– Gondolom, mindenkinek feltűnt, hogy vendégünk érkezett. Hadd mutassam be nektek elvonulási helyszínünk tulajdonosát, Grünwald Ádámot. Vagy Ádám Grünwaldot? Hirtelen nem is tudom, hogyan használod – mondja Katalin, és a mellette ülő férfira mosolyog.

– Legyen egyszerűen csak Ádám.

– Szóval Ádám nyolc évvel ezelőtt hozta létre ezt a csodálatos helyet, nem sokkal azután, hogy visszatért thaiföldi tartózkodásából. Ha jól emlékszem, a szomszéd telken álló házad is akkoriban épült.

– Így van.

– Nagyon örülünk neki, hogy sűrű elfoglaltságaid ellenére csatlakozol hozzánk ezen az ülőmeditáción, és a holnapi túra vezetését is elvállaltad. Aki nem először jár itt, tudja, mire számíthatunk. Azt már most elárulhatom, hogy garantáltan lesz izomlázunk.

Halk morajlás szalad végig a termen, páran felnevetnek. 

Szilveszter nem tudja levenni a szemét Grünwaldról. Ő volna az, akit hónapok óta keres, akinek annyiszor próbálta kideríteni a számát, de nem jutott semmire? Máshogy képzelte el. Fekete motörheades pólót és narancssárga lenvászon nadrágot visel, nincs rajta zokni, a talpa csupa kosz, arca alig látszik a bozontos körszakállától, haja oldalt kopaszra van borotválva, feje tetejéről vékony fonatok lógnak a háta közepéig. Vajon milyen fontos ügyei lehetnek egy ilyen ötven körüli, rocker-hippi figurának, ami miatt állandóan utaznia kell, és a számát titokban tartja? 

– Most arra kérlek titeket, hogy helyezkedjetek el, és összpontosítsatok a testérzetekre – folytatja Katalin. – Ez a reggel még a negatív érzelmek elengedéséről szól. Bármi is tör fel belőletek, ne küzdjetek ellene. Emlékeztessétek magatokat, hogy minden érzés a múltból, akár előző életeitek tudatlanságaiból jön, és most lehetőségetek van ezek elengedésére.

Szilveszter még mindig a tulajt nézi. Egészen eddig azt hitte róla, hogy egy öltönyös üzletember, nehezére esik megbarátkozni a valósággal. Grünwald csukott szemmel, derűs arccal ül a rázúduló napfényben. Háta egyenes, lábfejét a belső combjának támasztja, fölfelé fordított tenyerei egymáson pihennek. Szóval ő töltögette a bort két nappal ezelőtt a szomszéd házban. Pedig az interjún azt állította Katalin, hogy még nem érkezett meg. Bosszantó ezzel szembesülni, mikor épp rászánta magát, hogy békében eltölti a hátralévő időt, és megpróbál a feladatokra összpontosítani. De Grünwald felbukkanásával most nem tud mit kezdeni. Legszívesebben azonnal odamenne hozzá, kihívná a teremből, és rávenné, hogy induljanak megkeresni a fát. Ennél persze okosabban kell csinálnia a dolgot, ha nem akarja leverni a biztosítékot Katalinnál.

Becsukja a szemét, mély levegőt vesz. Tenyerében a lüktetés egyre erősödik, Anna szörnyen letiporta a Rám-szakadéknál. Estére bedagadt a mutatóujja, és kék meg lila lett mindenhol, talán el is tört. Amint hazaér, megnézeti egy orvossal. Éppen ez hiányzott még az utazás előtt. Mérgében el sem akarta olvasni a levelet, amit Anna a túra után nyomott a kezébe, végül mégis győzött a kíváncsisága, kihajtogatta a lapot, és meglepődve nyugtázta, hogy jólesik neki a bocsánatkérés. Választ mégsem írt, egyrészt mert fájt volna megtartani a tollat, másrészt épp akkor derült ki Batta üzeneteiből, hogy Zivatart szállítás közben baleset érte. Úgy döntött, ezt az információt már nem osztja meg Annával. Jóindulatú nőnek tűnik, aki minden bizonnyal azért jött ide, hogy valami különleges megvilágosodás érje. Jobb, ha nem zökkenti ki a nagy koncentrálásból. Fölöslegesen aggódna egy olyan dolog miatt, amin nem tud változtatni. Emelkedés, süllyedés. Engedjük el a negatív érzelmeket. De hogyan?

Nem akar a lovon gondolkodni, mégis megjelenik előtte, ahogy egyszerre hárman próbálják felterelni a szállítókocsira, feszítik a köteleket, nem engedik, hogy hátráljon, és erőszakkal felhúzzák a rámpán. Állítólag útközben esett pánikba. Mire leértek vele Pécsre, már a padlón feküdt, és maga alá hányt. Zoltán égre-földre esküdözött, hogy minden védőfelszerelést ráadott: pataharangot, ín-, lábtő- és farokvédőt. Ennek ellenére úgy megsérült szegény jószág, hogy alig tudták bevonszolni az istállóba. Hosszú, mély karcolás van a pofáján, véresre horzsolódott a csípőszöglete, és sántít a jobb hátsó lábára. Hetekbe telhet, mire újra lehet vele dolgozni, és beláthatatlan ideig nem versenyezhet. A vevő őrjöng. Pénzt követel, pedig az ő emberei intézték a szállítást. Amint tudatosul Szilveszterben, hogy Rea lovát barbár kezekbe adta, befeszül a nyaka, és fájdalom hasít a jobb vállába. Kihúzza magát, ismét a lélegzetvételére figyel, de képtelen tovább úgy tenni, mintha meditálna. Kinyitja a szemét. 

Grünwald olyan méltóságteljes mozdulatlansággal ül, mint a házi szentély húszcentis Buddha-szobra. Anna fekete passzos nadrágot és egy combig érő, testhez álló fölsőt visel. Arcvonásai lágyak, derűsek. Van ebben a nőben valami megnyugtató ártatlanság. Talán Zivatar is ezt érzi, amikor a közelébe kerül. A falióra kilenc óra harmincötöt mutat. Egy hosszú, termetes sikló halad el a terem előtti betonjárdán. Megáll az eltolt üvegajtó küszöbén, fejét magasra emeli, jobbra-balra kémlel. Átcsúszik a küszöbön, elsiklik Grünwald koszos talpa mellett, majd egy éles kanyarral visszatér a járdára, és eltűnik a fűben. Egy enyhe széllökés megmozgatja a levegőt, de aztán ismét fülledt némaság tölti be a teret, és az idő egy pillanatra megáll. Felvesszük a békatalpat, a búvárszemüveget és a légzőcsövet. Előbb én ugrom, aztán ő. Hideg a tenger, túl sokat napoztunk a fedélzeten. Hasra fordulunk, lenézünk a mélybe. Kristálytiszta a víz. Olyan, mintha egy óriási akváriumba pottyantunk volna. Citromsárga halraj húz el alattunk. Rea jobbra fordul, követem, egy tengeri nyulat kerget, nem éri utol. Egymás mellett úszunk tovább, polipokat, langusztákat, barna, kék, piros és szivárványmintás halakat látunk. Közelítünk a sziklafalhoz, csipkés korallok meredeznek ki a kövekből, rengeteg apró hal cikázik közöttük, pikkelyeik villódzva verik vissza a napsugarakat. Már bánom, hogy nem hoztunk rendes felszerelést, de Rea azt mondta, nem akar búvárközpontba menni, kettesben szeretné velem tölteni a hétvégét. Egymás kezébe kapaszkodva lebegünk. Hátunkat melegíti a Nap. Könnyű hullámok ringatják a testünket. Bármeddig így tudnék maradni. 

Megszólal a meditáció végét jelző gong. Szilveszter felriad. Szeretne már szabadulni az emlékeitől, de mióta itt van, megállás nélkül rohamozzák a múlt képei. Elege van az egészből. Nem azért jött ide, hogy újra átélje azt, ami elől két éve menekül. Figyeli Grünwaldot, ahogy kinyújtóztatja végtagjait, majd lassan föláll, kimegy a teremből, megkerüli az épületet, végigsétál a pázsiton, és eltűnik a szomszéd házban. Beszélnie kell vele. Tíz perc szünet jön, azt még kivárja, aztán lépni fog. 

Tölt magának egy teát, kimegy a díszkert végébe. Leül a padra, ahonnan belátni mindkét telket, de ő takarásban van. Katalin körbejár, jelzi, hogy ismét eljött a gyakorlás ideje, majd eltűnik a vendégházban, ahogyan a járómeditációk alatt szokott. Anna a tűzrakó mellett gyakorol. Vörös haján hol sárgán, hol pirosan csillan a napfény. Lassú, megfontolt mozdulatokkal lépked. Egyre több táborozó sorakozik fel a füvön. Mindenki a járómeditációval van elfoglalva. Megfelelőnek tűnik a pillanat. Lüktet a halántéka, nevetségesnek érzi, hogy izgul, mégis remeg a lába, ahogy átlép a kerítésen. Sietve szalad végig a tulaj előkertjén, próbál a bokrok mögött maradni, térdét behajlítva fut a kocsibejáróig, megkerüli a sziklakertet, és bejut a ház mögé. Itt már nem láthatják a táborozók. Fellélegzik, bár pontosan tudja, hogy birtokháborítást követ el. Ezért Amerikában le is lőhetnék. Megáll az ajtó előtt. Becsenget.

Alacsony, barna bőrű, platinaszőke nő nyit ajtót. Telt, íves szája nem egyszer találkozhatott már sebészkéssel. Összébb húzza magán a lila selyemköntöst, nekitámaszkodik az ajtófélfának, álmos szemmel mered maga elé.

– Grünwald Ádámot keresem – mondja Szilveszter.

– Kommen Sie rein[1] – feleli a nő, és visszasétál a lakásba.

Szilveszter belép az előtérbe, orrát émelyítő vaníliaszag csapja meg. Leveszi a cipőjét, megy a nő után. Tágas, üvegfalú térbe érkezik, a függönysávok között vakító fénycsóvák esnek a diószínű hajópadlóra. Grünwald egy hosszú pultnál ül, vörösbort iszik, a telefonját nyomkodja. Felnéz.

– Magának nem a táborban volna a helye? – kérdezi.

– Elnézést a zavarásért. Broszmann Szilveszter vagyok. Válthatnánk pár szót?

Grünwald lehuppan a bárszékről, kezet nyújt. ­

– Ha már ilyen komolyan veszi a fogadalmakat, kér egy pohár Chiantit? Reggelihez bontottuk. Elég jó cucc. Tavaly hoztam Toszkánából. 

– Köszönöm, de nem akarom feltartani. 

– Ugyan! Imádjuk a társaságot. Igaz, Sofia? 

– Was?[2] – kérdez vissza a nő. A nappali közepén hever, egy óriási matracon. Vízipipázik, újságot lapozgat, fenekét épphogy eltakarja a köntös. 

– Faragatlan bombázó – mondja Grünwald, és kivesz egy borospoharat a vitrinből. Megtölti, átnyújtja Szilveszternek. – Igyon már egy kicsit! Nem ezen fog múlni a megvilágosodása. Ha tudná, micsoda dolguk van itt! Nyolc órát alhatnak, napi kétszer degeszre eszik magukat, és a meditáláson kívül semmilyen feladatuk nincs. Annyiszor mondtam már Katalinnak, hogy szigorítson a feltételeken. Hogyan is változhatna meg az ember valóságérzékelése ilyen kényeztetés közepette? Ide is át kellene ültetni a thaiföldi gyakorlatot. Benne van minden a filmemben. Biztosan látta.

– Milyen filmben? – kérdezi Szilveszter. Leül a bárpulthoz, belekóstol a borba. 

– Amit a Wat Phu Khongtong erdei kolostorról készítettem. 

– Maga készítette? 

– Natürlich.[3] Nem tudta? Fél évet töltöttem Nong Bua Lamphuban. Furcsa. Aki ráveszi magát egy nyolcnapos Vipassana-elvonulásra, az szokta ismerni a Die Grosse Stille-t[4].Végtelen hallgatásnak fordították, pedig szerintem jobb lett volna A nagy csend. Tíz évvel ezelőtt vettem fel, teljesen egyedül. Beköltöztem a szerzetesekhez, éltem az életüket, és közben mindent rögzítettem. Itthon két és fél évig vágtam az anyagot. Nem használtam se mesterséges fényt, se hangeffektet. Brutális lett a végeredmény. Kilenc fesztiválon vittem el a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat. Sundance, European Film Awards, Bavarian, German Film Critics – sorolja, és közben a nappali polcain álló aranyszobrokra amutat.

– Du fängst schon wieder damit an?[5] – szólal meg a nő. Beleszív a csőbe, kerek füstfelhőket fúj ki maga elé.

– Pofa be, szivi, és csavard lentebb a cuccot, mert a végén járni se bírsz majd!– mordul rá Grünwald, és ismét Szilveszterhez fordul. – Mindent ért, de semmi pénzért nem szólalna meg magyarul. Tudja, ez az egész itt, amit Katalin csinál, csak egy kis ízelítő. Aki közelebb akar jutni az igazsághoz, annak el kell mennie egy rendes kolostorba. Jobb lett volna, ha haza sem jövök. Csak hát a munkám. Túlságosan szeretem. Ez itt a baj. – Elgondolkodva néz maga elé, majd úgy hajtja fel a vörösbort, mintha egy pohár víz lenne. – És maga? Mivel foglalkozik?

– Védőügyvéd vagyok.

– Komolyan? Épp mostanában gondoltam, hogy le kellene cserélnem az ügyvédemet. Lehetetlen figura. Minden apróságon fennakad. Elegem van belőle. 

– Igazság szerint egy igen fontos ügyben jöttem magához – mondja Szilveszter. 

– Ha be akar hozzánk nyomni valakit, akkor el kell szomorítanom. Maxon vagyunk. 

– Nem. Semmi ilyesmiről nincs szó. 

– Dann bin ich erleichtert.[6] Bocsásson meg. A stáb egyik fele magyar, a másik német. Tiszta őrület. – Újra megtölti a poharát. –  Szóval milyen ügyről van szó? Egyébként mit szólna, ha tegeződnénk? Fiatalok vagyunk, nem igaz? Elég fiatalnak néz ki az úriember, ugye, Sofia? 

A nő végigméri Szilvesztert, majd fintorogva válaszol.

– Jedenfalls jünger, als du.[7] 

– Ezért még kapni fogsz! – nevet fel Grünwald. – Szóval miért vagy itt, barátom? Bocsáss meg, de sietnünk kell. Tizenkettőkor lesz apám esküvője az esztergomi bazilikában. Harmadjára házasodik az öreg. Sose nő be a feje lágya.

– Egy fát keresek, amit a túrádon szoktatok érinteni – hadarja Szilveszter, nehogy a férfi megint elkalandozzon. – Itt a közelben lehet, valamelyik hegyoldalban, egy tisztás közepén. Elvileg egy alacsony törzsű, széles lombkoronájú juhar. Katalin azt mondta, már beszélt veled erről. 

– Kizárt. Ma reggel találkoztam vele először hónapok óta.

– Nem is telefonáltatok?

– Nem. 

– Nekem azt mondta, te pontosan tudod, melyik fáról van szó.

– Sok helyet megjártam már a vipassanásokkal. Egy kicsivel többre volna szükségem ahhoz, hogy emlékezzem.

Szilveszter elkomorodik. Félretolja a borospoharat, megdörzsöli a homlokát. Zsebében gyógyszer után kutat, de nincs nála semmi. Feláll, az üvegfalhoz lép. A vendégház udvarán kitartóan járkálnak a táborozók. Hirtelen olyan idegennek tűnik számára a túlsó telek, mintha sose járt volna ott. Hányingere támad a lakást betöltő tömény vaníliaszagtól.

– Szellőztethetnénk egy kicsit? – kérdezi.

Grünwald felpattan a bárpulttól, kinyitja a konyhaablakot. 

– Sofia, elég! Menj, és öltözz! – szól a nőre, mire az sértődötten feltápászkodik, és kivonul a nappaliból. Grünwald egy ideig csendben téblábol a mosogató előtt, majd iszik egy pohár vizet, és odalép Szilveszterhez. 

– Miért olyan fontos neked az a fa? 

– A feleségem miatt. Volt ott egy különleges élménye. 

– Együtt jöttetek a táborba?

– Nem. Ő két éve meghalt.

– Ó, ez rettenetes. Igazán sajnálom. Hány éves volt?

– Harmincnégy. Rágyújthatok?

– Persze. Csak ne itt bent. Gyere velem.

Szilveszter meglepetten néz rá, de követi. Kimennek az épület mögötti hátsókertbe, megállnak egy farakás előtt. Grünwald elővesz egy cigarettásdobozt, megkínálja a vendégét, tüzet is ad neki. 

– A vízipipát könnyű kiszellőztetni, de a bagó szaga beleivódik a bútorokba – mondja. – Pár évvel ezelőtt volt itt egy fiatal nő a táborban. Arról jutott eszembe, amit a feleségedről mondtál. A harmadik meditációs állomáson lehettünk. Egy fa alatt ültek, én bóklásztam, nézelődtem. Katalin arról beszélt a résztvevőknek, hogy próbáljanak eggyé válni a fával. Was für eine Aufgabe![8] Ne haragudj. Értesz egyáltalán németül?

– Egy kicsit.

– Szóval az volt a feladat, hogy kapcsolódjanak a fa tudatosságához, képzeljék el, milyen a földben gyökerezni, a talajon állni, és az ég felé kapaszkodni. Nem sokkal azután, hogy elkezdték, az a nő sírni kezdett. Mikor letelt a húsz perc, akkor is csak ült, és folytak a könnyei. Nem mozdult a helyéről. A többiek már mind sorba rendeződtek. Indulnunk kellett volna. Katalin odament hozzá, beszélt vele, de nem tudta kizökkenteni. Schockierend[9] volt.Absolut schockierend. De a nevére sajnos nem emlékszem. 

– Hogy nézett ki? 

– Rövid, fekete haj. Hosszú, vékony lábak. Igen, nagyon vékony volt. 

Szilveszter remegő kézzel pöcköli le a hamut cigarettája végéről.

– És mi történt azután? 

– Abban maradtunk, hogy Katalin leviszi a csoportot, én meg kivárom, míg a nő összeszedi magát. Már alkonyodott, mire kapcsolatba tudtam vele lépni. Azt mondta, olyan érzés volt, mintha tűz járta volna át a testét, és belülről kiégetett volna minden szennyet. El sem tudtam képzelni, milyen szennyről beszélhet egy ilyen szép, törékeny teremtés. Karon fogtam, segítettem neki visszajönni a szállásra. 

– Reának hívták – mondja halkan Szilveszter. – El tudnál engem vinni ahhoz a fához? 

Nyílik a bejárati ajtó, Sofia bokáig érő, tűzpiros ruhában lép ki a hátsó udvarba. Kezében apró, csillogó retikül és egy telefon. 

– Unser Schofför ist hier! Er hat dein Anzug mitgebracht[10] – kiáltja.

– Holnap reggel megkeressük a fádat, mein Freund,[11] de most indulnom kell – mondja Grünwald. Megveregeti Szilveszter vállát, mosolyog, majd a nőhöz lép, átkarolja, és kiviharzik vele az utcára. Eltűnnek egy fekete Audiban. A ház és a kapu is nyitva marad mögöttük.

Szilveszter leül a lépcsőre, nézi a sziklakert apró, lila virágait. Rea soha nem mesélte el, hogyan is történt pontosan az a furcsa délután. Csak annyit mondott, hogy megtapasztalta a teljességet, mely mindenki mással összeköti, és ez az érzés olyan kibírhatatlanul szép volt, hogy nem tudta abbahagyni a sírást. Arról persze egy szót nem ejtett, hogy ez a férfi végig ott volt mellette. Micsoda őrültség! Féltékeny valakire, aki még a felesége nevét sem jegyezte meg. Feláll, becsukja a kertkaput, az órájára pillant. Perceken belül vége a járómeditációnak. Sajog az ujja, gyomrát marja a vörösbor. Visszasétál a vendégházhoz. Már nem érdekli, meglátják-e, vagy sem. A hintaágy előtt szembetalálkozik Katalinnal. 

– Kérlek, gyere velem – mondja halkan a nő.

Bemennek az épületbe. Szilveszter kelletlenül követi Katalint a nyikorgó csigalépcsőn. Benyitnak egy apró, emeleti szobába. A vetetlen ágyat kézzel írt jegyzetek és vastag könyvek borítják, a szék háttámláján egy rózsaszínű melltartó és néhány színes alsónemű lóg. 

– Foglalj helyet – mondja Katalin, miközben széthagyott ruhadarabjait becsúsztatja a paplan alá. – Ahogyan a tábor elején kifejtettem, a fogadalmak betartása nem csak az egyéni fejlődés miatt fontos. Felelősek vagyunk egymásért. A szabályok ilyen szintű megszegése, mint amit az imént tettél, beláthatatlan károkat okoz a közösségben. Nem hagyhatom, hogy egyetlen résztvevő lerombolja a többiek kemény munkáját. Azt hittem, komoly szándékkal érkeztél hozzánk.

– Én pedig azt hittem, hogy igazat beszélsz. 

– Hogy érted ezt?

– Grünwald azt mondja, egy szóval sem említetted neki a fát. 

– Szilveszter, te az összes résztvevő szeme láttára kiléptél az elvonulásunk kötelékeiből, és átsétáltál a szomszéd házba diskurálni. Ezt mégis hogyan gondoltad? 

– Úgy, hogy hazamegyek. Majd Grünwald megmutatja, hol a fa. 

– Ádámnak fogalma sincs róla. Kínjában csapódott hozzánk azon a napon. Szenvedett az elvonási tünetektől, megsajnáltam, hagytam, hadd jöjjön. Azt gondoltam, segít rajta, ha kap egy fontos feladatot. Persze végül Rea hozta le őt, nem ő Reát. Javíthatatlan alak.

Szilveszter előredől, könyökét a térdére támasztja, cipősarkával a parkettán dobol. Hozzászokott rég, hogy a csúsztatásokból hogyan kell kihámozni az igazat, de ez a két ember most feladja neki a leckét. 

– Akkor megkérdezem utoljára: ki tudja nekem megmutatni, hol ez a nyomorult fa? 

– Én.

– Tehát hazudtál. 

– Szerettem volna, ha végigcsinálod az elvonulást. Holnap reggel egyenesen oda megyünk, és kiszórhatod a hamvakat.

Szilveszter feláll a székről, föl-alá járkál a szobában. 

– Már nincs sok hátra – folytatja halkan Katalin. – Megértem, hogy rázósnak érzed az utat, de hidd el, ez a hét az egész életedet megváltoztathatja. Rea sokat mesélt nekem rólad. Szerette volna, ha te is eljutsz arra a tudatszintre, amelyre neki sikerült. Hidd el, a megvilágosodáshoz vezető...

– Elég már ebből a marhaságból! – kiáltja Szilveszter, és faképnél hagyja a nőt. Lefut a lépcsőn, kiront az épületből. Az éles fény elvakítja. Nekiütközik egy táborozónak, de nem kér tőle bocsánatot, kemény léptekkel siet tovább. Bemegy a sátorba, fölrántja a bőröndöt, és elkezdi összepakolni a cuccait. Nem hajlandó hülyét csinálni magából két féleszű miatt.

[1] Jöjjön be.

[2] Mi?

[3] Természetesen.

[4] A nagy csend.

[5] Már megint kezded?

[6] Akkor megkönnyebbültem.

[7] Mindenesetre fiatalabbnak, mint te.

[8] Micsoda feladat!

[9] sokkoló

[10] Itt a sofőrünk! Hozta az öltönyödet.

[11] barátom

Az írás lapunk 2024. júniusi számában jelent meg.

A szerző azonos című regénye megtekinthető ITT.