Tereza Boučková (1957, Prága) cseh író, forgatókönyvíró és publicista. Magyarul A kakas éve című regénye (Cartaphilus, 2011) és az Őrülten szomorú történetek című elbeszélésgyűjteménye (Magyar Napló, 2019) jelent meg, valamint a Ha szeretsz egy férfit című kötet (Európa, 1997), amelyben a címadó novella mellett a Fürjecske és az Indiánfutás című írások szerepelnek. Számos műve önéletrajzi ihletésű. Úgy gondolja, hogy „ha az ember valóban érdekes, vagy valamilyen szempontból kivételes, váratlan sorsfordulatokat él meg, és van tehetsége az íráshoz, kár lenne nem megírnia a történetét”. Alkotásai nem ritkán tragikus helyzeteket dolgoznak fel, mégis – vagy éppen ezért – a humort tartja az egyetlen megoldásnak életünk nehéz helyzeteinek kezelésére. Jelenleg új regényén dolgozik.

– Több műve is kisebb vagy nagyobb mértékben önéletrajzi – sokszor negatív hangulatú/hangvételű – elemekre épül. A kakas éve című regénye az örökbefogadás nehézségei, az alkotói válság, az életközepi válság témáit járja körül, a Život je nádherný(2016, Az élet gyönyörű) című könyvében többek között édesanyja betegségéről ír. Ez a szál a 2020-ban megjelent Bhútán, má láska (Szerelmem, Bhután) című irodalmi útinaplójában is megjelenik. A Zemský ráj to napohled(2009, Mint egy földi édenben) című film forgatókönyvében az 1960-as, 1970-es évek Csehszlovákiájának nyomasztó légkörében túlélni próbáló család az Ön gyermekkorával mutat párhuzamokat – például a tinédzser leányt apja ellenzéki politikai tevékenysége miatt nem veszik fel a gimnáziumba, pedig az apa évek óta nincs is jelen családja életében… Könnyebb, vagy nehezebb a saját életéről írni?

– Szeretném előre leszögezni, hogy a negatív hangvételű elemek mellett műveimben egészen sok humor és irónia is található, és ezek együttesen alkotják írásaim stílusát. Hiszen mindezek átszövik egész életünket, amely mindig öröm és bánat, kétségbeesés és boldogság, reménytelenség és új remény keveréke… És beletartozik az is, hogy folyamatosan keressük az erőt és a bátorságot ahhoz, hogy szembeforduljunk a sorsunkkal, és esetleg próbáljuk megváltoztatni azt, hogy egyáltalán megbirkózzunk a világban betöltendő szerepünkkel.

Ha az írásaimban minden pozitív hangvételű lenne, akkor leányregényeket írnék… De vissza a kérdéshez! Az önéletrajzi írásoknak megvannak a maguk pozitívumai és negatívumai. Ha az ember valóban érdekes, vagy valamilyen szempontból kivételes, váratlan sorsfordulókat él meg, és van tehetsége az íráshoz, kár lenne nem megírnia a történetét. Az Indiánfutás című könyvemben ez elsősorban a felnőtté válás története egy olyan családban, amelyet üldöztek az apa közéleti szereplése miatt, aki viszont elhagyta családját, és nem is törődött vele. Ez már egy egészen erős motiváció ahhoz, hogy az ember megpróbálja megírni a történetet a kislányról és családjáról, akik kénytelenek voltak ebbe valahogy beletörődni. Nagy szerepet játszik benne a kommunista totalitarianizmus időszaka is, és minden, ami ehhez tartozott. Tehát az Indiánfutás elsősorban az apával való kapcsolat kereséséről, a saját identitás kereséséről szól, és arról, hogyan kell viszonyulni egy olyan rendszerhez, amely a gyerekeket bünteti a szüleik nézeteiért. És már megjelenik egy újabb sík, az anyaság utáni vágy és ennek nagyon bonyolult beteljesülése. A kakas évében a fő téma a két, máshonnan érkezett fiúból és egy saját fiúgyermekből álló család és annak visszatarthatatlan széthullása, amit semmi nem tud megakadályozni. Ennek következtében szétesik minden addigi bizonyosság, de még az elbeszélő értékrendje is. És mivel általában az egyik válságot követi a többi, a regény az alkotói válságot és az életközepi válságot is magába foglalja. De még ezek közepette is megjelenik a humor és az irónia. 

Az élet gyönyörű című regény betetőzi ezt a témát. Befejezi a fiak történetének elbeszélését, és megnyitja az idős édesanya történetét, aki Alzheimer-kórban szenved, és kezdi elveszíteni személyiségét. De a szöveg a korszakra is reflektál, amelyben játszódik, s amely Václav Havel halálával ér véget. 

A Szerelmem, Bhután című irodalmi útleírásomban szerepel édesanyám elvesztésébe való beletörődésem, mivel az utazás két hónappal a halála után kezdődött. Meglepett, sőt meghökkentett, hogy annak ellenére, hogy bár édesanyámnak már teljes szívemből kívántam, hogy véget érjenek a fájdalmai, ne kelljen tovább szenvednie ezen a földön, mégis nagyon súlyosan érintett a halála, és csak nehezen tudtam napirendre térni fölötte. A buddhizmus, amely a Boldogság Királyságában – ahogy Buthánt nevezni szokták – a legelterjedtebb vallás, ilyen helyzetben egy olyan hitetlen ember számára, amilyen én vagyok, rendkívül komoly támaszt tud jelenteni. Az egész ország tele van szórva imákat tartalmazó apró zászlókkal, amelyeket a szél és a víz a világ minden szegletébe elsodor, és ez nagyon tetszett nekem, jót tett a lelkemnek.

A visszaemlékezés édesanyámra igazán csak egy kis mellékszál, amelynek olvasásakor az olvasó talán sírdogál velem egy kicsit, egyébként ez a könyv tényleg erről a gyönyörű országról és a történelméről, lakóinak életmódjáról szól, és az általunk meglátogatott nevezetességekről minden információ pontos és ellenőrzött. Nem tudom, Magyarországon hogy van ez, de nálunk nem jelent meg egyetlen útleírás vagy útikönyv sem Bhutánról. Így a könyvemből az olvasó sok mindent megtudhat a királyságról. Szerintem ez is egy egész vidám könyv, tekintve, hogy férfiakról és nőkről szól, a hosszú házasságról és arról, mit bír ki egy nő hatvan fölött – ugyanis egész Bhutánt kerékpáron jártuk be. 

Igen, ezek a prózáim önéletrajziak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs bennük irodalmi érték.

A Mint egy földi édenben és a Smradi (2002, Büdösök) című filmekre, amelyekhez forgatókönyvet írtam, szintén hatással volt az, amit átéltem. A Mint egy földi édenbent nagyrészt az Indiánfutás ihlette, amelyben tulajdonképpen szinte filmszerű vágások vannak. A forgatókönyv írása közben azonban teljes mértékben magam mögött kellett hagynom az irodalmi mintát, és arra a mesterségre összpontosítanom, amelyre egy irodalmi filmforgatókönyv megírásához szükség van. Ugyanis ennek egészen más törvényszerűségei vannak, mint az irodalomnak. 

Önéletrajzi ihletésű szöveget írni tehát azt jelenti, hogy ha az embernek van egy erős személyes története, akkor nyilván adott egy erős téma. Ez jó. A buktatók abban állnak, hogy az egyedi személyes történetből olyan irodalmat, esetleg filmet kell alkotnia, amely azokat is megszólítja, akik soha semmi hasonlót nem éltek át. Be kell vonnia őket a történetébe, és hagyni, hogy vele együtt átéljék. Lehetővé tenni számukra, hogy átgondolják, vagy elképzeljék, hogyan álltak volna helyt egyik vagy másik helyzetben ők maguk. 

Ezért kell az önéletrajzi szállal elég kegyetlenül dolgozni. Sok dolgot kihúzni, esetleg elhallgatni, nem elmondani mindent. Képesnek kell lenni elszakadni a történetünktől, és úgy dolgozni vele, mint egy olyan alapanyaggal, amelyhez semmi közünk – ami nem könnyű. A valóság, amelyet az ember átélt, többféleképpen is köti. Azzal is, hogy a szerző kiadja magát. És nem csak saját magát. Egy erős önéletrajzi összetevővel rendelkező regény írója a családját és a hozzá közel állókat is kiadja. Patikamérlegen kell mérni, mi az, amit még elmondhat, mi az, amit már nem. Ha az író maximálisan őszinte akar lenni – és én szinte biztos voltam benne, hogy másképp az írói tevékenységemnek nincs értéke –, nem szabad kímélnie magát. Ez az alapja annak, hogy ne féljen bonyolult dolgokat is leírni másokról.

– Recenziókban, olvasói kommentárokban többször felbukkan írásaival kapcsolatban a „terápiás” kifejezés – tudatos-e, hogy mintegy terápiaként „kiírja magából” a fájdalmat, rossz emlékeket?

– Nem. Épp ellenkezőleg. Újra át kell élnem mindent, miáltal a fájdalom is megismétlődik. A történetet, amely a való életben maga alá temetett – és A kakas éve esetében kis híján tönkretett –, olyanok számára is közvetítenem kell, akik soha nem fogják átélni az általam tapasztaltakat. És ha azt akarom, hogy azt érezzék, amit én éreztem, akkor ezeket az érzéseket írás közben újra át kell élnem.

Nagyon féltem, milyen lesz A kakas évének fogadtatása. Tény, hogy sokan nyilvánosan elítéltek érte – közben persze senki közülük nem rendelkezett az én tapasztalataimmal. Mégis pontosan tudták, mi mindent csináltunk rosszul a férjemmel (még akkor is, ha személyesen sosem találkoztak velünk és a gyerekeinkkel), és mit vétettünk a gyerekeink ellen. Az én bűnöm az volt, hogy az egészet leírtam, ami önmagában talán nem is lett volna olyan nagy bűntett. Akkor követtem el a legnagyobb bűnt, amikor az írásomat meg is jelentettem. Nem volt könnyű a nyilvános vagy néha a magánjellegű bírálatokat elviselni. 

Érdekes, hogy A kakas éve sok olvasó számára bizonyult terápiásnak. Tudatosították, milyen jó gyerekeik vannak, és hogy az ő életük tulajdonképpen jó, és kezdték mindezt jobban becsülni. A kakas éve, ahogy utóbb kiderült, nagyon fontos volt az örökbefogadó és nevelőszülők részére. Több tíz vagy talán több száz e-mailt kaptam, amelyekben emberek megköszönték, hogy az ő életükről írtam. A kötetben olyan párhuzamokat találtak, hogy tényleg úgy vették, mintha az ő életükről szólna. Azt írták, hogy végre nem kell magyarázniuk a barátaiknak azt, ami megmagyarázhatatlan, mert most már elolvashatják a regényemet, és abban minden benne van. Sok szülő merített erőt ebből a könyvből. Rájöttek, hogy nincsenek egyedül. Ők is nagyon hasonló élményeken mentek keresztül, és ugyanúgy lelkifurdalás, kudarcérzés, teljes frusztráció és tehetetlenség volt a jussuk. Hozzánk hasonlóan nekik sem állt hatalmukban megakadályozni az örökbefogadó család, az értékrendjük és hozzáállásuk felbomlását; ugyanolyan fáradtak és elgyötörtek voltak, és szintén azt gondolták, hogy mindenről ők tehetnek. Nemcsak azért voltak megkönnyebbülve, mert másokkal is megtörtént valami hasonló, hanem azért is, mert valaki megírta és közzétette. Addig ez teljesen tabu volt. És bizonyos értelemben még mindig az.

Tényleg nem lehet elmagyarázni, mi mindenen megy keresztül az ember olyan gyerekekkel, akiket egy teljesen más szociális és kulturális környezetből fogad be az életébe, akiknek egészen más az élettörténetük. Senki, még az sem, aki a saját kamasz gyermekével hasonló problémákkal szembesül, nem tudhatja, mit él át egy örökbefogadó szülő. Vagy legalábbis csak egy részét tudja.

Igen, A kakas éve sok olvasó, különösen a női olvasók számára terápiás hatású volt, de számomra az írás visszahozta a hiábavalóság és a szorongás érzését, és azt a vágyat, hogy reggel ne úgy ébredjek, hogy még több kétségbeeséssel kell szembenéznem.

Akkor értettem meg azt is, hogy a mély kétségbeesés nem mindig nagy tragédiából ered. A mélységes kétségbeesés sokszor a maga végtelen, szinte primitív mindennapiságával teríti le az embert.

Megtudtam, hogy van, ahol A kakas éve részét képezi az örökbefogadó vagy nevelőszülők felkészítésének a jövendőbeli feladatukra. Hogy ne építsenek légvárakat, amit a mi társadalmunk annyira szívesen tesz. Hogy tudják, náluk is végződhet rosszul a dolog. Hogy minden lehetőségre fel legyenek készülve. Ha ez a könyv nem tántorítja el őket a gyerekek befogadásától, akkor ki fogják bírni a nevelőszülőséggel járó buktatókat. Legalábbis állítólag ezt mondják a jövendőbeli nevelőszülőknek a felkészítő tanfolyamokon.

– Mennyire kezeli szabadon a megtörtént eseményeket műveiben?

– Nagyon hűségesen ragaszkodom a történethez. Csak nem mindig árulok el rögtön mindent. Hagyom, hogy az események megtegyék a hatásukat. És ezért fontos írás közben, hogy felül tudjunk emelkedni a történéseken. Hogy túl legyünk rajtuk, mint amit már megéltünk, magunkban feldolgoztunk. 

– Mit szólnak, hogyan reagálnak az írásaiban magukra ismerő emberek? Például tudtommal kritikát kapott azért, ahogyan az Indiánfutás című regényben édesapjáról, Pavel Kohoutról és Václav Havelről ír… 

– Václav Havelnek tetszett az Indiánfutás, de az még a bársonyos forradalom előtt volt. Később kezdte zavarni, pontosabban azokat az embereket kezdte zavarni, akik új elnöki szerepében körülvették őt, és hamar befutottak. Arra kényszerítettek, hogy a prózámból kihúzzak néhány dolgot, mivel ezek állítólag árthattak volna Havel elnöknek – aki akkoriban éppen Amerikába készült utazni… Pontosan arra kényszerítettek, amitől ők maguk a totalitárius rendszer fennállásának idején szenvedtek, amivel szembehelyezkedtek. Apám is ki akart húzni néhány dolgot az Indiánfutásból, természetesen más részleteket, mint a Havel környezetében lévő emberek. És tényleg elérték, hogy az Indiánfutás ne jelenhessen meg hivatalosan egy szabad és demokratikus országban (korábban már szamizdatban megjelent). Megkaptam ugyan érte a Jiří Orten-díjat, de aztán a bizottság meggondolta magát. Inkább megszüntették volna magát a díjat, mint hogy nekem kelljen ítélniük (újra mondom, ez már szabad körülmények között történt, az után, hogy értesültek Václav Havel körének fenntartásairól). Végül, amikor fény derült a kis játékaikra, postán küldték el a díjat. Számomra ez igazán nagyon nehéz időszak és egy teljesen váratlan tapasztalat volt. 1989 előtt aláírtam a Charta ’77-et, részt vettem a demokráciáért folytatott küzdelemben, üldöztek, nem volt útlevelem, csak másodrendű állásokban dolgozhattam, egyébként mindenhonnan kirúgtak, és az Indiánfutásnak esélye sem volt a hivatalos megjelenésre. Erre következett a forradalom utáni akadályoztatás, amivel kezdtem. Pont úgy, ahogy a totalitárius rendszerben volt szokás. Semmi írásos nyom, csak odatelefonáltak, elbeszélgettek… és újabb kiadó adta vissza a kéziratot, hiába volt tőle korábban elragadtatva.

Egyáltalán nem számítottam ilyesmire egy szabad társadalomban. Bevallom, szörnyen boldogtalan és kétségbeesett voltam. De nem hátráltam meg. Nem tudtam elfogadni ezeket a totalitárius módszereket. Abban az időben váratlanul teherbe estem, és két örökbefogadott fiunk mellé saját kisfiunk születését vártuk. Pedig korábban kimondták rám az ítéletet, hogy sosem leszek képes saját gyermeket szülni. Aztán a terhesség hatodik hónapjában az Indiánfutás körüli idegeskedések miatt a kórházban kötöttem ki. Fennállt a veszély, hogy elveszítem a gyermeket. Így hát a lelki és egyben testi egyensúlyom érdekében bele kellett nyugodnom, hogy az Indiánfutás a szabad Csehszlovákiában sem fog hivatalosan megjelenni. Én meg örökre takarítónő maradok…

Ahogy az már lenni szokott, abban a pillanatban, ahogy az ember abbahagyja az elkeseredett próbálkozást, a dolgok elkezdenek maguktól megoldódni. Az Indiánfutás végül megjelent, nem egész két évvel a bársonyos forradalom után, mégpedig Szlovákiában. Úgy, ahogy megírtam. Nemhogy nem húztak ki, de még meg sem változtattak egyetlen mondatot sem. A hírt, hogy megjelenik a könyvem, a férjem hozta a szülészetre! Ugyanazon a napon váltam édesanyává és íróvá. Csodálatos érzés volt. Viszont kigyógyultam több téves elképzelésemből, amelyet addig a szabadságról, a demokráciáról és egyes emberekről dédelgettem.

– Kanyarodjunk kicsit vissza a módszerhez. Szereti, ha fejben minden készen van, mielőtt még elkezdene írni?

– Azt tudom, hogy miről akarok írni, de legtöbbször egyáltalán nem tudom, hogyan. Szóval folyton újrakezdem, és írok, írok, írok, aztán törlök és törlök, és keresem, hogyan tudnám a lehető legjobban kifejezni magam. Sajnos úgy vagyok vele, hogy amíg nem vagyok minden egyes mondattal elégedett, addig nem tudom folytatni a munkát. Boldog vagyok, hogy létezik a számítógép, mert így, amit nem találok jónak, könnyen törölni tudom. Amikor még írógépen dolgoztam, az érvénytelen mondatokat befeketítettem, vagy épp ellenkezőleg, hibajavítóval húztam ki fehérre, aztán átírtam, de nagyon zavart, hogy a festékréteg alatt továbbra is láttam azokat a mondatokat, amelyek már nem voltak érvényesek. A számítógép és a szövegszerkesztő kiváló dolog, de az is megtörtént már egyszer, hogy tévedésből kitöröltem valamit, ami máshol nem volt elmentve. Szörnyű volt, mert egy, már cizellált verziót sikerült kitörölnöm, amit azután igazán nehéz volt rekonstruálni. 

–  Megmutatja valakinek az írásait, mielőtt elkészülnének?

– Első könyvem, az Indiánfutás után, amelyről öt ember – köztük két író – véleményét kértem ki, mivel egyáltalán sejtelmem sem volt, hogy amit megírtam, annak van-e bármiféle irodalmi értéke (a felkértek egyike Václav Havel volt), megértettem, hogy ahány ember, annyi vélemény. És nekem kell eldöntenem, kinek a véleményére adok, és miért. Arra is rájöttem, hogy nem jó egy írótól véleményt kérni a munkámról, mert őt mégiscsak nagymértékben befolyásolja saját írói módszere. 

Különös, hogy édesanyám, akinek nem volt ilyen irányú képzettsége, pontosan eltalálta, mi az, ami jó az írásomban, és mi nem. Hihetetlen érzéke volt a művészethez. Mindig egyezett a könyvekről, színházi előadásokról vagy filmekről alkotott véleményünk. Sajnos azonban fokozatosan elveszítette a gondolkodás képességét; egyre inkább maga alá temette az Alzheimer-kór. Végül már nem tudtam vele megbeszélni semmit – sem az írással, sem az életemmel kapcsolatban. Ez nagyon hiányzott.

Sokáig a férjem volt az egyik első olvasóm, de aztán, ahogy az írásaim egyre személyesebbé váltak, elálltam ettől. A kakas évét, amelynek írása közben, hosszas tanakodás után végül úgy döntöttem, hogy mindennel kapcsolatban őszinte leszek, csak akkor mutattam meg neki, amikor már a nyomdában volt. Szó esik benne az életközepi válságomról, arról, ahogy plátói szerelembe estem egy másik férfival, a vágyamról, hogy kilépjek ebből az életből, amelyet egy olyan családdal kellett élnem, amely szörnyű teherré vált. Úgy gondoltam, hogy megengedhetem magamnak ezt a vallomást, mert a férjem győztesként került ki ebből a küzdelemből – nem megalázva, nem megcsalatva. Csak rajtam múlt, hogy kihagyom-e ezeket a részeket a szövegből, vagy sem – és úgy döntöttem, igen, benne kell lenniük, mert hozzátartoztak A kakas évének egész nyomorához. Akkor adtam oda a kéziratot a férjemnek, amikor szolgálati útra indult. Este kaptam tőle egy üzenetet, hogy ennél és ennél az oldalnál tart (valamivel a fellángolásom előtt), és hogy nagyon jó a szöveg, tényleg nagyon ügyes vagyok. Azt válaszoltam neki – csak várj egy kicsit! Aztán feszülten vártam, mi lesz. És a férjem az utazás egész ideje alatt már nem jelentkezett… Amikor hazaért, megöleltük egymást. A házasságunk továbbra is szilárdan kitart, lassan harmincnyolc éve. 

Az irodalomról és az írásról gyakran anyám barátnőjével, Věra Saudkovával beszélgettem, aki egész életében szépirodalmi szerkesztőként dolgozott, és nagyon sokat tudott az írásról. Talán azért is, mert Franz Kafka unokahúga volt. Ő megosztott velem egy nagy igazságot, amely gyakran eszembe jut: „Szegény író, vagy addig ír, amíg bele nem őrül, vagy nem ír, és abba őrül bele.”

Idővel aztán szinte kizárólag Antonín J. Liehmmel tanácskoztam, a filmes publicistával, akinek óriási irodalmi műveltsége volt. Összebarátkoztunk. Hosszú éveken át ő helyettesítette az apámmal való beszélgetéseket, amelyek annak ellenére, hogy mindketten írók vagyunk, sosem történtek meg.

Antonín Liehm azonban Franciaországban élt, csak élete legvégén költözött ide Prágába, így hát sokáig csak akkor találkoztunk, amikor rövid időre hazalátogatott. Végül majdnem kilencvenévesen megtanult skype-olni, és attól fogva így tudtunk beszélgetni az írásaimról. Mindig nagyszerű visszajelzéseket kaptam tőle, és még alkotói válságaim során is el tudott látni tanácsokkal. Ő volt az legelső olvasója A kakas éve első változatának, és olyan húzásokat javasolt, amelyek nagyon jót tettek a regénynek. Több tíz oldalról volt szó… Sajnos ezek az irodalmi tanácsadóim már nem élnek. Egyelőre nem találtam senki mást, és az igazat megvallva, nem is kerestem.

Természetesen a végső változaton mindig együtt dolgozunk Jindřich Jůzl főszerkesztővel az Odeonnál, már évek óta ő adja ki a könyveimet. Szép és teljesen tisztességes együttműködés ez; amiben megegyezünk, az érvényes. (A filmnél vagy a színháznál ez például sosem volt így.) Örülök, hogy van szavam a könyveim borítójának kiválasztásában. Számomra ez nagy öröm. Úgy gondolom, hogy a borítónak egyeznie kell a könyv belsejével. Azóta, hogy az Odeonnál publikálok (amely az Euromedia csoport tagja), sok örömömet lelem a könyveimben.

– Van, hogy különböző változatait írja meg egy-egy szövegrésznek – például a befejezésnek –, és ezek közül választja ki a legjobbat?

– Nem, ez nem szokott előfordulni. Mindig van egy világos elképzelésem arról, hogyan akarom az írásomat befejezni. Nagy örömmel szoktam várni, hogy eljussak odáig, gyakran elképzelem, és meghatódom vagy nevetek rajta. Aztán mindig – de tényleg mindig – másképpen fejezem be. Egyszerűen írás közben, egy adott pillanatban tudatosul bennem, hogy nem folytathatom tovább, hogy minden, amit még hozzáírnék, csak összezúzná és legyengítené a történetet. Hogy abba kell hagynom (és még cizellálnom), aztán jó lesz úgy.

Nemrégiben, paradox módon egy koncerten jutott ez eszembe. Az új-zélandi tenor, Pene Pati énekelt, és a közönség óriási üdvrivalgása után ráadásként elénekelte a „Nessun dorma” áriát Giacomo Puccini Turandot című operájának záró felvonásából – nem mintha ehhez a zeneszerző-óriáshoz akarnám hasonlítani magamat. De amikor Pati befejezte az áriát, az egész terem tombolt. Ő pedig megint előjött a kulisszák mögül, váltott pár szót a karmesterrel, és újabb ráadásra készült. De hiszen nem lehet felülmúlni ezt az áriát, gondoltam. Semmi sem lehet ennyire erőteljes és gyönyörű zárása a hangversenynek. Vajon mit fog csinálni? Pati vett egy nagy levegőt, intett a karmesternek, és újra elénekelte ugyanazt a részt a Turandot-ból.

De visszatérek az íráshoz. Az irodalom vagy a művészet általában arról is szól, hogy a szerzőnek képesnek kell lennie rá, hogy elálljon a megálmodott elképzelésétől, ha a szöveg maga elvezeti a végkifejlethez. Néha az író számára is nagy meglepetést okoz, hogyan ér véget a műve.

– A magyar nyelven a Magyar Napló Kiadónál megjelent Őrülten szomorú történetek című kötet elbeszéléseiben a főszerepet a nem működő emberi kapcsolatok kapják, legyen szó házasságról, élettársi viszonyról, szülő és gyermek kapcsolatáról, barátságról vagy elviselhetetlen szomszédokról. Előre eldöntött rendező elv volt ez? Vagy egyszerűen, ha valami működik, akkor nincs mit beszélni róla?

– Az Őrülten szomorú történetekben is van humor és irónia, szép pillanatok, és ezt szerettem a megírásuk során. Azt is élveztem, hogy hol egy nő szemszögéből írtam, hol pedig egy férfiéból. És az elbeszélésben, vagy úgy általában az írásban kell, hogy legyen valami, ami meglep, vagy egyszerűen magával ragad, kell, hogy legyen benne fordulat. A boldogságról, a nyugalomról, valamiről, ami jól működik, nem sok mindent lehet írni. Ráadásul azt gondolom, hogy egyik sem létezik önmagában, az ellentéte nélkül. Én nem ismerek egyetlen olyan házasságot sem, amely ideálisan működne, végül is senkinek az élete nem mentes a drámáktól és fájdalmaktól. Szerintem ezek az elbeszélések egyszerűen az életről szólnak.

– Honnan merített ötletet az elbeszéléseihez?

– Volt, amit, mint máskor, a saját életemből vettem, volt, amit külső szemlélőként tapasztaltam, volt, amiről barátaim elbeszéléséből szereztem tudomást – ilyen például a Talonmáriás című történet –, azonban a magam módján értelmeztem. Ezt az elbeszélést szívesen olvastam fel az író-olvasó találkozókon, mert jókat tudtunk közben nevetni is. No és van két elbeszélés, két történet, amelyeket két nő mesélt el nekem, az egyikük átélte a szerelmét, a másik csak álmodott róla. Az első A történelmi igazságosság nevében, a másik a Szent Hana.

Amikor a Szent Hanát olvastam a hallgatóimnak, külön figyelnem kellett arra, hogy sírás nélkül be tudjam fejezni. Nagyon meghatónak érzem. De vannak más elbeszélések is, amelyek meghatnak, például az utolsó, amely a szomszédaink története. Azt sosem tudtam mások előtt felolvasni. Amikor írtam, és megpróbáltam beleélni magam azokba az érzésekbe, amelyeket akkor érezhetnek a szülők, ha meghal a gyermekük, szörnyen odavoltam. Attól tartottam, hogy hasonló szerencsétlenséget hozok magamra vele.

A tizenhárom elbeszélés mindegyike mögött van valamiféle valós minta. De csak nyomokban. Minden mást kitaláltam. Egész jól elszórakoztam azon, amikor az egyik rencenzens a Mennybe menni című elbeszélésben egy súlyos beteg ember történetét vélte felfedezni, pedig a helyi korhelyről szólt, aki folyton áltatta magát valamivel, ahogy az már hasonló esetben lenni szokott. Írás közben tanakodtam is rajta, eláruljam-e, hogy egy alkoholistáról van szó, de aztán úgy döntöttem, hogy nem. 

Az elbeszélések írása közben tapasztaltam meg, milyen csodálatos dolog, hogy képes vagyok szereplőket kitalálni, beleélni magam a helyzetükbe, és elképzelni, mit tennék egy adott esetben én, és vajon mit tenne az a másik. Ez nagyon felszabadító érzés volt. 

– Van kedvence a kötet tizenhárom története közül?

– Mindegyiket szeretem. Inkább abból a szempontból teszek különbséget köztük, hogy vannak elbeszélések, vagy részletek, amelyek alkalmasak a nyilvános felolvasásra, és vannak, amelyek egyáltalán nem.

– Az utóbbi években két publicisztikai kötete, illetve egy útikönyve jelent meg. A pozitív olvasói visszajelzések arról tanúskodnak, hogy a tárca műfaja igen testhezálló az Ön számára… Készül-e újabb szépirodalmi mű megírására?

– Igen, most éppen egy új regényen próbálok dolgozni. Nagyon nehezen megy. Minél idősebb vagyok, annál több bennem a kétely.

Forgács Ildikó

Az interjú lapunk 2023. augusztusi számában jelent meg.