horgasína, amikor megérköztünk, de igön az enyim is… 
– Ezért nem szeretöm én a lovakot, látod-é… – vallotta be Anti. 
– Általába nincs sömmi baj velük! – legyintett Gyuri. – Csak oda kell figyelni réjuk, kell érözzék a törődést, hogy nem azt csinálnak, amit akarnak, hogy te vagy a gazda… 
– Biza… 
– S aki erre nem képös, annak nem való a ló. 
– Annak nem… – hagyta helyben Anti, úgy, mint ki megértette a célzást. 

Mialatt ezt így elosztották, visszarakták a korábban ledobált fát a szekérre, aztán megindultak befelé. Gyuri vezette a lovat kantárszárról, gyalogoltak mellette. A következő rakásocskánál megint megálltak, fölhajigálták, ha még megláttak a közelben egy-két csapot, azt is. Ment minden, mint a karikacsapás. Amikor súlyosabb lett a rakomány, Gyuri félig behúzta a féket, hogy a lónak ne kelljen olyan nagyot tartania. Amikor már elég nagy lett a szekér, elöl lánccal átkötötték, Gyuri vágott egy erős, mégis hajlékony csaptatórudat, megcsaptatták a rakományt, fölültek mindketten a tetejébe, s hazaeregéltek. Gyuri olyan rendes volt, hogy még a lerakásnál is segített. Vagy csak nem merte magára hagyni Antit a lóval? 

Gyuri történetei némiképp megvigasztalták Antit. Hogy ezek szerint nem csak vele esett meg ilyesmi… S ha még Gyurival is, akkor hátha nem olyan nagy szégyen… Hátha nem lesz belőle pletyka. Búcsúzáskor már a nyelve hegyén volt, hogy ugye, amit ma láttál, arról nem beszélsz senkinek, de aztán rájött, ha kérleli, ha megalázkodik, csak azért is el fogja mondani. Gyuri azonban nyílt tekintettel, bátorítólag nézett rá, a hálálkodásra csak legyintett, hogy szóra sem érdemes, azzal elhajtott. 

Anti bement a házba, hogy faljon kettőt, most érezte csak, az átélt izgalmak hogy kivették belőle az erőt, s hogy összességében keserű szájízzel maradt, ismét elbizonytalanodva: kell-e neki ez az egész. Hogy hangulatán javítson némiképp, felhajtott egy pohárka pálinkát. Közben eszébe jutott, hogy nemrég, amikor még gázfűtéses lakásban lakott, s volt tévéje, látott egy olyan filmsorozatot az egyik „tudományos” csatornán, amelyben szakképzett „mentőcsoportok” olyan bajba jutott tanyalakókon próbálnak segíteni, akik kiköltöztek a semmibe, de gőzük sincs, hogy mit kell ott tenni, úgyszólván életképtelenek. Megtanítják őket fát vágni, vadászni, bárányt nyúzni stb. Arra gondolt, neki is szüksége volna eme stáb segítségére. Erről az is beugrott, hogy valahol a neten olvasott egy olyan magyarországi fiatal házaspárról is, amelyik kiköltözött valami Isten háta mögötti tanyára az Alföldön, de képtelenek voltak gondoskodni magukról s gyermekeikről. Lerongyolódtak, megsérültek, éheztek, fáztak; valaki aztán följelenthette őket, mert kiszállt a rendőrség, a gyámhatóság el akarta venni a gyermekeket, azzal vádolva a szülőket, hogy kínozzák őket, veszélyeztetik az életüket, végtére is valahogy visszakotródtak a városba, ahonnan jöttek, felhagyva a tanyasi víg élettel. 
– Ej, szart sem ér ez a kurva vidéki romantika! – vonta le a következtetést, még egy pohár pálinkát fölhajtva. 

Aztán eszébe jutott, mit mondana a nagyapja, ha élne: kellött neköd zeng az induló!

A novella lapunk 2023. szeptemberi számában jelent meg.